Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...
Fotó: Fazakas Rita

Mankó

A telefon csengése zökkentette ki. Felgyorsult a szívverése, ahogy elindult a zongora felé. Remegve emelte fel a kagylót, tekintetével a vázába kapaszkodott. Próbált higgadtan válaszolni, de alig kapott levegőt. 


Már órák óta várta a hívást. A telefont még délután készítette ki a zongorára, hogy biztosan hallja a csengést. Eszébe jutott, hogy az anyja már hetek óta nem járt odakint. Annyira le volt már gyengülve, hogy nem is lett volna képes kimenni a házból. Hétvégenként látogatta, pár órát együtt töltöttek, és néha nála is aludt. A többi napon az idős asszonyt egy bejárónő látogatta. Mosott rá és enni adott neki.

Lassan átsétált a másik szobába. Nyugtatta a mozgás, mert gondolatai így nem fojtogatták annyira; időnként bumerángként tértek vissza, de legalább egy ideig távol voltak. Az ablakhoz lépett, és kinézett a térre. Az emberek hosszú idő után először sétálhattak szabadon. A levegő már kellemesen lehűlt ahhoz, hogy az utcák megteljenek. Habár nem hallotta a hangokat, érezte az élet lüktetését odakint. Néhányan kézen fogva andalogtak, mások kisebb társaságokba verődtek és beszélgettek; egyesek megálltak fagylaltot vásárolni, a gyerekek ide-oda szaladgáltak és hemperegtek a fűben.

Megfordult, tekintetével a telefont kereste, a vázában levő virágokra pillantott, majd újra kinézett az ablakon. Egy háromtagú csoportra lett figyelmes. Két fiú és egy lány. A fűben ültek. A lánynak lenszőke volt a haja, a fiúk szokatlan szabású térdnadrágot viseltek. Volt bennük valami különleges, ami rájuk irányította a figyelmét. Talán külföldi egyetemisták lehettek, felszabadultak és vidámak: élénken gesztikuláltak és magyaráztak, mintha valami fontos és sürgős dologról beszélnének.

Nézte őket már egy ideje, amikor észrevette, hogy nem messze tőlük, egy pár mankó hever a fűben. Próbálta kitalálni, hogy melyiküknek lehet rá szüksége, de oly természetesek voltak a mozdulataik, hogy látszólag nem tartozott egyikükhöz sem. Nem tudta elképzelni, hogy ne tudtak volna segítség nélkül felállni, futni vagy táncolni. Mégis, a mankó ott volt, mint valami figyelmeztetés. Nem lehetett eltekinteni tőle.

A telefon csengése zökkentette ki. Felgyorsult a szívverése, ahogy elindult a zongora felé. Remegve emelte fel a kagylót, tekintetével a vázába kapaszkodott. Próbált higgadtan válaszolni, de alig kapott levegőt. „Megpróbálok beszélni vele”, mondta elcsukló hangon, és egészen közel hajolt a virágokhoz.

Megtámaszkodott a zongorában, aztán tett pár lépést és leült a fotelbe. Nem érzékelte az idő múlását; amikor felállt, már sötét volt, kint égtek a lámpák. A három emberalakot kereste, de üres volt az a hely, ahol korábban a két fiú és a lány ült. A mankó is eltűnt. Az első gondolata az volt, hogy felhívja az anyját, mégis nehezére esett beszélni vele. Lassan emelte fel a kagylót, és elkezdett tárcsázni.


Győrffy Gábor 1971-ben született Nagybányán, jelenleg Kolozsváron él. Fizikát és bölcsészetet tanult. Ír, fordít és tanít, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Újságírás szakjának oktatója.