Hírlevél feliratkozás

Keresés

Szépirodalom

Szabados Attila versei

Úgy kezdődött, hogy írni akartam

Bővebben ...
Műfordítás

Katie Kitamura (f. Dragon-Túry Melinda): Próbajáték

Fotó: Clayton Cubbit

Változatlanul mosolygott, már az elején felfigyeltem természetes vonzerejére, jó kisugárzására. De most láttam, hogy túl szabadon bánik vele. Nem úgy tűnt, mintha tisztában volna személyisége intenzitásával vagy azzal, hogy a világot, amelyben mozog, emberek lakják. Különösen ebben az értelemben volt még nagyon fiatal.

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Szonda Szabolcs): Tökéletlen megoldások

Fotó: a szerző archívuma

Értsd jól, nem akarlak felbosszantani, de csupán te és a lányod nem nevezhetitek családnak magatokat!

Bővebben ...
Próza

Voloncs Attila: A bűvölők (részlet)

Fotó: a szerző archívuma

Valahogy köze van ennek ahhoz, hogy sohasem tudott olyan vérmesen forradalmár lenni, mint a barátai, régi ismerősök közt mindig visszafogottan jelezte a különvéleményét, mintha baloldaliságával nem akarta volna bántani azokat, akik igazán hisznek valamilyen rendes ostobaságban, vagy meg tudnak részegülni a nemzet szótól és a dicső múlt felemlegetésétől.

Bővebben ...
Költészet

Sebestyén Ádám versei

Fotó: Sebestyén Anna

Kikötőink, / a fagyizók, földszinti üzletek sorra bezártak

Bővebben ...
Próza

Sarnyai Benedek: zájed

Fotó: a szerző archívuma

Amíg helyet keresek az érkezési csarnokban, azon tűnődöm, hogy hívják Anna szüleit. Két éve vagyunk együtt, még egyszer sem találkoztam velük. Ismerem az arcukat, annyiszor láttam a profilképüket, hogy a Jóisten is beleunhatott a számolásba. De hogy hívják őket?

Bővebben ...
Próza

Nagy Olivér Ábel rövidprózái

Fotó: a szerző archívuma

azt hogy minden talalkozas semmilyen

nem csinalunk semmit

a beszelgetesek is csak ures fecsegesek

Bővebben ...
Fotó: Fazakas Rita

Mankó

A telefon csengése zökkentette ki. Felgyorsult a szívverése, ahogy elindult a zongora felé. Remegve emelte fel a kagylót, tekintetével a vázába kapaszkodott. Próbált higgadtan válaszolni, de alig kapott levegőt. 


Már órák óta várta a hívást. A telefont még délután készítette ki a zongorára, hogy biztosan hallja a csengést. Eszébe jutott, hogy az anyja már hetek óta nem járt odakint. Annyira le volt már gyengülve, hogy nem is lett volna képes kimenni a házból. Hétvégenként látogatta, pár órát együtt töltöttek, és néha nála is aludt. A többi napon az idős asszonyt egy bejárónő látogatta. Mosott rá és enni adott neki.

Lassan átsétált a másik szobába. Nyugtatta a mozgás, mert gondolatai így nem fojtogatták annyira; időnként bumerángként tértek vissza, de legalább egy ideig távol voltak. Az ablakhoz lépett, és kinézett a térre. Az emberek hosszú idő után először sétálhattak szabadon. A levegő már kellemesen lehűlt ahhoz, hogy az utcák megteljenek. Habár nem hallotta a hangokat, érezte az élet lüktetését odakint. Néhányan kézen fogva andalogtak, mások kisebb társaságokba verődtek és beszélgettek; egyesek megálltak fagylaltot vásárolni, a gyerekek ide-oda szaladgáltak és hemperegtek a fűben.

Megfordult, tekintetével a telefont kereste, a vázában levő virágokra pillantott, majd újra kinézett az ablakon. Egy háromtagú csoportra lett figyelmes. Két fiú és egy lány. A fűben ültek. A lánynak lenszőke volt a haja, a fiúk szokatlan szabású térdnadrágot viseltek. Volt bennük valami különleges, ami rájuk irányította a figyelmét. Talán külföldi egyetemisták lehettek, felszabadultak és vidámak: élénken gesztikuláltak és magyaráztak, mintha valami fontos és sürgős dologról beszélnének.

Nézte őket már egy ideje, amikor észrevette, hogy nem messze tőlük, egy pár mankó hever a fűben. Próbálta kitalálni, hogy melyiküknek lehet rá szüksége, de oly természetesek voltak a mozdulataik, hogy látszólag nem tartozott egyikükhöz sem. Nem tudta elképzelni, hogy ne tudtak volna segítség nélkül felállni, futni vagy táncolni. Mégis, a mankó ott volt, mint valami figyelmeztetés. Nem lehetett eltekinteni tőle.

A telefon csengése zökkentette ki. Felgyorsult a szívverése, ahogy elindult a zongora felé. Remegve emelte fel a kagylót, tekintetével a vázába kapaszkodott. Próbált higgadtan válaszolni, de alig kapott levegőt. „Megpróbálok beszélni vele”, mondta elcsukló hangon, és egészen közel hajolt a virágokhoz.

Megtámaszkodott a zongorában, aztán tett pár lépést és leült a fotelbe. Nem érzékelte az idő múlását; amikor felállt, már sötét volt, kint égtek a lámpák. A három emberalakot kereste, de üres volt az a hely, ahol korábban a két fiú és a lány ült. A mankó is eltűnt. Az első gondolata az volt, hogy felhívja az anyját, mégis nehezére esett beszélni vele. Lassan emelte fel a kagylót, és elkezdett tárcsázni.


Győrffy Gábor 1971-ben született Nagybányán, jelenleg Kolozsváron él. Fizikát és bölcsészetet tanult. Ír, fordít és tanít, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Újságírás szakjának oktatója.