Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: A szerző archívuma.

Apám kezében remeg az ecset

Jó futó voltam a suliban. Ez mentett meg a bombák elől, amikor kirobbant otthon a háború. Anyám feladta a vitát az élettel, a gyám azt mondta, meghalt, közben minden áldott nap ott áll a Nagykörúton, és mikor elmegyek mellette, sápadtan rám mered.

Egyszer, a Király utcán egy boltban egy bácsi mérleget keresett. Azt mondták, nincs, csak konyhai, azzal a bácsi köszönés nélkül kisétált az utcára. A bácsi, aki fűhöz keresett mérleget, őrülten hasonlított az apámra. Én csak energiaitalt akartam venni ott, ahova a bácsi is bejött, és a kezemben maradt a doboz, úgy rohantam vissza a Királyra, de a bácsi elvegyült a fűtömegben, én meg életemben először loptam egy Monstert. Keresztülhúz a városon az édes szagfelhő. Lépteim egyre gyorsabbak, lepereg a lábamról az aszfalt, ahogy felveszem a város ritmusát.

Aznap este szörnyű baleset volt a tévében. Felrobbant egy graffitivel telefújt hatalmas épület, amiben csövesek tanyáztak. A fű volt a fő szórakozásuk és a graffiti – békét és szeretetet hirdettek. Először azt hittem, megint kitört a háború, mint anno otthon. Mi is egy graffitis szobában laktunk a Rákos-pataknál egy olyan házban, mint ami felrobbant. Apámmal minden este színes vonalakat kötöttünk össze. Fújtam egy szívet az ablakra, apám szagával feküdtem és keltem minden áldott nap, azóta ezt juttatja eszembe minden egyes robbanásos baleset, meg az afrikai embereket, akik olyan füvet rágnak, amitől az egész szájuk zöldesbarnává válik. Kát. Ezt is a TV-ben láttam, szerintem túl korán, mindenki más szerint épp időben. Így legalább nem szokok rá. Egyik este beállított a gyámhatóság. Aznap kimosták a gyomrom, megfürdettek, lekötöztek, elmondták, hogy apám hónapok óta droghatás alatt tartott. Ne ijedezzek, én meg csak azért is erőlködtem a színes vonalakkal és a graffitikkel a kórházban, de kifogyott az összes festékszóró, és az ablak sem párásodott be, hogy szívecskét rajzoljak rá.

Túlfutok a városhatáron, remélem, hogy az ismerős bácsi is erre jött, lihegek, de a lábam nem áll meg, jobb lett volna buszozni, motyogom az orrom elé, a zsákomban ott pattognak az ecsetek, van nálam paletta és vászon, kint a Rákos-pataknál esküszöm, nem volt még ez a szag, vagy kimosták a gyomromból az emlékeket is. Akkor még nem létezett, most meg az egész környéket bejárja, iránya is van, mint egy kondenzcsíknak.

Ugyanoda térek vissza, ahonnan kihozott a gyám. Minden úgy van, mint akkor, amikor elvitt, csak sokkal romosabb, a rózsaszín csúszdám összement, a biciklimet megette a borostyán, a hinta önmagát ringatja. Beleülök, és iszom egy korty vizet. Jó futó voltam a suliban. Ez mentett meg a bombák elől, amikor kirobbant otthon a háború. Anyám feladta a vitát az élettel, a gyám azt mondta, meghalt, közben minden áldott nap ott áll a Nagykörúton, és mikor elmegyek mellette, sápadtan rám mered.

Mindent felforgatok, valaki kiabál a teraszról, hogy betörő, de nekem csak a háború van a fejemben, az az iszonyúan hangos sikítozás, és az éles üvegcserepek. A ház falához lopódzok, bújócska, suttogta apám, amikor jött a gyám, bújócskázunk egy kicsit, elaraszolok az ajtóig, a lábamat se törlöm meg, odabent vagy tízen, egymás hegyén-hátán, letolt gatyával és felhúzott ingujjakkal merednek rám. Van, aki azt hiszi rendőr vagyok, más szerint Isten, az anyja vagy a sintér. Az egyik ürge a lábamra próbál vizelni, de tökön rúgom. Előhúzok a zsebemből egy képet, megmutatom nekik. Hátrahőkölnek mindannyian. Az emeletről irtózatos ricsaj szűrődik le. Hiányzik a lépcsőfokok fele, még jó, hogy a délutáni háborúk mindenre megtanítottak, például lépcsőt mászni, meg fellendülni fél kézzel. Most is ezt teszem.

Tíz évvel a gyomormosás után tiltakozásképp beléptem egy civil környezetvédő körbe, drogprevenciókat tartok és az alkohol káros hatásairól írom a mesteres diplomámat. Én így lázadok. Egyszer, ha gyerekem lesz, szeretném, ha tudná, hogy a sok színes vonal vagy a graffitis patron valójában egy darabka önmagából, és van egy szint, ami után nem pótolható vissza semmi sem. Szeretném, ha tudná, hogy egészen addig nem volt rossz itt élni, míg nem tudtam, milyen máshol és máshogy.

Feltépem odafönt a régi szobaajtót, még mindig világoskék itt-ott, látszanak a kakaó- és filcnyomok a falon, és látszik a hányásfolt. Én hánytam le a falat, amikor anyám arra ért haza, hogy apám több grammot is lenyomott a torkomon. A foltból egy graffitis szmájli vigyorog rám, azt hirdeti, elkéstem, és nekem kellett volna belehalnom a háborúba. Egy pillanatra megállok előtte.

A feltépett ajtó mögül töpörödött ember néz vissza rám, akit épp egy tűcsere kellős közepén zavarok meg a festékeimmel. Felismer. Látom a szemében, hogy szóról szóra vissza tudja idézni azt a hajnali, mindent eldöntő háborút, amit velem vívott, amikor állítása szerint véletlenül megölt. Foglalkozzunk a festéssel, gyere, kicsim, és a kicsi én olyan hirtelen lett nagy a kórházban, amilyen hirtelen a vízbe tehető, dagadó állatkák sosem alakultak át. Tíz év alatt nem végzett vele az idő meg a drog és a pia, apámnak ugyanolyan égszínkék szemei vannak, mint nekem, talán ezért torpanok meg, anya régen, egy-egy tiszta időszakban azt mondogatta, mi vagyunk együtt az égbolt. A régi franciaágynak csak a matraca van a szobában, azon ül apa, körülötte minden romos, ő meg úgy árasztja magából a szagot, mintha beépített párologtató lenne a bőre alatt.

Néz, én nem szólok. Ő sem kezdi el sorolni, mióta sújtja háború ezt a házat. Az egyetlent az utcában, amiből drogszag gőzölög, és nem mondja, hogy anyám sápadt képe őt is kísérti. Rám néz, mielőtt a nyelvébe szúrna, eldobja az injekciót én pedig a kezébe nyomom az egyik ecsetet.

­Ez jobb, mint az a szar.

Biccent, de ő is tudja, hogy nehéz megszépülnie egy olyan háznak, amiben sosem lakott szeretet. Könnyezni kezd, én meg kiveszem a táskámból a festékeket, kipakolom egyesével a színeket, letekerem a kupakokat és mindet a palettára nyomom. Apám kezében remeg az ecset. Nagy, lila, duzzadt nyelve van, azt mondja, szeret, de csöndre intem. Az ablakhoz lépek, az egyik tábla kitört. Az ép üvegre egy nagy, piros szívet festek fel. A töpörödött apám mellém lép, ősz, hosszú, ritkás haja mocskos, a ruhája bűzös, de nem hányok. Lassan színezni kezdi a szív alakú kontúrt, az ajtó fele pillantok, tíz drogos néz vissza, fogalmam sincs, hogy juthattak fel a lépcsőn, elbűvölve nézik a színeket, és a kezüket nyújtják az ecsetért.

 

Magyar Boglárka nyíregyházi szívvel és budapesti tünetekkel éldegél. 22 éves, reménytelen eset a felnövésben. Ha meglát egy tócsát, páros lábbal beleugrik. Írásai eddig többek közt a Magyar Naplóban, az Esőben és a SiópArtban jelentek meg.