Ungvári álmodozók
- Részletek
- Írta: Berniczky Éva
Az apró harkivi taxis elhitte segítőjének, hogy könnyedén felemelik az irgalmatlanul nehéz fekvőhelyet a fémépítmény enyhén lejtő sátortetejére. Miért is kételkedett volna, amikor hónapok óta kísértett körülötte a lehetetlen. Az előtte cipekedő lakli végig biztatóan mosolygott vissza rá, menni fog, druzse.
Bekk úr „…egyike azoknak a beteges álom-konstruktőröknek, akiket csak egy pozitivista szezon tud termelni”
Szentkuthy Miklós
A garázstetőn keresztül visszük tovább, barátom, kiáltotta hátra társának Bekk úr. Olyan meggyőződéssel utasította a mögötte lihegőt, mintha súlytalan tárgyat kellene a magasba lendíteniük. A kék kanapé másik végét markoló csenevész férfi vakon követte. Az apró harkivi taxis elhitte segítőjének, hogy könnyedén felemelik az irgalmatlanul nehéz fekvőhelyet a fémépítmény enyhén lejtő sátortetejére. Miért is kételkedett volna, amikor hónapok óta kísértett körülötte a lehetetlen. Az előtte cipekedő lakli végig biztatóan mosolygott vissza rá, menni fog, druzse. Már az emeletről ebben a módosult tudatállapotban vonszolták le a földszintre terhüket. Pedig nem volt egyszerű lépcsőzniük vele a szűk folyosón. A falakon vásznak, beüvegezett grafikák, falikarok. Mintha porcelánok között szlalomoztak volna a monstrummal, mégsem törtek össze vele semmit. Megfordult világukban fölöslegessé vált az óvatoskodás, elefántban mozdult a porcelánbolt. Nem számított akadálynak sem korlát, sem méret, sem nehézségi erő. A földszinten derült ki, hogy nem férnek át a bejárati ajtón a kanapéval. Akárhogyan forgatták, döntötték más és más szögbe, a fekvőhely néhány centiméternyivel mindenképpen szélesebbnek bizonyult a nyílásnál. Végül élére állították a kanapét, pihentek mellette keveset. Bekk úrról lerítt, hogy számára egyetlen megoldás lehetséges. Ha már felmászott a dombra a céges furgonnal, akkor vagy a felajánlott bútorral távozik innen, vagy sehogy.
Nem alhattok a földön, druzse, jönnek a végeérhetetlen őszi esők. Fogalmad sincs arról, milyen komiszak nálunk a hegyek, amit, vagy akit itt fognak, nem eresztik, sem az aszályt, sem az özönvizet. Örülni fog az asszony az ajándék kanapénak, druzse, hidd el. Kicsit lehasznált portéka, de segít elűzni a rémálmokat, feledteti az őrület poklát, a pinceszagot. Felrémlett előtte a nyeszlett kis férfi modellalkatú magas felesége, amint hálásan öleli a megszeppent kisfiúarcú Misát. A fuvaros nem is értette, hogyan lehet ilyen szelíd kék tekintete valakinek a háború kellős közepén, mint menekült barátjának. A riadt Karina fényezheti ilyen ártatlanra a férje íriszét éjjelente. Könnyű a dolga, kis ékszerüzletben árulja az ezüstbe foglalt topázt. Szinte azonnal, az érkezésüket követő napon dolgozni kezdtek. Misa szállítja a boltos Karinát vadonatúj munkahelyére. Beülnek az autójukba, a Bolt-taxiba, onnantól a harkivi taxis ungvári sofőr. Utasai boldog boldogtalanok.
Bekk úr boldog boldog. Beszélt három nyelvén, sem külön-külön, sem egyszerre (ahogy általában szokta) nem kell bizonygatnia, mindig megbecsülték a nők. Ugyan folyton folyvást elhagyják valakiért, de mielőtt lelépnek, megadják a kijáró tiszteletet. Bekk István Vilmos örökös tag. Az előkelő hangzású Vilmos imponálhat nekik, ezért szólítják Bekk úrnak. Ha ez a cinkelt istvánság nem kavarna bele a játékba, sínen lenne az élete.
A hadkiegészítő bizottságban azonban nem ültek nők, a parancsnok merő jótékonykodásból harapta le a Vilmost, mintha ott sem lett volna a kartotékján. Hát, mihez kezdjünk veled, Sztyopa, kérdezte. Nesze neked, kiképzett lövész. Megint a mama szoknyája mögé bújtál.
Az anyját több mint egy évtizede érte szélütés, azóta nem kelt fel az ágyból. Egyetlen mondat ragadt meg Bekk Manci fejében, egyszer elmegyünk innen, fiam, jelentette ki reggelente. Hová, mama, hová, mosdatta gondosan Bekk úr. De az asszony nem hagyta lemosni a vágyait. Olyan helyet keress, Vilikém, a mindent tudó telefonodon, ahol lesz folyónk és lesznek hegyeink, várdomb legalább, porladozó várlépcsővel. Alább nem adjuk, mama, válaszolta rendre Bekk úr a procedúrák végeztével. Ennyi reménység jár örökmozgó anyjának, aki a haldoklásban sem ismer határt. Az ágyban fekve is tovább teker a biciklijén. Két emlék feszül közöttük széttéphetetlenül, azon billegnek-kerekeznek évtizedek óta. Anyja piros műszőrmével letakart foteljában ül, és az áttelepülésüket tervezi valami jobb világba, ő pedig eleve ezen a kitalált helyen szorítja össze a markát. Mi van a kezedben, Vilike, próbálják szétfeszíteni az ujjait a szomszéd gyerekek. Csillag. Kinevetik, csúfolják értetlenkedve, honnan lenne neked, te bolond. De, erősködik háromévesen, igenis, csillag. Biztosan a katonáktól kaptad a hegyen. Nem, nem, rázza kétségbeesetten a fejét. A mama biciklivel ment fel az égbe, onnan hozta nekem. Nahát, irigykednek, muti. Bekk Manci naponta kerekezik el előttük az utcájukban, Manci nénit nem lehet kitalálni, a biciklit sem, akkor pedig a leakasztott csillag is valós.
A parancsnok hunyorog, nem hiszi, hogy egyedül ápolja, gondozza az anyját tíz éve. Hiába rakja a tiszt asztalára a beszerzett igazolásokat. Néz rá gyanakodva. Hozza be a parancsnokságra a mamát, mutassa be, akkor felmentést kap, csap az asztalra ingerülten. Ággyal együtt, kérdezi Bekk úr? Az otthon maradhat, szedje ki belőle, öltöztesse fel, és állítsa elő valahogy. Nincs is utcai ruhája, se cipője, miből vegyek neki, a bugyija is eltűnt. Mind a hat. Hálóingje van, jelentem. Hát nincs más nő maga körül, aki levetkőzik, hogy felöltöztethesse a rongyaiba a mamáját? Csak azok vannak, jelentem.
Tegnap is három asszony tartotta a lábánál fogva, be ne essen a csatornába, amíg szerel. Csőtörés miatt eresztették le a szűk nyílásba fejjel lefelé, mint egy denevért. Így fért hozzá a csőhöz, így sikerült levágni a rozsdás részt, újracsavarozni, kicserélni rajta a csapot odalenn. Leeresztették-felhúzták, eresztették-húzták… Bányászlámpával a fején lógott a sötét lyukba, a lába látszott ki mindössze belőle egész délelőtt. Elértem, jelezte egy rúgással, hogy ne eresszék lejjebb. Úgy csimpaszkodtak a nadrágszárába, mintha megfogták volna az Isten lábát. Rúgjon kettőt, Bekk úr, ha megvan, és felhúzzuk.
Három percre, ha magára hagyta, nem többre, a lelombozódó Misát. Bekk úrnak remek szemmértéke volt. Mérés nélkül megállapította, hogy az udvarra vezető ajtónyíláson kiférnének a bútorral. Kiment a teraszra, izgatottan szaladt le a lépcsőn az egy szinttel lejjebb húzódó udvarra. Megkereste a kijáratot az utca felé. A ház és a fémgarázs közötti egyszemélyes járda reménytelenül keskenynek tűnt. És ekkor megvétózhatatlan ötlete támadt, a garázson keresztül fogják kivinni a kanapét. Le is cipelték egy szinttel lejjebb, aztán az utca szintjére vonták fel a garázs felé. Amikor odaértek vele a végső akadályhoz, újra élére állították, szusszantak egyet. Bekk úr felpattant a tetőre, onnan hajlott le érte, húzta a felé meredező végét, a másikat a kis taxis emelte fel a földről, s tolta a magasba, amennyire alacsonyságából tellett. Szemvillanás múlva mindketten a tetőn siklottak vele. A földszinti nappali ablaka élőben közvetítette, amint a kék kanapé iszonyatos fémes robajjal átrepül a garázstető fölött az utca felé.
A többi gyerekjáték, druzse, veregette a boldog kanapétulajdonos vállát. Miután a nehezen leszállított fekvőhely végre barátja ideiglenes szálláshelyére került, Bekk úr kilépett szusszanni a teraszra. Elégedetten emelte fejét a magasba. A szemközti lakóház második emeletéről fiatal nő integetett. Azt kiáltotta, maguk bútorszállítók? Hát, nem éppen, vonta meg vállát a fuvaros. Jöjjenek, hívta a szomszédasszony, mutatok valamit, ha megfelel, elvihetik.
Néhány perc múlva betessékelték az előszobába. Onnan nyílt a nagyszoba. Nem, nem megyek be, szabadkozott, miközben tüntetve porolta a nadrágját. Benézek innen, próbálta kivédeni a háziasszony erőszakos tukmálását. Rossz érzése támadt. Pontosan tudta, hogy azt fogja látni, amit valóságnak odaképzel. Hiába estek túl a hétpróbán a harkivi taxissal. Ennek soha sincs vége. Kinyílt a kétszárnyú ajtó, feltárult előtte a jól ismert szegényes nappali. A nő kinyújtotta karját, és gyilkos kérlelhetetlenséggel a felkínált bútordarabra mutatott. Bekk úr villámgyorsan csukta be a szemét, de elkésett. A lepusztult kék kanapé ott terpeszkedett előtte.
Berniczky Éva 1962-ben született Beregszászban. Szülővárosában érettségizett, majd az Ungvári Állami Egyetemen 1987-ben szerzett bölcsész/tanári diplomát. Azóta Ungváron él. Pályája elejétől végez szerkesztői munkát (Galéria Kiadó, Pánsíp, UngBereg). A kilencvenes évek elejétől publikál. Fontosabb könyveit a Magvető Kiadó adta ki (A tojásárus hosszúnapja, novellák, 2004; Méhe nélkül a bába, regény, 2007; Várkulcsa, novellák, 2010). Utoljára az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában jelent meg kötete (Szerencsegyökér, válogatott és új novellák, 2018).
