Négy férfi, az egyik én

Részletek

Írta: Mátyus Melinda

Apám egy bal sarokban gunnyasztott, két napig.

A térde az arcában.

Minden testrésze összekavarodott, ezen a helyen a térdet a homlokkal, a talpat a háttal téveszted, a száj alig mozog.

Fogdának, jobb napokon áristomnak nevezte, itt vette észre, hogy sovány, az átlagnál sokkal soványabb.

Mindig tudtam, hogy utolsó vagyok, mindigmindig.

Pedig Á-nak hívnak.

Az egész család csak mondtamondta, hogy nem a hiányzó lábat, higgyem el, és nem az esettséget, egyáltalán, nem ezt látják bennem, sohasoha. 

Hanem a bensőmet, énmagamat, aki a megmaradt lábamban és mindenemben él, és csak ragyog összevissza, mint valami angyal.

Mint a többi hatra összesen, annyi időt kellett rám fordítani, annál is többet, fél óra átöltözésre, fél óra pisilésre, az iskolába is vittek-hoztak, de ez nem számít, egyáltalán nem, mindennap elmondták.  

Á, te kiválasztott vagy, te a Drágajóisten kedvence, az vagy, a legeslegjobban téged szeret.

Ki szeret engem a legeslegjobban, kérdeztem, hát Isten, Ő.

Nem volt bátorságom sorolni a soksok kérdést, egyet sem, mind a torkomba rekedt.

Hogy miért hagyott egy lábbal, ez volt a sok kérdés summája.

Életkérdés, a tanítónéni így nevezte a fontos dolgokat.

Apám Istenkérdésnek, és én másodikos koromra mindkettőjüket tökéletesen értettem.

Apámmal értettem egyet, negyedikre kész voltam, ehhez a summához érkeztem meg, véglegesen.

Hogy miért hagyott egy lábbal.

Találkozzunk!!!

P-vel V-hez megyünk, P a legfiatalabb közülünk, a hetedik.

A feleségem ásványvizet és sajtos szendvicset csomagolt, semmi új.

P tízre vár, képtelen korábban kelni, minden nyavalyáját megértettem mindig. Mert festőművész, az élet körülötte forrong.

Á, egy alkotónak annyi.

Egy alkotónak nincs egyetlenegy normális éjszakája.

Ezeket nyomatja, gyerekkortól ismétli magát, és észrevettem, már a képein is.

A forgalom ilyenkor tűzbe jön, kavarog, szerencsémre nem vagyok ideges típus. Automata sebességváltóm van, hát egy lábbal milyen legyen. És jó zeném van, az Avishai Cohen Trió.

Nincs okom panaszra.

De most, a második pirosnál, nagyot fordul a város.

A kocsim ablakára egy nő tapad, az arca az ablakban, a mellkasomban szinte.

Néz.

Mintha a harmadik emeleten, mintha az ötödiken lennék. És valaki csakúgy hirtelen kintről.

Az ablakból.

Drágajóistenem, mintha valaki az ötödiken, mintha valaki a fürdőszoba ablakán beintegetne, csakúgy.

Mit keres itt ez a nő, láttam már valahol, valahol biztosbiztos, hol láttam, holláttamholláttam.

Holláttamholláttaméneztanőt.

Veri nekem itt az ablakot és fesztiválozik, hogy nyissam le, gyorsan.

Nyissa már le azt a kurva ablakot.

Hullámos hajú, pisze orral, még három másodperc, és a lámpa sárga, még egy és a lámpa zöld, indulnom kell, nekem indulni.

De nem indulok. 

Átadná a testvérének, ordítja, mégis melyik testvéremnek a hat közül, hát P-nek, neki.

Mindenki dudál, úgyhogy lenyitom az ablakot.

Egy kockás cetli, P-nek.

Nem vagyunk már fiatalok, én hatvanhárom, P is lassan hatvankettő, nem értem, mi ez az egész.

Mi ez az egész?

Az arcából zuhogzuhog a könny, én Karolina vagyok.

Karolina.

P a kapu előtt vár, bőrönd, bordó kabát és két szendvics, kijön a felesége is, megszoktam, engem mindenki látni kíván. Megölelni.

Vigyázz P-re, nagyon.

Ó, én amennyire csak tudok, én amennyire csak egy művészre lehet, és öt ujjal a legmagasabb pontra mutatok, felfel, P beül és indulunk.

Hosszú órákig utazunk, nem állunk meg, járdák, kanyarok, házak, dombok, erdők, bükk, bozót, akác, bozót, nyír, bozót és sok szemét, és megint házak, kanyarok, járdák.

Figyeled, az utak sokkal jobbak már? 

Közülünk mindig P veszi észre a jó dolgokat.

A kanyarokban bedőlünk, egyszer még egymásra is, repülünk, ahol lehet, kilométereket hagyunk számolatlanul.

Mert mit mondjak, P-vel soha nem unatkozunk. Vitatkozunk, ritkán egyetértünk, izzadunk, röhécselünk, osztjuk-szorozzuk a gyerekkorunkat, a nagy semmit.

Az első tíz évet.

Amikor P két éven át a bőrömre tapadt, a sebemre, ahol minden odalett, este lefektetett, reggel összenyalábolt, pisiltetés, öltöztetés, kitakart, betakart, én a párnába zokogtam, és ő, mintha nem is hallaná.

Egy testvér tudja, mikor mit kell tenni.

Miért nem megyünk I-hez is, hazafelé elmehetnénk I-hez, milyen rég nem láttuk.

Engem bánt, hogy elhanyagoljuk.

De P szerint I-nek jó sok szabadideje van, hét éve nyugdíjas, és soha nem jött hozzánk, sohasoha.

V is, ő is nyugdíjas, mondom, csakhát vele egész más a helyzet, egy beteg feleséggel ki indulhatna Kolozsvárra, és P-nek igaza van.

Mégsincs igaza, I-vel kapcsolatban nincs, az élet más, az életet nem lehet ilyen szar méricskéléssel

befogni.

Kibélelni ezekkel a nyavalyaságokkal, hasonlítgatni, centizni, fülelni, vajon ki többet, na vajon ki.

Drága P, elindulunk egymás felé, és valahol találkozunk, ez a lényeg.

A testvérekkel is ez a helyzet, kérdezi P, mert a szerelemben persze, de vajon a testvérekkel is, a fiútestvérekkel is?

A szerelemben négy szem, és kész, minden hiány és többlet odalesz, mert a szerelem betömi a lyukakat.

És mi lesz a fölösleggel, azzal mit csinál a szerelem, forszírozza P, én elvesztem a türelmemet, én autót vezetek, hogy jön most ide a szerelem.

Szerintem két ember között mindig csak a találkozás, találkozzanak, és édesmindegy, ki mennyit gyalogol a másik felé.

Hogy az egyik a másiknak a tízszeresét, vagy fordítva.

Vagy éppen közel azonos távot, és P messzire néz.

P szavai legtöbbször a semmiből jönnek. 

Én tovább ismételgetem, hogy két ember érintkezzék, hogy valamiképpen érintkezzenek.

Hogy hirtelen meglássák a másik útját, és a másik kitárulkozzék, hogy a rózsaszínű hús a fehér lélekbe nyíljon bele.

Elindulunk a másikhoz, és a másik kitárulkozik, mit nem értesz ezen?

És megint mondom, menjünk el I-hez.

De I olyan sótlan, replikázik P, és én mit is mondhatnék I-ről, csakúgy, egy mondatban?

Nem is válaszolok, I testvérünk.

A határ előtt megállunk, P cetlistől kiszáll.

Az a találkozós cetli, az ragadt a fenekére, végig rajta ülhetett.

P háttal áll, tankol, az írás virít a fenekén, egy vörös szó.

Az á betűnél a papír begyűrődött, tallkozzunk, P teljesen mozdulatlan, a benzin most nagyon lassan folyik.

Találkozzunk. És három felkiáltójel.

P fizet, és kifelé jövet nincs már cetli, bent maradhatott, valahol leeshetett, nem tudom, nekem pisilni kell, nekem be kell mennem pisilni, mondom P-nek.

Egyedül megyek be.

De sehol semmi, a boltban sem, a vécében, a kávézós részben, sehol.

Visszaülünk a kocsiba.

Találkozzunk, valahol V-nél

A határnál belekötnek P vírustesztjébe, böngésziknézik, miért nem angol, miért román, P művész, halkszavú ember, hát negatív, mutatja a szót, ez angolul is ugyanaz, negatív és kész, magyarul is.

De P ellenszenves nekik, hiába halk szavú és finom.

Az iratait kérik, és utána mindenféle kérdések, mióta nős, hány gyermek, honnan jön, hová megy, ez a nadrág nagyon piros, honnan ez a fenenagy bizalom, és hováhová, hová ilyen vírusidőben.

Mivel foglalkozik.

A vámházba kísérik, egy egész kicsi, fehér kocka, hat köbméter.

Nehéz időkben sokan beleférnek, apám mondta, még nyolcan is.

Négyen középen, ketten hasalva és ketten állva, és még négyen a négy sarokban.

A fejek mindig befele.

Három óra után a fej a vállba esik, a váll a medencébe.

A negyedik falon ajtó, azon valaki mindig kimegy vagy bejön, de ők nem, ők nyolcan napokig mozdulatlanok.

Apám egy bal sarokban gunnyasztott, két napig.

A térde az arcában.

Minden testrésze összekavarodott, ezen a helyen a térdet a homlokkal, a talpat a háttal téveszted, a száj alig mozog.

Fogdának, jobb napokon áristomnak nevezte, itt vette észre, hogy sovány, az átlagnál sokkal soványabb.

Féltél, kérdeztem, én akkor már tizenegy éves voltam, akkor, amikor hazajött, sok nehéz dolgot értettem már, csak egészen kicsit, mondta, amikor a mellettem térdeplő lehanyatlott, a betonon folyt az a büdös lé, de semmi nem történt.

Az idő lefordult a házikóról.

És miért nem nagyon, miért csak kicsit féltél, apámnak mindig nagy türelme volt hozzám, nyugodtan kérdezősködhettem, mindig, mert a félelem a testé, mondta, ott születik, bent, bentbent, az izmokban, a löttyedt húsban, hogy érti ezt, kérdeztem, hát ilyen dolgokat még nem érthettem úgy rendesen, segítség nélkül.

Úgy érti, ahogy van. A félelem csakúgy elvékonyodik.

Elindul, fel, a szívbe, az agy közepébe. És az élet ilyenkor születik, pont ilyenkor, a szédületekben, a félelmet két ujjal összecsíped és tartod, tartod, nem engeded el, idejében megfogod és szépen vékonyodni kezd.

Elsompolyog.

És azt, hogy benne vagy, a pillanatban, azt honnan tudod, a pillanatot miből, de apám már nem hallotta a hangot, az enyémet sem, az első években csak rövideket beszélgettünk, hamar elfáradt.

Honnan tudod, honnanhonnanhonnan, hogy mikor van előtte és utána, nagyon érdekelt, kétszer, háromszor is megismételtem.

Másnap reggel apám a szobánkba jött, P még aludt mellettem, megsimogatta P fejét, a kezét és a hátát is.

Mellém ült. A félelem olyan szédületes sebességre válthat.

És büdös löttyöt csinál az egész életből.

De ezek most egészen más idők, én most nem nyugtalankodom. 

Persze eltarthat, hallottam már egy-két dolgot furcsa eljárásokról, úgyhogy vissza is kapcsolom az Avishai Cohen Triót.

A legjobban a nagybőgős pasas nyomja, P-vel mindig összevitatkozunk ezen. Mert P a zongoristáért rajong.

Araszolgatok, már csak négy autó, már csak három, mégiscsak fogyunk.

És kinézek a jobb sorra.

Hogy a nyavalya rontsa ki ezt az életet és ezt az én hülye nézésemet.

Mert jobbról megint az a nő, az a találkozós.

A bőgős elhallgat.

A nő egy sötétkék kocsiból integet, egy retrós Fiatból, az ablakot lehúzza, és nyújtogatja a bal karját, az égig.

De felém igyekszik.

A maszk elborítja, fel, az alsó pillákig, az egész arcát nyomjanyomja, befelé, mindene visszaindul, a húsba, leginkább a szeme.

Szerencsére, a kocsiból nem szállhat ki, próbálkozik, de nem lehet.

Asszonyom, nem lehet, mondtam már, nem, itt tilos, de maszkkal vagyok, visít, de maszkkal sem, ez a szabály, itt nem, és a nő integethadonászik, őrültdenembolond ez a nő, én gyorsan elfordulok, a bal sor felé.

A trió most nagyon erős, mit mondjak, szokatlanul az.

Előttem még két autó.

P még mindig sehol, csak ez a nő.

Az irataimat böngészik, miért románok az irataim, ha így beszélek magyarul, miért vagyok román, Á, olvassa a vámos, még ékezet is, hát én csak beleragadtam ebbe a románba, mondom.

Elég sokat tart, mindmind szürke levegőprésben pislogunk, még a nagy BMW-k is.

Ide szorul minden súly, ide, a két vámházikó közé.

Feketelyuk, apámtól tudom.

A határőr a kocsimba hajol, bele, a fehér Passatom közepébe, üzenetet hozott, hát mi volna az, kérdezem, találkozzunk valahol V-nél, ennyi az üzenet, és látom, ez az egész nem valami vicc.

De nem magának szól.

Hanem P-nek.

És csak ennyi, kérdezem, nem küldtek semmi mást, valami láthatót.

Dede, egy kockás cetli lett volna, leírva, ugyanez.

Találkozzunk valahol V-nél.

Csakhát, érti maga, ez nem az a hely, ahol levelezgetünk.

Itt csak utazunk, az egyik országból egy másikba.

P visszajön, éppen időre, és indulunk.

Unalmas vidék, egyforma bokrok, autópálya, és a lehajtó után, balra, rögtön V utcája.

V a harmadik a sorban, a legidősebb I, annyian vagyunk, mint az oroszok.

És mind szerelemből.

Idegi probléma, lassúlassú befordulás, magyarázza V.

A felesége valahogy eltéved az emberek között. Vera. Ez a titokzatos agya, ki érti, az orvosok sem.

Egy diófa alatt éjfélig beszélgetünk, ülünk, ülünk, állunk, gyerekkori álmaink kerülgetnek.

Nagyon nehéz, érdeklődünk, V nem érti a kérdést, hát Vera gondozása, erre gondolunk, ugye nehéz, és P is együttérző.

Nem nehéz. Vera nincs V terhére, egyáltalán, amikor a rossz dolgok megérkeznek, nekilátunk és sorra túléljük.

Meglátjuk.

Mi nem szeretnénk meglátni, mi csak Verát nézzük, Vera még mindig gyönyörű, V este levetkőzteti, reggel felöltözteti, beviszi a másik szobába.

És azt játsszák, amit régrég, még udvarláskor. Mi van rajtad, milyen cipő, bugyi, melltartó.

Mennyit barnultál ma?

P-vel minden mondatot hallottunk, a sóhajokat is, P akkor öt volt, én szinte hét.

V nem figyelt ránk, egyáltalán nem érdekelte, hol hallgatózunk, mi a másik szobában fetrengtünk a röhögéstől, ketten, P-vel, és V csak érdeklődött továbbtovább, milyen erős az a vonal, a fehérség és a barnaság közötti vonal.

Mi van rajtad, milyen cipő, milyen szoknya, a szoknya alatt hány centi magas a bugyi, mennyi lentről, onnan, és mennyi fentről, a köldöktől, odáig, mindent hallottunk, válaszok is érkezhettek, mert V kérdéseket ontott visszafele, és méregetni kezdte magát, a gatyavonalnál, keresztülkasul, mi a kulcslyukon lestük és halálra pukkadoztunk.

Mígnem Vera olyan mérést kért, hogy a pofánkra fagyott a sok röhögés.

Egy vendégszobájuk van, Verának és V-nek, nagy franciaággyal, ebben alszunk.

P a bal oldalt választja.

A ruháimat összefogom és P a kanapéhoz viszi, a bőröndömből hozza is a pizsamát, egy szárú, a lábamat behajlítom és sírok.

P kifelé fordul, mindigis kifelé fordult és ritkán aludt, most is izegmozog.

Hozzon valamit, kérdezi, hát mit hozhatna, útálatos a hangom, na, ő sem tudja, mit, vizet, nőt, erre megint rázkódik a vállam.

Régóta nem a lábam miatt sírok, mondom.

Tudja, azért kérdezte a nőt.

I-hez megyünk, mondjuk reggel V-nek, és V-ék örülnek, gyümölcsöt küldenek, két kilónyi sárgabarackot.

P a kapuban ölelgeti őket, hosszan, P mindig rengeteget beszél, Vera mindig rengeteget sír.

A Passathoz bicegek, mindenhová kicsit előbb indulok, hogy megérkezzem.

A szélvédő alatt egy kockás cetli, kettétűrve. P-nek. Zsebre vágom.

Észak felé indulunk, mert I-hez, két órát maradjunk, mondom, a két óra csak két óra, ha unalmas, akkor sem sok, P rögtön beleegyezik.

Én szerelmes voltam Verába, mondom P-nek.

Ő is.

Verát látjuk az oldalsó tükrökben, én a jobban, P a balban, Vera hálóingben álldogál, testsúlya inkább a bal lábán.

Nehezen távolodunk, öt méterről Vera feje V ingében, a szíve körül, hat méterről Vera feje V szívében, a húsában, és hét méterről is. 
Mit mondjak, tizenöt méterről jól látszik, hogy Vera és V egyetlen formátlan test.

Hosszú órákig utazunk, I felé, vissza, hazafelé, de kicsit északra.

Egymásra nyírt bokrok, autópálya, megyünk, megyünk, egyhuzamban a határig.

Nem beszélgetünk.

P tankol, én csak nézem, egy művészember milyen elveszett.

Ha nekem két lábam lenne.

Akkor én.

Visszafelé a határ barátságosabb, aki hazajön, rossz ember nem lehet.

I-nél végre elővehetem azt a kurva cetlit, azt a harmadikat is, és elolvashatom.

Három üzenet, két cetli, és ez az egy maradt, I-nél szépen bemegyek a fürdőszobába és elolvasom, még harmincöt kilométer.

A sor apad, a vámosok hátrajönnek és összeszedik az iratainkat, mi lenne, ha karanténba küldenének, kérdezi az egyik, cséárfi, cséárfiátuncs, hát miért küldenének minket karanténba, onnan jövünk, ahol kevesebb a fertőzött, nocsak, ideges vagyok, humortalan, és faképnél hagy.

Nem firtatom tovább, mert P arca befeszül, P nem szereti az egyenruhát, az öltönyt sem bírja.

Az egyenruhás menjen el és ne jöjjön vissza.

Egy Vivaldi-koncertre minden normális ember öltönybe bújik, hát nem, és kiállításmegnyitóra, színházba és templomba is, ezt rengetegszer elmondtam már neki.

Bezzeg, ha nekem két lábam lenne, ha figyelhetném, mikor mi a divat, hosszú vagy rövidebb, bokáig érő és így tovább.

De P nem felejti a családi éjszakát, így nevezte el.

Tudod, rámadták azt az óriási kabátot, a földön ültünk, és éppen rámborították, mondja P.

Mert én voltam a legkisebb, ülve is látszott.

Amikor apát megütötték és nem haltunk meg.

P mindig ezt hozza fel, amikor egy öltöny vagy egy zakó szóba kerül.

Már jó tíz éve nem nyomasztom ezzel a témával.

Miért hozod ezt most fel, kérdezem, hogy jön ez most ide. Hallgassunk zenét. Az Avishai Cohen Triót.

De P nem, csak viszi tovább a témát.

Emlékszel, félkörben ültünk, a földre ültettek. És lentről láttuk, hogy az üvegajtón túl.

Hogy a másik szobában.

Büdös kölniszag csöpögött mindenből.

Abból az egyenruhából jött, szerteszét kölni és izzadságszag, az egész házban, mondja P, és én már nem javítom, nem mondom, hogy posztókabát volt, közönséges fekete posztókabát.

Nem egyenruha.

Szinte két évvel idősebb vagyok, tisztábban emlékszem.

Akkor még két lábam volt, egészséges voltam, mint a makk, P-hez rohantam és levágtam magam P és V közé, én P mellett akartam meghalni.

P-t nem érdekli, mire emlékszem, mindenki a saját emlékébe ragad, csak önmagunkat érintjük.

Sötétkék egyenruha alatt vacogott, nem mozdult, fölöttemellette ez az óriási, kölniszagú lepkefogó.

Ennyit mondhat.

Végre átérünk a határon, a kormányt körbesimogatom, leghosszabban a VW-jelt.

A Passat a világ legjobb autója.

I felesége szebb volt Veránál, sokkal szebb, véli P, mindig sötétvörös szájjal, bordó körömmel.

Felháborodok, én ezt nem értem, hát nem Verába voltunk szerelmesek, hallom saját hangomat, halk és szakadozott, rosszul érint P vélekedése, hát te is nem Verába, igenigen, ő is, ő is Verába.

De I felesége a gyomrába szállt.

Az udvar közepén napozott, levette a melltartóját és a vörös mellbimbóit margarettákkal borította be, mindkét mellbimbóra két-három margarettát tett.

Emlékszel?

Persze, hogy emlékszem, én is láttam, bal szemsarokból, a szememmel a málnást céloztam, ezek a piros málnaszemek I felesége mögött virultak.

És szép, napozó testét beszínezték.

A fejemet picit balra mozdítottam, és hopp, egy málnaszem a bal mellbimbóra borult, picit jobbra, és egy málnaszem a másikra.

I rászólt, a gyerekek itt lebzselnek az udvaron, P és J, fociznak, még Á is ott üldögél a pokrócon, porolja le gyorsan azokat a szaros margarettákat a melléről és vegyen fel egy melltartót.

Ezek még kicsi gyerekek.

Margaréta, javította ki I-t a felesége, nem margaretta, P erre nem emlékszik, én persze tisztán, hát magyartanárnő, véli P, egy magyartanárnőnek a szép szavak fontosak, a magyar szavak pláne.

I felesége napozott tovább, P csak erre emlékszik.

Vörös szája az ember torkát körbefogta, pillanatonként száz levegőbuborék született a mellkasban, és mindegyik maradt.

Apa nem pártolta ezt a házasságot, egyáltalán, I felesége nem a mi családunkba való.

A margarettás mellek betartanak nekünk, tartósan elragadnak.

Hosszú percek óta állhat a Passat, mert előttünk-mögöttünk már hosszú a sor, és mi csak osztjukszorozzuk a margarettásmálnás melleket.

Hogyhogy nem csúsztak le a mellekről ezek a margaretták.

Egy hegyes mellről minden lecsúszik, de P szerint I feleségének gömbölyded, nagy mellei voltak.

Verának nem, neki két kúpocskája.

Mint két friss fenyőcske, így mondta V, még az első szabad karácsonyfa alatt, így, szó szerint.

És meg is cirógatta, körülötte pislogtunk mind, huszonnyolcan, mi lesz most,

mileszmostmileszmostmileszmostmileszmostmileszmostmileszmostmileszmostmileszmostmi.

De a Kisjézus rá se hederített, és gyorsan rázendítettünk, Mennyből az angyal, lejöttlejöttlejöttlejöttlejöttlejöttlejöttlejött, és I felesége alulmaradt.

Mária, a Kisjézus anyja, anya, a mi anyánk és Vera.

Így alakult a női sorrend a családban.

Sokáig állunk, se előre, se hátra, egy métert sem, senki nem tud semmit, kikönyökölök, kicsit integetek, semmi, P kiszáll, valami baleset volna, valami útjavítás, miacsuda, miafene, nagyon megbánta I-t, nem kellett volna ide jönni, északra felkerülni, ha V-től egyenesen hazaindulunk, rég Kolozsváron volnánk.

A műterem szagára vágyik, a büdös, mozdulatlan életre.

Ott minden megmozdulhat, bármelyik pillanatban, ez a jó.

És mozdulatlanul is nagyon jó, érted?

De I testvérünk, biztatom.

Elindulunk, éppencsakkicsit, a Passat orra egy WC-vel kerül egy vonalba, és megint csak állunk.

Tegyek zenét, kérdezem, van valami gregoriánom.

Ne tegyek.

Halántékunkat a széktámlára ejtjük, és szavakat mondunk.

Mellbimbó, halál, fa, fenyőfa, málna, ég, Kisjézus, jazz, út, közösülés, szép, szépszép, margaretta, margaréta, mellbimbó, volt már, akkor mell, ez jó, karácsony, Karácsony, volt már, de nem így volt, jó. Jójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójójóójóójjójójó,

ha nem indulunk már, meghalok, ordítja P.

És kiront a kocsiból, én rosszat sejtek, szeretnék utánaeredni, P után, de egy lábbal hogy a fenébe, megint egyedül vagyok, a kocsibelsőtől besötétedem, megesz a fene, mi a nyavalya történik, én is kiszállok, felcsatolom a műlábamat és megyek, mint az őrült, hol van P, hol van P.

Legalább kétszáz méter.

Ott van.

A mentőorvos elkapja és tartja, P a földre kerül, a feje az égben, a teste a föld alatt, jajistenem, pont a földről hiányzik P.

Leesem, rá két emberre, nőkre, azt hiszem, a műlábam lecsatolódik, mászok tovább, drága P, drágadrága, és P megmozdul, megmozdul, P zokog, hálistennek zokog, P a földön maradt.

Melléfekszem.

Tudok róla valamit, kérdezi a mentőorvos, kiről tudnék valamit, hát legalább erről a ferfiról.

Ő a testvérem, ő P.

Nagyon jó, nagyon ügyes vagyok, és P éledezni kezd, vizet kap és valami gyógyszert, felül, mindkét karjával támaszkodik.

Gyorsan visszafektetik, a homlokát masszírozzák, tud valamit erről a testről, erről a nőről, aki ez a test, nagyon fontos volna, tud valamit, valamitkicsit.

Hogy Karolina.

Saját felelősségre indulunk tovább, felszerelkezünk jó sok vízzel, kálciummal, a mentőből ami kikerült.

Amennyire lehet, P székét hátraengedjük, szinte fekszik, a forgalom is beindul lassan. Araszolgatunk.

A nő testét elvitték, végre figyelhetnék a tájra, mert most se beszéd, se ralizás, de csak P-t bámulom.

Rongyból van, régi szivacsból.

Benyomom és nem ugrik vissza.

Karolina tehát, mondom magamnak.

És az én zsebemben Karolina harmadik levele.

Semmi nem áll össze a fejemben, miért irkált ilyen cetliket Karolina.

Ha P ismerte őt.

Még harminc kilométer.

Menjünk I-hez, kérdezem, de P csendben marad, erős altatót kaphatott.

Kiszállok az első benzinkútnál, szurkál ez a kibaszott cetli.

Jeges kávét kérek, egy cukor és két keksz.

És végre kiveszem a zsebemből.

Akkor valahol I-nél. A számomat tudod.

(Ha nem, meghalok, meghalokmeghalokmeghalokmeghalokmeghalokmeghalokmeghalok

meghalokmeghalokmeghalokmeghelokmeghalokmeghalokmeghalokmeghalokmeghalok

meghalokmeghalokmeghalokmeghelokmeghalokmeghalokmeghalokmeghalokmeghalok

ha nem).

Milyen a véce, van nyomorékoknak való?

Mozgássérülteknek?

Bemegyek és lehúzom a cetlit.

Szeretem P-t.

Mátyus Melinda 1970-ben született Szovátán, református lelkész, író, a Szegedi Tudományegyetemen hallgatott összehasonlító irodalomtudományt.