Kalap nélküli A
- Részletek
- Írta: Gubis Éva
Figyelem, ahogy minden egyes hajlásnál előreliffen, imádkozom, hogy essen le, maradjon ott, ázzon szét a sárban, de nem, Márta kontyba tűzött haja megtartja, amint felegyenesedik, visszaliffed a fejére. Szép vödör paradicsomot összeszedett. Meg kéne nézni, mennyi rizs maradt ebédről, egy jó lecsót összedobok vacsorára.
Letekerem a rádiót és átülök a dolgozóasztalhoz. Vicces a híreket egy olyan bemondó szájából hallani, aki úgy beszél, mint az a rádiókabarés a tévében. Stand-upos, így hívják. Mártának az a kedvence, amelyik a fiára emlékezteti. Szerintem nem hasonlít. De ennek a bemondónak a hangja egy az egyben olyan. Az embernek az az érzése, hogy bármelyik pillanatban érkezhet a poén, aztán bumm, gázvezeték robbant Püspökladánynál. Nincs poén. Bekapcsolom a gépet, a monitort, megtisztítom az egeret, a szemüvegemet, közelebb húzom a kancsó vizet, amit Márta készített ki. Déli hírek alatt kávé, utána munka, nincs apelláta, ez a rutin. Ma valahogy nincs kedvem, ebben a hőségben. Megnyitom a dokumentumot, addig meredek a képernyőre, amíg az üres lapon függőleges meg vízszintes fények kezdenek futni, szivárványszínűek. Hunyorgok párat, leveszem a szemüveget és a képernyő fölött kinézek az ablakon, hogy megpihenjen a szemem.
Márta az érett paradicsomot szedi. Abban az idétlen kalapban van. Mondtam neki, hogy ne hordja, röhögnek rajta a szomszédok. Erre azt szokta felelni, hogy hétköznap úgyis csak mi vagyunk a telken, a többiek hétvégente járnak le. Azt nem mondom, hogy azért ne hordja, mert szerintem nevetséges. Nem tetszik, szabályosan nem esik jól ránéznem, mikor a fején van. Figyelem, ahogy minden egyes hajlásnál előreliffen, imádkozom, hogy essen le, maradjon ott, ázzon szét a sárban, de nem, Márta kontyba tűzött haja megtartja, amint felegyenesedik, visszaliffed a fejére. Szép vödör paradicsomot összeszedett. Meg kéne nézni, mennyi rizs maradt ebédről, egy jó lecsót összedobok vacsorára. Felkelek, kinyitom az ablakot. Márta, kiabálom, Márta. Negyedszerre hallja csak meg, a szúnyogháló már mintát nyomott az orromba. A fonnyadtakat tedd félre, csinálok lecsót. Jól van, mondja, csukd be az ablakot, bemegy a meleg. Tedd le azt a kalapot, kiáltom még, aztán becsukom az ablakot. Nem teszi le.
Így is meleg van már a szobában, de a ventilátort nem kapcsolom be, mert az elaltat. Múltkor is, akkora blamázs volt, a saját horkolásomra ébredtem, Márta meg már bent ült a keresztrejtvénnyel. Aztán győzködhettem, hogy nem, nem aludtam, csak gondolkodtam. Elbóbiskoltam, ezt a szót is, hogy lehet felnőtt emberre használni. Csecsemőre, esetleg magatehetetlen aggastyánra. Faszt bóbiskolok én.
Visszaülök, kiroppantom az ujjaimat, ráfektetem a billentyűzetre. Asdfjklé, sortörés, asdfjklé, írom, csak hogy lássak valamit a képernyőn, aztán kitörlöm. Rózsaszín, flitterek vannak rajta, a kalapon, és egy nevetséges ventilátor a karimájába építve. Az unokájának vette, de nagy volt rá, erre elkezdte hordani. Képtelenség így komolyan venni. Ezt beírom a dokumentumba. Képtelenség komolyan venni. Új sorba azt, hogy nem jó ránézni. Kilesek a képernyő mögül, a virágágyást gyomlálja, széles terpeszben. Írok egy nagy A-t a lapra, és maximumra állítom a betűméretet. Hetvenkettes. Ez Márta fara. Ha látná a volt nejem, hogy ezért a hetvenkettes A-ért hagytam el. Pfí. Megnyugtatólag hatna rá.
Rám nem. Felidézek néhány veszekedést, csak a súlyosabbakat, amikor berendezés tört. Meg a pénzt, amennyibe került nekem ez a csontos, szikár A. Van az a karikás a betű a svéd ábécében, na az Márta, kalapban. Sokáig bíbelődök, míg megtalálom a szimbólumok között. Az előző mondatokat és a kalap nélküli A-t kitörlöm, a svéd A-t hetvenkettesre állítom. Elmentem a dokumentumot Márta ülepe fájlnévvel. Marta ulepe. Egyszer talán elküldöm majd a volt nejemnek.
Nyitok egy új dokumentumot, aztán inkább belenézek a levelezésembe. Átrágom magam a beérkező üzeneteken, egyikben sem tudok most lépni, visszaállítom őket olvasatlanra, egyébként megfeledkeznék róluk. Márta szerint nekem is nyugdíjba kéne mennem. Mintha szövetkeztek volna a főnökömmel, régen jóban voltak, amikor még ő is dolgozott. Akkor még Márta is más volt, izgalmasabb. Meg hát mégis fiatalabb tőlem pár évvel. Elválok, erre ő nyugdíjba megy. Hogy majd így végre együtt tudunk lenni. Most van egy nyugdíjas nőm. Unokája is van. Még a volt feleségem sem nyugdíjas, pedig vele egyidősek vagyunk.
Megy a franc nyugdíjba. Mi értelme maradna, mi haszna. Ha Mártán meg a főnökömön múlna, lobotómiára küldenének. Vagy minek műtéttel vacakolni, csak kiparancsolnának délben a ribizlibokrok közé hajlongani, pikk-pakk elvinne egy agyvérzés. Jobb esetben. Rosszabb esetben agyhalottá tenne, mint Márta testvérét. Az a jó a szerető státuszban, hogy nem kell a családot megismerni. Megint a seggét nézem, a két láb között feltünedezik a feje a rózsaszín kalapban. Annyira feldühít, hogy le kell húznom a rolót. Bekapcsolom a ventilátort, ilyen idegesen úgyse tudok dolgozni. Átülök a fotelbe, feltekerem a rádiót a négy órásira, teszek egy párnát a nyakam alá.
Gubis Éva 1988-ban született Ipolyságon, finn szakon végzett az ELTE-n, 2018 óta ír rövidprózát, a Bázis ‒ Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület tagja.
