Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Patkánypuding

Attól tartottam, ha véletlenül belelépek, kificamíthatom a bokámat, vagy akár a lábamat is eltörhetem. Akkor napokra is a pincében ragadhatok étlen és szomjan. Az egész ház hangszigetelt, ha eltörném a lábamat, hiába ordítanék, valószínűleg senki nem hallana meg.

Bár abból az időszakból ismertem volna a patkányt, amikor még vidám volt, fiatal és nem kötött meg körülötte a beton. Apró karmaival úgy kapirgálhatta maga körül a szürkés pudingot, mintha az élete függne tőle. Fejét igyekezett a felszín fölött tartani, izmai ráfeszültek apró nyakcsigolyáira. Orrlyukai kitágultak, fekete szeme a végtelennek tűnő, seszínű horizontot tükrözte vissza. Szürke tompora néhány centiméterrel a puding felszíne alatt mozgolódott. Kopasz farkának vége, mint egy cseresznyéből kikandikáló, kíváncsi kukac meredezett a betonpuding színén. A fürge és szürke rágcsáló minden idegszálával arra koncentrált, hogy ne olvadjon bele a környezetébe. De szerencsétlenségére, ahogy a massza szilárdulni kezdett, egyre nehezebben mozgott benne. A beton lassan megkötött, és nyaktilóként vágott bele az állat húsába. Mielőtt a rágcsáló végleg megdermedt volna, megpróbált kiugrani a pudingból, de az addigra már a hátsó lábai körül is keménnyé kötött. Kénytelen volt nyugton maradni. A patkány nem halt meg azonnal. Napokig éhezett, szomjazott, és halálosan unatkozott. A betontömbből kikandikáló fejét alig tudta már mozgatni. Hosszú bajszával cirógatta a szürke sivatagot. Ha a bajszával sekély árkokat tudott volna karcolni a betonba, lehet, hogy a masszába húzott vonalakból önmagát rajzolta volna meg. Ha tudott volna írni, talán a nevét is mellé írta volna. De egyiket sem tette meg, úgyhogy számomra csak egy patkány maradt, ami a frissen betonozott pincém padlójába kötött bele. Egy jó ideig kerülgettem a megdermedt rágcsálót. Mintha a haldoklása közben lett volna szépérzéke, a helyiség kellős közepén döglött meg. Ez elég kellemetlenül érintett, mert ha szükségem volt valamelyik szerszámra a pincéből, mindig kerülgetnem kellett a patkány szőrös tetemét. A betonvágót néhány hét múltán kértem kölcsön a szomszédtól. Két óra alatt kivágtam a pincém padlójából egy formás betontestet, aminek a közepében foglalt helyet a szerencsétlenül járt patkány. Ugyan nagyon örültem, hogy ilyen gyorsan sikerült eltávolítanom a padlóból az állatot, sajnos két újabb problémával is szembesültem. Egyrészt nem tudtam, mihez kezdjek a robusztus betondarabbal és a benne lévő tetemmel, másrészt ötletem sem volt, mit csinálhatnék a megrongált betonpadlóval. Az első probléma megoldására néhány nap múltán jöttem rá. Egyik reggel vászonzsákba csúsztattam a betondarabot, és a képkeretezőhöz siettem vele. Rövid mérlegelés után a banánsárga keretet választottam. Úgy véltem, a szürke és sárga színkombináció majd feldobja a nappalimat. A másik problémámra azóta sem találtam megoldást. A pincepadlón lévő, téglalap alakú léket ugyanúgy kerülgethettem, mint korábban a rágcsálót. Attól tartottam, ha véletlenül belelépek, kificamíthatom a bokámat, vagy akár a lábamat is eltörhetem. Akkor napokra is a pincében ragadhatok étlen és szomjan. Az egész ház hangszigetelt, ha eltörném a lábamat, hiába ordítanék, valószínűleg senki nem hallana meg. Nem akartam kockáztatni az életemet, úgyhogy felhoztam a szerszámaimat, és lelakatoltam a pincelejárat ajtaját. Bár azt sajnáltam, hogy egy helyiséggel kevesebb áll a rendelkezésemre, a ház többi szobáját szépen berendeztem. A sárga keretes patkányképemet a tévé mellé szögeltem fel. Valahányszor leültem a kanapéra, mindig büszkeség töltött el, mert a rágcsáló fekete szemében láthattam visszatükröződni a szobát, ami mindent összegezve soha nem volt még otthonosabb.

Hernyák Zsóka (1991) Zentán született. A szegedi Bölcsészettudományi Karon diplomázott vizuális kultúratudomány mesterszakon. Morze című kötete 2017-ben jelent meg a zEtna Kiadó gondozásában.