Apám kezében remeg az ecset

Részletek

Írta: Magyar Boglárka

Jó futó voltam a suliban. Ez mentett meg a bombák elől, amikor kirobbant otthon a háború. Anyám feladta a vitát az élettel, a gyám azt mondta, meghalt, közben minden áldott nap ott áll a Nagykörúton, és mikor elmegyek mellette, sápadtan rám mered.

Egyszer, a Király utcán egy boltban egy bácsi mérleget keresett. Azt mondták, nincs, csak konyhai, azzal a bácsi köszönés nélkül kisétált az utcára. A bácsi, aki fűhöz keresett mérleget, őrülten hasonlított az apámra. Én csak energiaitalt akartam venni ott, ahova a bácsi is bejött, és a kezemben maradt a doboz, úgy rohantam vissza a Királyra, de a bácsi elvegyült a fűtömegben, én meg életemben először loptam egy Monstert. Keresztülhúz a városon az édes szagfelhő. Lépteim egyre gyorsabbak, lepereg a lábamról az aszfalt, ahogy felveszem a város ritmusát.

Aznap este szörnyű baleset volt a tévében. Felrobbant egy graffitivel telefújt hatalmas épület, amiben csövesek tanyáztak. A fű volt a fő szórakozásuk és a graffiti – békét és szeretetet hirdettek. Először azt hittem, megint kitört a háború, mint anno otthon. Mi is egy graffitis szobában laktunk a Rákos-pataknál egy olyan házban, mint ami felrobbant. Apámmal minden este színes vonalakat kötöttünk össze. Fújtam egy szívet az ablakra, apám szagával feküdtem és keltem minden áldott nap, azóta ezt juttatja eszembe minden egyes robbanásos baleset, meg az afrikai embereket, akik olyan füvet rágnak, amitől az egész szájuk zöldesbarnává válik. Kát. Ezt is a TV-ben láttam, szerintem túl korán, mindenki más szerint épp időben. Így legalább nem szokok rá. Egyik este beállított a gyámhatóság. Aznap kimosták a gyomrom, megfürdettek, lekötöztek, elmondták, hogy apám hónapok óta droghatás alatt tartott. Ne ijedezzek, én meg csak azért is erőlködtem a színes vonalakkal és a graffitikkel a kórházban, de kifogyott az összes festékszóró, és az ablak sem párásodott be, hogy szívecskét rajzoljak rá.

Túlfutok a városhatáron, remélem, hogy az ismerős bácsi is erre jött, lihegek, de a lábam nem áll meg, jobb lett volna buszozni, motyogom az orrom elé, a zsákomban ott pattognak az ecsetek, van nálam paletta és vászon, kint a Rákos-pataknál esküszöm, nem volt még ez a szag, vagy kimosták a gyomromból az emlékeket is. Akkor még nem létezett, most meg az egész környéket bejárja, iránya is van, mint egy kondenzcsíknak.

Ugyanoda térek vissza, ahonnan kihozott a gyám. Minden úgy van, mint akkor, amikor elvitt, csak sokkal romosabb, a rózsaszín csúszdám összement, a biciklimet megette a borostyán, a hinta önmagát ringatja. Beleülök, és iszom egy korty vizet. Jó futó voltam a suliban. Ez mentett meg a bombák elől, amikor kirobbant otthon a háború. Anyám feladta a vitát az élettel, a gyám azt mondta, meghalt, közben minden áldott nap ott áll a Nagykörúton, és mikor elmegyek mellette, sápadtan rám mered.

Mindent felforgatok, valaki kiabál a teraszról, hogy betörő, de nekem csak a háború van a fejemben, az az iszonyúan hangos sikítozás, és az éles üvegcserepek. A ház falához lopódzok, bújócska, suttogta apám, amikor jött a gyám, bújócskázunk egy kicsit, elaraszolok az ajtóig, a lábamat se törlöm meg, odabent vagy tízen, egymás hegyén-hátán, letolt gatyával és felhúzott ingujjakkal merednek rám. Van, aki azt hiszi rendőr vagyok, más szerint Isten, az anyja vagy a sintér. Az egyik ürge a lábamra próbál vizelni, de tökön rúgom. Előhúzok a zsebemből egy képet, megmutatom nekik. Hátrahőkölnek mindannyian. Az emeletről irtózatos ricsaj szűrődik le. Hiányzik a lépcsőfokok fele, még jó, hogy a délutáni háborúk mindenre megtanítottak, például lépcsőt mászni, meg fellendülni fél kézzel. Most is ezt teszem.

Tíz évvel a gyomormosás után tiltakozásképp beléptem egy civil környezetvédő körbe, drogprevenciókat tartok és az alkohol káros hatásairól írom a mesteres diplomámat. Én így lázadok. Egyszer, ha gyerekem lesz, szeretném, ha tudná, hogy a sok színes vonal vagy a graffitis patron valójában egy darabka önmagából, és van egy szint, ami után nem pótolható vissza semmi sem. Szeretném, ha tudná, hogy egészen addig nem volt rossz itt élni, míg nem tudtam, milyen máshol és máshogy.

Feltépem odafönt a régi szobaajtót, még mindig világoskék itt-ott, látszanak a kakaó- és filcnyomok a falon, és látszik a hányásfolt. Én hánytam le a falat, amikor anyám arra ért haza, hogy apám több grammot is lenyomott a torkomon. A foltból egy graffitis szmájli vigyorog rám, azt hirdeti, elkéstem, és nekem kellett volna belehalnom a háborúba. Egy pillanatra megállok előtte.

A feltépett ajtó mögül töpörödött ember néz vissza rám, akit épp egy tűcsere kellős közepén zavarok meg a festékeimmel. Felismer. Látom a szemében, hogy szóról szóra vissza tudja idézni azt a hajnali, mindent eldöntő háborút, amit velem vívott, amikor állítása szerint véletlenül megölt. Foglalkozzunk a festéssel, gyere, kicsim, és a kicsi én olyan hirtelen lett nagy a kórházban, amilyen hirtelen a vízbe tehető, dagadó állatkák sosem alakultak át. Tíz év alatt nem végzett vele az idő meg a drog és a pia, apámnak ugyanolyan égszínkék szemei vannak, mint nekem, talán ezért torpanok meg, anya régen, egy-egy tiszta időszakban azt mondogatta, mi vagyunk együtt az égbolt. A régi franciaágynak csak a matraca van a szobában, azon ül apa, körülötte minden romos, ő meg úgy árasztja magából a szagot, mintha beépített párologtató lenne a bőre alatt.

Néz, én nem szólok. Ő sem kezdi el sorolni, mióta sújtja háború ezt a házat. Az egyetlent az utcában, amiből drogszag gőzölög, és nem mondja, hogy anyám sápadt képe őt is kísérti. Rám néz, mielőtt a nyelvébe szúrna, eldobja az injekciót én pedig a kezébe nyomom az egyik ecsetet.

­Ez jobb, mint az a szar.

Biccent, de ő is tudja, hogy nehéz megszépülnie egy olyan háznak, amiben sosem lakott szeretet. Könnyezni kezd, én meg kiveszem a táskámból a festékeket, kipakolom egyesével a színeket, letekerem a kupakokat és mindet a palettára nyomom. Apám kezében remeg az ecset. Nagy, lila, duzzadt nyelve van, azt mondja, szeret, de csöndre intem. Az ablakhoz lépek, az egyik tábla kitört. Az ép üvegre egy nagy, piros szívet festek fel. A töpörödött apám mellém lép, ősz, hosszú, ritkás haja mocskos, a ruhája bűzös, de nem hányok. Lassan színezni kezdi a szív alakú kontúrt, az ajtó fele pillantok, tíz drogos néz vissza, fogalmam sincs, hogy juthattak fel a lépcsőn, elbűvölve nézik a színeket, és a kezüket nyújtják az ecsetért.

Magyar Boglárka nyíregyházi szívvel és budapesti tünetekkel éldegél. 22 éves, reménytelen eset a felnövésben. Ha meglát egy tócsát, páros lábbal beleugrik. Írásai eddig többek közt a Magyar Naplóban, az Esőben és a SiópArtban jelentek meg.