Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Fotó: Liszkai Bence

Kalap nélküli A

Figyelem, ahogy minden egyes hajlásnál előreliffen, imádkozom, hogy essen le, maradjon ott, ázzon szét a sárban, de nem, Márta kontyba tűzött haja megtartja, amint felegyenesedik, visszaliffed a fejére. Szép vödör paradicsomot összeszedett. Meg kéne nézni, mennyi rizs maradt ebédről, egy jó lecsót összedobok vacsorára.


Letekerem a rádiót és átülök a dolgozóasztalhoz. Vicces a híreket egy olyan bemondó szájából hallani, aki úgy beszél, mint az a rádiókabarés a tévében. Stand-upos, így hívják. Mártának az a kedvence, amelyik a fiára emlékezteti. Szerintem nem hasonlít. De ennek a bemondónak a hangja egy az egyben olyan. Az embernek az az érzése, hogy bármelyik pillanatban érkezhet a poén, aztán bumm, gázvezeték robbant Püspökladánynál. Nincs poén. Bekapcsolom a gépet, a monitort, megtisztítom az egeret, a szemüvegemet, közelebb húzom a kancsó vizet, amit Márta készített ki. Déli hírek alatt kávé, utána munka, nincs apelláta, ez a rutin. Ma valahogy nincs kedvem, ebben a hőségben. Megnyitom a dokumentumot, addig meredek a képernyőre, amíg az üres lapon függőleges meg vízszintes fények kezdenek futni, szivárványszínűek. Hunyorgok párat, leveszem a szemüveget és a képernyő fölött kinézek az ablakon, hogy megpihenjen a szemem.

Márta az érett paradicsomot szedi. Abban az idétlen kalapban van. Mondtam neki, hogy ne hordja, röhögnek rajta a szomszédok. Erre azt szokta felelni, hogy hétköznap úgyis csak mi vagyunk a telken, a többiek hétvégente járnak le. Azt nem mondom, hogy azért ne hordja, mert szerintem nevetséges. Nem tetszik, szabályosan nem esik jól ránéznem, mikor a fején van. Figyelem, ahogy minden egyes hajlásnál előreliffen, imádkozom, hogy essen le, maradjon ott, ázzon szét a sárban, de nem, Márta kontyba tűzött haja megtartja, amint felegyenesedik, visszaliffed a fejére. Szép vödör paradicsomot összeszedett. Meg kéne nézni, mennyi rizs maradt ebédről, egy jó lecsót összedobok vacsorára. Felkelek, kinyitom az ablakot. Márta, kiabálom, Márta. Negyedszerre hallja csak meg, a szúnyogháló már mintát nyomott az orromba. A fonnyadtakat tedd félre, csinálok lecsót. Jól van, mondja, csukd be az ablakot, bemegy a meleg. Tedd le azt a kalapot, kiáltom még, aztán becsukom az ablakot. Nem teszi le.

Így is meleg van már a szobában, de a ventilátort nem kapcsolom be, mert az elaltat. Múltkor is, akkora blamázs volt, a saját horkolásomra ébredtem, Márta meg már bent ült a keresztrejtvénnyel. Aztán győzködhettem, hogy nem, nem aludtam, csak gondolkodtam. Elbóbiskoltam, ezt a szót is, hogy lehet felnőtt emberre használni. Csecsemőre, esetleg magatehetetlen aggastyánra. Faszt bóbiskolok én.

Visszaülök, kiroppantom az ujjaimat, ráfektetem a billentyűzetre. Asdfjklé, sortörés, asdfjklé, írom, csak hogy lássak valamit a képernyőn, aztán kitörlöm. Rózsaszín, flitterek vannak rajta, a kalapon, és egy nevetséges ventilátor a karimájába építve. Az unokájának vette, de nagy volt rá, erre elkezdte hordani. Képtelenség így komolyan venni. Ezt beírom a dokumentumba. Képtelenség komolyan venni. Új sorba azt, hogy nem jó ránézni. Kilesek a képernyő mögül, a virágágyást gyomlálja, széles terpeszben. Írok egy nagy A-t a lapra, és maximumra állítom a betűméretet. Hetvenkettes. Ez Márta fara. Ha látná a volt nejem, hogy ezért a hetvenkettes A-ért hagytam el. Pfí. Megnyugtatólag hatna rá.

Rám nem. Felidézek néhány veszekedést, csak a súlyosabbakat, amikor berendezés tört. Meg a pénzt, amennyibe került nekem ez a csontos, szikár A. Van az a karikás a betű a svéd ábécében, na az Márta, kalapban. Sokáig bíbelődök, míg megtalálom a szimbólumok között. Az előző mondatokat és a kalap nélküli A-t kitörlöm, a svéd A-t hetvenkettesre állítom. Elmentem a dokumentumot Márta ülepe fájlnévvel. Marta ulepe. Egyszer talán elküldöm majd a volt nejemnek.

Nyitok egy új dokumentumot, aztán inkább belenézek a levelezésembe. Átrágom magam a beérkező üzeneteken, egyikben sem tudok most lépni, visszaállítom őket olvasatlanra, egyébként megfeledkeznék róluk. Márta szerint nekem is nyugdíjba kéne mennem. Mintha szövetkeztek volna a főnökömmel, régen jóban voltak, amikor még ő is dolgozott. Akkor még Márta is más volt, izgalmasabb. Meg hát mégis fiatalabb tőlem pár évvel. Elválok, erre ő nyugdíjba megy. Hogy majd így végre együtt tudunk lenni. Most van egy nyugdíjas nőm. Unokája is van. Még a volt feleségem sem nyugdíjas, pedig vele egyidősek vagyunk.

Megy a franc nyugdíjba. Mi értelme maradna, mi haszna. Ha Mártán meg a főnökömön múlna, lobotómiára küldenének. Vagy minek műtéttel vacakolni, csak kiparancsolnának délben a ribizlibokrok közé hajlongani, pikk-pakk elvinne egy agyvérzés. Jobb esetben. Rosszabb esetben agyhalottá tenne, mint Márta testvérét. Az a jó a szerető státuszban, hogy nem kell a családot megismerni. Megint a seggét nézem, a két láb között feltünedezik a feje a rózsaszín kalapban. Annyira feldühít, hogy le kell húznom a rolót. Bekapcsolom a ventilátort, ilyen idegesen úgyse tudok dolgozni. Átülök a fotelbe, feltekerem a rádiót a négy órásira, teszek egy párnát a nyakam alá.


Gubis Éva 1988-ban született Ipolyságon, finn szakon végzett az ELTE-n, 2018 óta ír rövidprózát, a Bázis ‒ Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület tagja.