Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom? (Nemes Z. Márió)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Fotó: Liszkai Bence

Kalap nélküli A

Figyelem, ahogy minden egyes hajlásnál előreliffen, imádkozom, hogy essen le, maradjon ott, ázzon szét a sárban, de nem, Márta kontyba tűzött haja megtartja, amint felegyenesedik, visszaliffed a fejére. Szép vödör paradicsomot összeszedett. Meg kéne nézni, mennyi rizs maradt ebédről, egy jó lecsót összedobok vacsorára.


Letekerem a rádiót és átülök a dolgozóasztalhoz. Vicces a híreket egy olyan bemondó szájából hallani, aki úgy beszél, mint az a rádiókabarés a tévében. Stand-upos, így hívják. Mártának az a kedvence, amelyik a fiára emlékezteti. Szerintem nem hasonlít. De ennek a bemondónak a hangja egy az egyben olyan. Az embernek az az érzése, hogy bármelyik pillanatban érkezhet a poén, aztán bumm, gázvezeték robbant Püspökladánynál. Nincs poén. Bekapcsolom a gépet, a monitort, megtisztítom az egeret, a szemüvegemet, közelebb húzom a kancsó vizet, amit Márta készített ki. Déli hírek alatt kávé, utána munka, nincs apelláta, ez a rutin. Ma valahogy nincs kedvem, ebben a hőségben. Megnyitom a dokumentumot, addig meredek a képernyőre, amíg az üres lapon függőleges meg vízszintes fények kezdenek futni, szivárványszínűek. Hunyorgok párat, leveszem a szemüveget és a képernyő fölött kinézek az ablakon, hogy megpihenjen a szemem.

Márta az érett paradicsomot szedi. Abban az idétlen kalapban van. Mondtam neki, hogy ne hordja, röhögnek rajta a szomszédok. Erre azt szokta felelni, hogy hétköznap úgyis csak mi vagyunk a telken, a többiek hétvégente járnak le. Azt nem mondom, hogy azért ne hordja, mert szerintem nevetséges. Nem tetszik, szabályosan nem esik jól ránéznem, mikor a fején van. Figyelem, ahogy minden egyes hajlásnál előreliffen, imádkozom, hogy essen le, maradjon ott, ázzon szét a sárban, de nem, Márta kontyba tűzött haja megtartja, amint felegyenesedik, visszaliffed a fejére. Szép vödör paradicsomot összeszedett. Meg kéne nézni, mennyi rizs maradt ebédről, egy jó lecsót összedobok vacsorára. Felkelek, kinyitom az ablakot. Márta, kiabálom, Márta. Negyedszerre hallja csak meg, a szúnyogháló már mintát nyomott az orromba. A fonnyadtakat tedd félre, csinálok lecsót. Jól van, mondja, csukd be az ablakot, bemegy a meleg. Tedd le azt a kalapot, kiáltom még, aztán becsukom az ablakot. Nem teszi le.

Így is meleg van már a szobában, de a ventilátort nem kapcsolom be, mert az elaltat. Múltkor is, akkora blamázs volt, a saját horkolásomra ébredtem, Márta meg már bent ült a keresztrejtvénnyel. Aztán győzködhettem, hogy nem, nem aludtam, csak gondolkodtam. Elbóbiskoltam, ezt a szót is, hogy lehet felnőtt emberre használni. Csecsemőre, esetleg magatehetetlen aggastyánra. Faszt bóbiskolok én.

Visszaülök, kiroppantom az ujjaimat, ráfektetem a billentyűzetre. Asdfjklé, sortörés, asdfjklé, írom, csak hogy lássak valamit a képernyőn, aztán kitörlöm. Rózsaszín, flitterek vannak rajta, a kalapon, és egy nevetséges ventilátor a karimájába építve. Az unokájának vette, de nagy volt rá, erre elkezdte hordani. Képtelenség így komolyan venni. Ezt beírom a dokumentumba. Képtelenség komolyan venni. Új sorba azt, hogy nem jó ránézni. Kilesek a képernyő mögül, a virágágyást gyomlálja, széles terpeszben. Írok egy nagy A-t a lapra, és maximumra állítom a betűméretet. Hetvenkettes. Ez Márta fara. Ha látná a volt nejem, hogy ezért a hetvenkettes A-ért hagytam el. Pfí. Megnyugtatólag hatna rá.

Rám nem. Felidézek néhány veszekedést, csak a súlyosabbakat, amikor berendezés tört. Meg a pénzt, amennyibe került nekem ez a csontos, szikár A. Van az a karikás a betű a svéd ábécében, na az Márta, kalapban. Sokáig bíbelődök, míg megtalálom a szimbólumok között. Az előző mondatokat és a kalap nélküli A-t kitörlöm, a svéd A-t hetvenkettesre állítom. Elmentem a dokumentumot Márta ülepe fájlnévvel. Marta ulepe. Egyszer talán elküldöm majd a volt nejemnek.

Nyitok egy új dokumentumot, aztán inkább belenézek a levelezésembe. Átrágom magam a beérkező üzeneteken, egyikben sem tudok most lépni, visszaállítom őket olvasatlanra, egyébként megfeledkeznék róluk. Márta szerint nekem is nyugdíjba kéne mennem. Mintha szövetkeztek volna a főnökömmel, régen jóban voltak, amikor még ő is dolgozott. Akkor még Márta is más volt, izgalmasabb. Meg hát mégis fiatalabb tőlem pár évvel. Elválok, erre ő nyugdíjba megy. Hogy majd így végre együtt tudunk lenni. Most van egy nyugdíjas nőm. Unokája is van. Még a volt feleségem sem nyugdíjas, pedig vele egyidősek vagyunk.

Megy a franc nyugdíjba. Mi értelme maradna, mi haszna. Ha Mártán meg a főnökömön múlna, lobotómiára küldenének. Vagy minek műtéttel vacakolni, csak kiparancsolnának délben a ribizlibokrok közé hajlongani, pikk-pakk elvinne egy agyvérzés. Jobb esetben. Rosszabb esetben agyhalottá tenne, mint Márta testvérét. Az a jó a szerető státuszban, hogy nem kell a családot megismerni. Megint a seggét nézem, a két láb között feltünedezik a feje a rózsaszín kalapban. Annyira feldühít, hogy le kell húznom a rolót. Bekapcsolom a ventilátort, ilyen idegesen úgyse tudok dolgozni. Átülök a fotelbe, feltekerem a rádiót a négy órásira, teszek egy párnát a nyakam alá.


Gubis Éva 1988-ban született Ipolyságon, finn szakon végzett az ELTE-n, 2018 óta ír rövidprózát, a Bázis ‒ Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület tagja.