Orbán Krisztina kisprózái

Részletek

Írta: Orbán Krisztina

Emlékszem, akkor mondtad először, szeretlek. Az ajtóban álltam csinosban – éppen értem jöttél –, és kivettem a táskámból a Végtelen tréfát, azt talán nem vinném magammal a randira. Utoljára akkor, amikor a vitorláson leültél mellém. A vállamra tetted az állad, együtt lapoztuk a Normális embereket. Körülöttünk a teljes baráti társaság, őket jobban érdekelték Tihany körül a hajók.

Utazótávolság

 
Nem akartam a szerelemről írni. Nem is tekintettem magamra íróként, amíg együtt voltunk. Nem kérted te sem, hogy elolvashasd a régi szövegeim. Könyveket viszont olvastunk. Megbeszéltük, ki írta volna meg férfi, ki női szemszögből, ha egy regény lenne az életünk. Salinger és Atwood, vágtad rá.

Most nem tudom eldönteni, nem azt mondtuk-e többet, hogy annyira sajnálom. Ezt ismételgetted akkor is, amikor néhány hetesek voltunk, és a kanapémon bőgtél. Előtte mintha mi sem lenne természetesebb, mondtál egy olyat, hogy fél órán át feküdtem a szédüléstől. Azt mondtad, ez volt a legnagyobb érzelmi deficited. Azt mondtam, tartunk neki temetést, a földben a helye. Ahogy az én csontvázaimnak is.

Már az első találkozásunkkor el kellett mesélnem, hogy néha nem eszem. Azon a szendvicsen rágódtam, amit a szobatársam nyomott a kezembe. Tudta, órák óta nem volt bennem kaja, nem indulhattam így el. A szemedbe sem bírtam nézni, de megfogtad a vállam, és azt kérted, mesélj. Én meg mondtam a falnak. Így kezdődött, hogy újra és újra elmeséltük magunknak az eredettörténetünket.

Arra ébredtem, hogy becsukod a szám. Így csak az orromon keresztül vehettem levegőt, magyaráztad már reggeli közben. Találtál erről egy elméletet, lelkes voltál, mint mindig. Mindig, amikor fenn voltál, ahogy később rájöttem. Ezek a friss szokások a következő lentben rendre elsikkadtak, hogy aztán újra összeszedd magad egy másik önsegítővel. Legutóbb az alvásban hittél vallásosan. Kávét szigorúan csak délelőtt ittál, hogy ne zavarja meg a tananyag beépülését.

Pisszenni sem mertem. Hallgattam, ahogy szerepjátékot mesélsz. Harci díszt festettem az arcodra, a többieknek láthatatlan voltam, a lényeg online zajlott. Boston az 1920-as években, lovecrafti csavarral. A legkülönbözőbb karaktereket alakítottad a színésznőtől a papig, és a kockadobások izgalmában a játékosaid néha kiestek a szerepükből.

Emlékszem, akkor mondtad először, szeretlek. Az ajtóban álltam csinosban – éppen értem jöttél –, és kivettem a táskámból a Végtelen tréfát, azt talán nem vinném magammal a randira. Utoljára akkor, amikor a vitorláson leültél mellém. A vállamra tetted az állad, együtt lapoztuk a Normális embereket. Körülöttünk a teljes baráti társaság, őket jobban érdekelték Tihany körül a hajók.

A kettő között megesett, hogy megkérdezted, felhívhatsz-e. Tíz percre csak. A hangom akartad hallani, szóltál bele a telefonba. Nem akartál semmi mást, amíg hazaér a lakótársad. Utána vigyáznak majd rád, nem nekem kell. Már elcsomagoltad a konzolt, letiltottad a weboldalt, kikapcsoltál mindent. A hangod az ott határáról szólt, ahol egy olyan te lennél, akit nem ismertem sosem. Tavaly nyár óta folyamatosan gyengült az ellenállásod. Ha rákérdeztem, azt mondtad, nem én vagyok neked sok, nem az a baj, hogy utazunk meg hogy találkoznod kell a barátaimmal. Így reagál rá az agyad, hogy dolgozol magadon. Azt mondtad, az utolsó pillanatban, mielőtt elindítottad volna a játékot, arra gondoltál, és ha elcseszed az életed? Kit érdekel.

Érdekes, ugyanezt mondtad az előtt is, hogy köszönés nélkül otthagytál a kikötőben. Hogy eleged van, nem számít, mi lesz, ki akarsz szállni.

Ma azzal áltatom magam, hogy ha írok rólunk, legalább nem találkoztunk hiába. Hiú faszság.

Figyelj, most van, akit felhívj, hogy ráér-e tíz percre? Csak amíg a szobatársam hazaér.

Tudom, üres mindkettőnknél a szekrény.

I followed the sun

 
Hosszan szellőztettem a házat, hogy a gondolataimat is kivigye a huzat, mielőtt rám omlanak.

Apokaliptikus a táj: kigombolt kabátban megyek szembe a csodálatos kataklizmával, hogy már megint vége valaminek. Eper íze a számban, pipacsok a látómezőm szélén – elpirult hófoltok. De mégis, a jó idő első napja ez, hónapok óta először nem remegek.

Ugyanazt az otthont akartam dadogva felépíteni mindig, és most kétségbeesetten kapaszkodom a napsütésbe, hogy a készülő tavasz lehessen menedék. Előtte a gyógyhúslevesem felett ízlelgettem a tanulságot, hogy ha tudta nélkül másra bízod, hogy jobban legyél, csak lejjebb kerülsz.

Amikor felébredek, ott vibrál a hófehér lepedőmön, párnámon. Úgy süt be a nap, hogy az szinte radioaktív. El is határozom, hogy engedek a puha fénynek és benn maradok. Hívott Nonó, és az anyám. Biztos Nonó szólt neki, hogy nem vettem fel a telefont. Viszont a süti finom lett, sosem tettem még sót a karamella mellé, de működik. Mire észbe kaptam, elfogyott az egész. Hát, ebből sincs már kinek kínálni.

Olyan ember vagyok, aki a kezére írja a dolgokat, amiket nem akar elfelejteni.

Felírom:

tavasz.
fény.
nap.

A tenyeremre rajzolok egy kört, sugarakkal. Emlékezni akarok erre a vasárnap délutánra. Végre nem kell az órákat számolni, amíg világos van, és lehet naphosszat egy könyvvel ücsörögni. Lehet bámulni kifelé az ablakon.

Nemsokára elfogy a hely a kézfejemen, úgyhogy az alkaromra írom, hogy Carpe fucking diem. Ne rágódjak a múlton, és ne attól féljek, ami lesz. Ha nem tudom élvezni egy kicsit ezt, úgysem lesz szar sem.

Kedden átálltam a szemcerkával írogatásra. Rémesen pontatlan és elnagyolt ugyan, de mégsem kéne bőrrákban meghalni. Azt hiszem, sokkal ügyesebb lett a bal kezem attól, ahogy a jobb karomra írok.

Nem akarom elfelejteni, hogy nyitottnak lenni jó, bízni jó, ahogy jó emberekkel érintkezni is.

Elmentem boltba, miután kidobtam a megpenészedett kenyeret meg a kőkemény sajtot. És ha már benne voltam, akkor utánuk küldtem a múlt heti tésztasalátát és kőrözöttet is. Arról ugyan gőzöm sem volt, hogy mit akarok venni, de egyszer csak ott álltam a húspultnál. Ott kellett állnom, mert előttem egy száj többször is azt kérdezte mit adhatok? Gyorsan azt válaszoltam, húsz deka párizsit. Csakis azért, hogy ne fordítsak szótlanul hátat.

Arra akarok gondolni, hogy emberekkel összekapcsolódunk. X-eket teszek oda, ahol megérintettek. Tele vagyok jelekkel, nem csak a felkarom, aminek nekimentek az utcán, vagy az ujjaim, amik összeértek a pénztároséval. Van itt ölelés, simítás, kézfogás, család. Ültünk az ágyon összekulcsolt lábakkal, amikor Babának magyaráztam egy ismerkedős buliról. A hajamra nehéz lenne ikszet tenni, pedig Nonó ott simogatott meg, amikor neki bőgtem.

A combom belső felére nem elég az X, oda ez kerül:

you lie
that you're out of the game
this is a petty game itself

Bízni kell az emberekben, szóval inkább behúzom a két vonalat a csípőmnek arra a pontjára, ahol még hazugság nélkül csókoltak meg. És a derekamat is bejelölöm, mert eszembe jut, amikor a városban voltunk este. Lemaradtam kicsit, mert meghúztam az üveget a téren, mire Tete lazán átkarolt, hogy húzzon magával, come on gurl, we need to catch up! Én meg a piától és a társaságtól felszabadultan csak nevettem rá, de mentem a többiek után, fel a házak fölé, a dombra. Akkor még azt hittem, hogy mind részesei akarnak lenni az életemnek ezentúl.

Barna-szürke csíkok tartanak a lefolyó felé, szivaccsal dörzsölöm a bőröm. Piros vagyok mindenütt, de végre befekhetem az ágyamba anélkül, hogy ugyanilyen elmosódó szürke-barna foltokkal kenném össze a huzatot. És talán álmodni sem fogok.

Májusban Nonóval ketten pakoljuk a kerámiatálba a zöldségeket, ő hozta az alapanyagokat, én adom a konyhát. Hallgatjuk a rádiót, dúdolunk, még táncolunk is sajtreszelés közben. Eddig nem kérdezett semmit, csak a munkáról mesélt, sztorikat a kattant főnökéről.

Beszúrta közéjük mondjuk azt is, hogy Baba semmit sem tud. Nem ő akarta neki elmesélni. Az ember kistestvérének nem kell ilyenekről tudnia. Nyugodtan elég csak arról, amikor jól méred fel az új ismerősöket. Majd ha Baba is hibázik, akkor elmesélheted neki példa és tanulság gyanánt. Itt kérdez rá színtelen hangon, hogy hallottam-e bármelyikükről is azóta. A legújabb kísérletem felett ülünk, csilis sült csokoládéhab, agyondicsérte, tudja, hogy most gyöngébb pillanatomban kap el. Bekapok egy újabb kanál sült csokit, de a csilitől köhögés kap el. Ne is bánd, nem érdemelnek annyit sem.

Igazi Nonó, nézek rá.

Reggel a tükörhöz érve ÉLETKÉPTELEN felirat köszön vissza a homlokomról. Nem tudom, hogy került oda. Úgy döntök, csak azért is elmegyek sétálni. Odakinn a madarak csiripelése eltolta a házakat a fákkal együtt, hogy helyet csináljon a világosnak. Kedvem lenne elérni az egy sorba rendeződött habfelhőket a látóhatáron. Foroghatnék körbe.

Ráforgok helyette a kiserdőbe vezető útra. Felhívom Babát, és elnézést kérek azért, mert eltűntem. Nehéz hat évvel idősebb testvérnek lenni. Mindig rettegek, nehogy ártsak a fejlődésének valahogy. Mert nem mintha valami jó példakép lennék.

Belenéz egy tanterem a napba. Fél hétkor kiöltözve lépek a házból az utcára, hogy a hőség falába ütközzem. Otthon vagyok a nyárban.

Orbán Krisztina 1993-ban született, rokonai szemében azóta is csak „győri lány”. A Lundi Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán végzett, azóta meghasonlott a média és az északi irodalom között. Prózát és kritikát ír, de mostanában leginkább kérdez. Kleptománia egyedül könyvek közelében tör rá.