Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Silvia Avallone (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A keményszívű II.

Fotó: Giovanni Previdi

A Corso Italián hömpölygött a tömeg. A bárok neonfényei és a lampionok, a folyamatos, nagyhangú lárma, a fagyi-, ostya- és pizzaillat ébren tartotta a várost. Az izzadt turisták egymásra torlódtak, mindenki a Bovio térre igyekezett, hogy le ne maradjon a tűzijátékról. A türelmetlen sokaság elbágyasztott, elringatott. Hagytam magam sodorni.

Bővebben ...
Műfordítás

Silvia Avallone (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A keményszívű I.

Fotó: Giovanni Previdi

Folyamatosan beszéltünk, mégsem mondtunk semmit: csak a test számított, a magnetikus vonzású. Csiklandozásokból, ingerlésekből állt a nyelvünk, térdek és könyökök összekoccanásából. A kabócák ciripelése az ágak alkotta boltívből fülsértő volt, de csak növelte az érzést: itt akarunk maradni, ahol olyan erősen dübörög az élet, hogy az már súrolja a halhatatlanságot.

Bővebben ...
Próza

Tóth Vivien: Elefántsimogató (regényrészlet)

Fotó: Szokodi Bea

A többiekkel gyógyszerosztásnál koccintunk az újévre egy pohár vízzel. Még utoljára kinézek az utcára, ahonnan egyre több dudaszó szűrődik be.

Bővebben ...
Költészet

Vida Kamilla versei

Fotós: Sivák Zsófia

mindegy: a sznobokat az első könyvemben már úgyis elijesztettem!

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Ferencz Mónika: Hiszti

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Taizs Gergő versei

Fotó: Pápai Zoltán

A cilinderben üregedő nyúl / orrcimpáján a tenger habjai

 

A fénykörön túl

A takarás roppant rendszerében
az emberek úgy változnak,
hogy elfelejtenek szólni róla.
Engem arra szánt az Úr,
hogy vágyni tanuljak,
de sosem tanított meg
jól feledni.
Határozott bizonytalansággal,
szó- és számkivetettségben,
a hallgatás szemhéjnyi zsákutcájában
sosem leszek igazán
egymagam,
fogadkozom,
és lehugyozom a gyanútlan csillagokat.

 

Paphos nélküled

Nyikorog a reggel, a kertkapu, a hintaszék –
minden határos valamivel.
Aztán az ellobbanó felhők.
Az anyag szenvedő szerkezete.
A cilinderben üregedő nyúl
orrcimpáján a tenger habjai.
De mi okozza a bolygók táncát,
az aritmiát a harangszóban,
amikor félrevered szívemet?

 

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Verset ír.
 
Költészet

Farkas Arnold Levente: teketória

Fotó: A szerző archívuma

mint / teketória nélküli szóban / a méla igazság

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Korda Bonifác: A nagy fölemelkedés

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor II.

Fotó: a szerző archívuma

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott.

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor I.

Fotó: a szerző archívuma

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Eszter Hanna: lebegő

Fotó: Török Levente

sodrást ami elmossa / az elhordozott erőszakot

Bővebben ...
Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Forrás: A szerző archívuma.

Csomag újságpapírban

Az utca üres volt, már legalább másfél órája tartott a kijárási tilalom. Ilyenkor már csak az ellenőrök jártak kint, a túlcsorduló kukák árnyékában a kóbor kutyák, meg azok, akiknek már úgyis mindegy. Nem tudta, hogy vajon a kabáttól van ilyen melege, vagy a félelemtől.

Elszürkült az arca, ahányszor a kabátja alatt megmozdult a csomag.

Mielőtt kilépett volna az utcára, sokáig ült az állott levegőjű konyhában a szeretőjével, a híg fényű villanykörte alatt. Bámulták a vajsárga abroszon a csomagot, ahogy ott feküdt újságpapírba tekerve, cukorspárgával átkötve, amíg a papírra nyomtatott betűk össze nem futottak a szemük előtt, mint apró fekete bogarak.

Végül a szeretője szólalt meg.

Vidd ki innen. Nem bírom tovább nézni.

Vidd ki te, próbálta mondani, de csak valami halk harákolás jött ki a torkán, köhögött egyet, lenyelte a nyálát, aztán megpróbálta megint. Vidd te és dobd el valahol. Én nem tudom, hol hagyjam, hogy ne találják meg.

Akárhol. Amikor összenéztek, a szeretője szemében könny csillant. Minél messzebb. Én még le kell mossam a... És reszkető ujjakkal a fürdőszoba felé intett.

Összerándult a gyomra a gondolatra, hogy ő takarítsa ki a fürdőt, úgyhogy nem vitatkozott, felvette a kabátját és a csomagért nyúlt. Fél szemmel látta, ahogy a szeretője felkel az asztaltól és elindul a fürdőszoba felé, közben úgy látta, mintha meg- megremegnének a nő vastag lábai.

A csomag akkor mozdult meg először a kezében, amikor felemelte az asztalról, epét nyelve gyömöszölte a hóna alá, a kabát és az ing közé.

Az utca üres volt, már legalább másfél órája tartott a kijárási tilalom. Ilyenkor már csak az ellenőrök jártak kint, a túlcsorduló kukák árnyékában a kóbor kutyák, meg azok, akiknek már úgyis mindegy. Nem tudta, hogy vajon a kabáttól van ilyen melege, vagy a félelemtől. Szándékosan lassan ment végig az üres úton, a kiömlött szemetet kerülgetve. Ez volt az esti órák első szabálya: ne siess, mert aki siet, akin látszik, hogy ideges, azt mindenki megjegyzi magának.

Csobogott a lábai alatt a patak, ahogy átment az aszfalthídon, nyár volt, úgyhogy a víz sekély volt és büdös, békanyáltól nyákos. Ő így is szeretett erre járni, amíg még volt a vízben béka is, de idén még egyet sem látott. Újabb rándulást érzett a hóna alatt, jó erőset, és akkorát ugrott, hogy majdnem a vízbe szédült, kalapáló szívvel kapaszkodott az alacsony, rozsdás korlátba.

Minden rendben, kérdezte egy halk hang a válla táján, és ő tudta, hogy túl gyorsan fordul meg, de a reflex erősebb volt a józan észnél. Alacsony, barna hajú lány állt mögötte farmerban és pólóban, szúnyogvékony volt és ideges tekintetű, a kezében póráz. A póráz végén nagydarab, izmos, drótszőrű szürke kutyát látott, az egyik szeme sötét, hogy szinte már feketének tűnt, a másik jégcsap-kék. Az a felemás szempár először az övébe nézett éber pillantással, aztán a jeges kék szem lejjebb araszolt, a hóna alá fúrta magát, és őt kiverte a forró verejték, amikor a kutya lekuporodott és morogni kezdett.

Azt akarta mondani, hogy minden rendben, de akkor a kutya ugatott egyet, a csomag megint megrándult, és a mindenrendbenből az lett, élesen, rekedten, hogy Törődjön a saját dolgával! Azonnal érezte, hogy ezt nem lett volna szabad, hogy elrontotta, amikor a lány elsápadva hátralépett és rántott egyet a pórázon. Gyere, Berci! mondta, és szinte futólépésben indult visszafelé, a tömbházak közé. A kutya még akkor is morgott, amikor a lány befordult a sarkon és eltűnt.

Két utcát végiggyalogolt, mire megnyugodott valamennyire, közben feketébe mélyült fölötte a grafitszürke ég. Azon gondolkozott, melyik lenne a kisebb rossz: a sikátorokban menni tovább, ahol akárki nekiugorhat valamelyik mocskos kapualjból, vagy a főúton maradni, ahol bármikor megállíthatja egy ellenőr. Mert az jó kérdés volt, hogy mit mondana valakinek, aki kinyitja a csomagot.

Legalább ne mozogna annyit!

Épp egy régi iskola üres udvarán akart átvágni a vasúti töltés irányába, amikor meghallotta a sípolást a háta mögött. Vékony volt, érces, és a városban nem volt ember, aki ne ismerte volna ezt a hangot.

Maga ott, van fogalma róla, hogy mennyi az idő, kérdezte egy férfi az utcai lámpák fénykörén kívül, hogy csak a körvonalai látszódtak.

Majdnem elröhögte magát, mert tudta, hogyne tudta volna, de nem volt benne annyi, hogy visszapofázzon egy ellenőrnek. Inkább a nyakát behúzva, lassan, kelletlenül odament hozzá. Az ellenőrből a sapka alatt csak egy szögletes arc látszott, benne szögletes fogak és apró szemek. Nem volt kövér, inkább nagydarab, és a kezén látszott, hogy akár csontot is törne vele, pedig most csak a sípot markolta. Áradt belőle a cigifüst és a naftalin szaga.

Papírokat kérem, mondta unott hangon. Csend. Aztán, erélyesebben: Nem hallotta, a papírjait kérem!

Nincsenek nálam, motyogta, és érezte, hogy patakzik róla az izzadság. Csend. Aztán, reszkető hangon: Csak a nagynénémhez mentem ki, rosszul van, beteg, most hívott, hogy fel akart kelni az ágyból és elesett, én meg nem akartam mentőt hívni, mert tudja, az is pénz, gondoltam, átszaladok hozzá és összeszedem szegényt, aztán megyek is haza, tudom, hogy ilyenkor már nem szabad, csak gondoltam...

Ó, hallgass már a picsába, röhögött az ellenőr, hol lakik a nagynénéd, itt az iskolában?

Maga engem ne tegezzen!

Ezt se mondta, csak szerette volna, csendben várt, hogy most mi lesz, és a torkában araszolt felfelé a hányinger.

A csomag megrándult, aztán vonaglani kezdett, mintha áramot vezettek volna bele, és még a sötétben is látta, hogy az ellenőr szemei rászegeződnek a kabátjára.

Hát nálad meg mi van, kérdezte az ellenőr, és tett egy lépést közelebb, ő meg hátralépett, eljátszották ezt egy párszor, amíg az iskola hűvös, pergő vakolatú fala a hátának feszült.

Vedd le a kabátod, mondta az ellenőr, de ő megrázta a fejét, szólni nem tudott, mert félt, hogy elhányja magát. Vedd le azt a kibaszott kabátot!

Nem tudta, melyikük mozdult előbb, de a térde szinte magától lendült, telibe kapta az ellenőrt, pont a lába között, és innentől már igazán semmiség volt, hogy fellökje a férfit és szaladjon, szaladjon, szaladjon.

Csak a lábak, csak a görcsös légzés tátott szájjal, csak az elsuhanó épületek, csak az összes izom együtt, erőlködve, utcákon, sikátorokon keresztül, aztán a nagy semmiben, kint a város legszélén. A régi gyártelep drótkerítése előtt állt meg, az oldala szúrt, alig kapott levegőt. Megint moccant valami a kabátja alatt, és ő kicsit megnyugodott, amíg bele nem gondolt még egyszer, hogy mi is az, ami most mozog, és akkor megint érezte a torkában az epét.

A fenébe, de ő a vonatállomáshoz akart menni, hát most már mindegy. Sóhajtott, köhögött kettőt, megszívta az orrát, aztán keresett egy lyukat a kerítésen, ahol átbújhat. Egyet talált, nem volt valami nagy, kicsit megtépte a kabátját, de átfért rajta. Bent volt a gyártelepen.

CAT - olvasta az egyik villás targoncán a feliratot, félig már megette a rozsda az egészet, elöl a motor kibelezve, de a márkanév még egyben maradt. Ilyen volt az egész telep, gépek kifosztott csontvázai madárszaros, gyommal felvert udvarokon, repedt betontömbök és üres épületek között, a beton réseiben kicsi fehér virágok. Közeli víz szaga ülte meg a levegőt.

Mélyet lélegzett, letörölte a homlokáról az izzadságot, ami ott maradt, azt egy könnyű szellő felszárította. Köphetett volna egyet, mert marta a torkát a por, de valamiért megszégyellte magát a gondolattól, inkább megindult a régi híd felé. Isten tudja, minek kellett a gyártelepet a folyóra építeni, azért is zárták be végül, mert a szél meg a vízpermet mindent kikezdett, de most jól jött neki, hogy itt van és hogy zárva van.

Elment egy kisebb épület mellett, amin még látszott valamennyire egy RAKT R felirat, de az ablakai már mind ki voltak törve. És akkor, ahogy megkerült egy kupac rothadó faládát, meghallotta a morgást.

Lassú léptekkel elvált az épület árnyékától egy szürke, drótszőrű, izmos kutya, és elindult felé, az egyik szeme feketének tűnt, de a másik, a kék szinte világított.

Nézték egymást, aztán halkan megszólalt. Szia, Berci, hol hagytad a gazdád? A kutya még mindig morgott, de ő már attól is megnyugodott kicsit, hogy hallotta a saját hangját, aztán eszébe jutott valami... és végigfutott a gerincén a hideg.

Kigombolta a kabátját, a nyaka nedves bőrén játszott a szellő. Halkan sustorgott a papír, ahogy elővette a hóna alól a csomagot és elkezdte róla leszedni a cukorspárgát. Nem ment könnyen, az utolsó csomót el kellett tépje, de aztán a földön volt az érdes spárga, és ő elkezdte bontogatni a hét réteg újságpapírt. Lehullottak a friss hírek, a sportrovat, a társkereső, a receptek, a keresztrejtvény, a sztárpletykák. Aztán az utolsó réteghez ért, lebontotta a verseket is arról, amit idáig cipelt magával. Már nem is volt rosszul, még attól sem, hogy ránézett, még attól sem, hogy az megint megmozdult.

Leguggolt, és kinyújtotta a kezét a kutya felé.

Csend, aztán megint a morgás, de a kutya nem lépett közelebb, nem fogadta el, amit kínált neki. Ugatott egyet, dühöset, hogy visszhangzott a telep, és ő majdnem elejtette azt.

Jól van, na, motyogta, és kapkodva visszacsomagolta az egészet az újságba, inkább köré gyűrte a papírt, mint beletekerte, de valamiért nagyon fontos lett neki, hogy megint csomagot csináljon belőle. A spárgát is visszatette rá úgy-ahogy, aztán reszketeg kézzel megint a kabátja alá tömte az egészet.

Visszanézett a kerítés felé és ráncolta a homlokát, mert nem látta a lyukat, ahol átjött, de igaz, hogy az isten se ismeri ki magát ezen a telepen, itt minden egyforma. Vállat vont és elindult a folyó felé, csak dobja már el ezt a kurva csomagot és mehessen vissza az asszonyhoz, aztán erről nem beszélni, soha többet.

A kutya hosszan nézte a parázsló kék szemével, ahogy elhalad mellette, befordul egy sarkon és eltűnik. Aztán lassan, vicsorítva elindult utána.

 

Dénes Anita 1998-ban született Erdélyben. Magyardécsében és Marosvásárhelyen nőtt fel. Gyerekkora óta ír, 20 éves kora óta publikál novellákat irodalmi folyóiratokban.