Nyőgér Róbert kisprózái

Részletek

Írta: Nyőgér Róbert

Nem is tudom, hány napja már, hogy először megjelentek. Egy darabig még húzkodtam a strigulákat a szemceruzával, de aztán elkenődtek azok is valahogy. Bevették magukat az ágyba. Remeg a kezem, ahogy erre a kartonlapra írok, pedig beszűrődik egy kis fény is, most valamivel nyugodtabb lehetnék. Csakis éjjel szoktak jönni, a napfényt nem állhatják.

Konyhanyelv

Hogy a macska rúgja meg. Hát nem igaz, hogy nem értek a szép szóból, és még most is itt lábatlankodok csak, ahol szalad a kés, és mindenféle levek forrnak a fékevesztett tűzhelyen. Most mondjam csak meg, hát mi lesz így belőlem, hogy semmi keresnivalóm nincs.

Annak a kétfülű, konyharuhákkal letakart, felfuvalkodott edénynek az alján alig észrevehetően megmoccan valami. Attól tartok, előbb-utóbb kikel magából, elfut a méreg. Serceg az olaj. Hogy mondjam csak meg.

De hát ha egyszer én arról igazán nem tehetek, hogy amióta az eszemet tudom, itt történik minden. Hogy tulajdonképpen nincs is más, csak ez a konyha. Hogy makacs kis- és nagymutatójával állandóan farkasszemet néz velem az a töretlenül pontos, fehér porcelántányér ott a falon, amit egyszer úgyis elérek, vagy ha nem, hát csak azért is lepiszkálok valahogy, ha addig élek is. Hát nézzenek oda. Ne piszkáljam az orrom.

Nem tehetek róla, hogy úgy lenyűgöz az ujjak szüntelen menekülése azon a tükörfényes libikóka sújtotta vágólapon. Hogy legszívesebben ott hintáznék én is napestig azon a szálkás tölgyfadeszkán, ahol az ujjak végperce szakadatlan közeleg. Ne hintázzak a széken. A nyikorgó sodrófa és a lisztes gyúródeszka önfeledt, gacsiba tánca az ablak előtt álló, kétrét hajtott kis konyhaasztalon. Ne járjon a lábam. Na meg persze idecsábít a libasorba állított, vézna kis kenyérkatonák, a zsíros szalonnahuszárok szétmorzsoló ütközettel kecsegtető hada is. Hátraarc, aztán sipirc. Ne kelljen kétszer mondani. 

A barométer, ami képes megjósolni, hogy esős vagy szeles vagy száraz időnk lesz. A hőmérőben a higany. A kinti fenyőfa madáretetőjének mindig éhes széncinkéi, akiket csak innen, a konyhaablakból lehet igazán jól megfigyelni. Ne bányásszam már az orrom. A cicakaka odakint, a Cila és a Kormi hiánya idebent.

Hogy azok a rossz ízű porok, a szódabikarbóna, az élesztő, a sütőpor – amiből egyszer vaníliás cukor gyanánt hirtelenjében egy egész zacskóval megettem, és ki kellett mosni utána a számat – meg azok a mindenféle varázslatos kenceficék is mind itt vannak.

A kunkori hústűk, melyekkel óvatosan átszúrható az ujjak tövénél a bőrkeményedés, de úgy, hogy egyáltalán nem is fáj, és öröm nézni, mert mégis át van bökve teljesen az ember bőre. Aztán azok a spejzhidegben vacogó, félelmetes-nagy tányér, disznószagú kocsonyák, a dermedő húsléből kikandikáló bőrke, köröm, a kampókon lógó szalonnák, kolbászok és Isten tudja, még miféle rettenet. Hogy kenjem csak a hajamra, ha nem eszem meg.

Hogy mondjam csak meg. Ha egyszer én arról igazán nem tehetek. Hogy amióta az eszemet tudom, lehet agyar, lehet nyelv, de azúrkék lánggal ég minden az üstök alatt. Hogy mondjam meg?

Papundekli

Nem hagy nyugodni, hogy két-három naponta jönnek. Minden nesz nélkül, észrevétlen surrantak át, költöztek be hozzám. Felmásztak a csöveken. Talán mégis Katicának van igaza, nem kellett volna rögtön úgy begőzölni. Elég lett volna, ha átvizsgálom szépen a túlméretezett párnáimat, és kiszabadítom végre azt a puhos hencsert is a helyéről. Hogy higgyem csak el, észreveszem egyből, ha átfut rajta valami. Csak használjam végre az elemlámpát, amit adott. Egyébként meg zsákoljam be mindenemet, fullasszam csak meg őket. Nem sokáig bírják úgyse szusz nélkül. Vagy szusszal. Ahogy vesszük.

Nem is tudom, hány napja már, hogy először megjelentek. Egy darabig még húzkodtam a strigulákat a szemceruzával, de aztán elkenődtek azok is valahogy. Bevették magukat az ágyba. Remeg a kezem, ahogy erre a kartonlapra írok, pedig beszűrődik egy kis fény is, most valamivel nyugodtabb lehetnék. Csakis éjjel szoktak jönni, a napfényt nem állhatják.

Egyébként meg egész nap csak passogok. Nem hagyhatom, hogy erőt vegyen rajtam a szendergés. Álomittasan járkálok csak inkább. Gondolhatod. Nézek ki a fejemből. Ha meguntam, időnként térdepelek, hajbókolok kicsit az idehordott kartonpapírokon. Már nem is kívánok mást, csak hogy mind egy szálig megförmedjenek. De hiába. Nyomukat se látom, pedig tudom, itt vannak valahol. A véremtől nőttek ekkorára. Megfordult már a fejemben, hogy egyszerűen odébbállok. De hát hová is mehetnék, ha egyszer úgyis nyakon csípnek?!

Megleszek azért így is valahogy, amíg el nem jön, meg nem érkezik hozzám Katica. Ő majd elfeledteti velem ezt az egészet. Már alig várom. De addig hogy nyugodjak meg? Írogassak csak valamit, ahogy jólesik, és ne törődjek semmivel. A fontos az, hogy tereljem a gondolatot. Hogy jöjjön ki a szívemen, a számon.

Szorgos kis kézilány ő, ha szeretném, majd bepötyögi, semmi az egész, csak fogadjak szót, letisztázza nekem az egészet. Át is szappanoz jól, megmossa a mellkasom, a lapockám, a hátam. Mindenem. Esküszik rá, csak nyugodjak meg. Tetőtől-talpig végigpásztáz, átnézi, hogy van-e újabb csípés rajtam. Kiszúrja egyből. Punktum. Arra akár mérget is vehetek. Megolvassa, kereken hány anyajegyem van. Pontocska a testemen. Összekötögeti őket, csillagtérképet is rajzol. Onnantól aztán, hogy higgyem csak el, már nem csíphetnek belém, hogyha elalszom.


Nyőgér Róbert 1991-ben született Ajkán. Középiskolai tanulmányait a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban végezte, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar, család- és gyermekvédő szakos tanárként szerzett diplomát. Jelenleg magyar nyelvet és irodalmat tanít Budapesten. Alapvetően introvertált személyiség egy extrovertált világban, ahol folyton ki kell állni, szerepelni, nyilatkozni, mosolyogni, furakodni kell és jártatni a szájat. Ott motoszkál benne folyton valami (remélhetőleg) kiapadhatatlan alkothatnék, mely főleg versek és rövidprózai művek írásában talál utat magának. Képes arra, hogy tizen-egynéhány sor miatt egy szemhunyásnyit se aludjon.