Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Fotó: Tass Blanka

Tass Bálint: Három óra ötvenhét

Átbotorkálok a szomszéd szobába, ellenőrzöm, hogy a gyerekek felébredtek-e, a kisebbik takaróját az álláig húzom, ő a fázósabb. Az orvosok nem sok jóval biztattak, de azért reménykedtem. Néhány napja még beszéltem vele.

Mióta anyám kórházba került, nem alszom jól. Éjszakánként forgolódok az ágyban, bámulom a virágmintás tapétát és az utcai lámpa szobába szűrődő fényét. Hallgatózom, ismerős hangokat keresek, a csövekben futó víz surrogását, a nagymamától örökölt szekrényben lakó szú percegését, a falióra ketyegését, a feleségem szuszogását, és az előszobában fekvő kutya vakkantásait, miközben álmában macskát kerget. Mintha egy láthatatlan kéz üvegbúrát borított volna a házra, furcsa csönd vesz körül. Gyerekként imádtam a sötétben zenét hallgatni. Lekapcsoltam a villanyt, feltettem egy lemezt és az erősítő fénye mellett órákig bámultam a szélben hajladozó ágakat, amíg anyám beviharzott a szobába és lehalkította a zenét.

Három óra ötven. Ülök az ágyon. Most is látom a hajladozó ágakat, az ablaküvegnek csapódó ólomszínű esőt, de néma a szél, némák a vízcseppek, az árnyak mozdulatlanná dermednek a falon.

A telefon csengése belevág a sötétségbe, felsérti a dobhártyám. Kábán fordítom a fejem a kéken fénylő képernyő felé. A szám ismeretlen, a beszélgetés rövid, tényszerű. Egy köszönésfélét préselek ki magamból és leteszem. Három óra ötvenhét. A kijelző lassan elhalványul, az időpont a retinámba ég.

Átbotorkálok a szomszéd szobába, ellenőrzöm, hogy a gyerekek felébredtek-e, a kisebbik takaróját az álláig húzom, ő a fázósabb. Az orvosok nem sok jóval biztattak, de azért reménykedtem. Néhány napja még beszéltem vele.

Megborzongok, pedig a nyár derekán járunk. Talpam felől áramlik a testembe a hideg, felkúszik a lábszáramon, a derekamra, az övvonal fölé, végig a hátamon és belemar a tarkómba. Mielőtt visszabújok az ágyba, ellenőrzöm az ébresztőt, a leghalkabbra állítom, hogy reggel ne riadjak fel.

Húsz perce történt – suttogom a sötétbe ‒, az éjszakás nővér telefonált. Tudom, hogy a feleségem hallja, a gyerekek születése óta minden zajra felébred. Betakarózom. Szeretnék egyedül lenni, feloldódni a puhaságban. A takaró nem segít, egyre hűvösebb van, megfagyok. A virágmintás tapétát nézem. Az ezüst háttérben megmozdulnak a levelek, lassan, komótosan imbolyognak, mintha csak táncot lejtenének. Feléjük nyújtom a kezem. Puha, bársonyos az érintésük, megsimogatják az arcom. Óvatosan magukhoz húznak, a csuklómra tekerednek, a karomra, lassan beborítják a testem, én pedig hagyom, elmerülök bennük, legalább addig se fáj, addig se kell foglalkozni a holnappal, nem kell tükörbe nézni, látni azt, akitől a szemeimet örököltem, talán csak az orrom hegyesebb, és nem olyan huncut a mosolyom.

A virágok megremegnek, illatukat felváltja a bőr és az izzadság szaga. A feleségem felém fordul, átkarol és a lábával magához húz. Elönt a forróság, úgy érzem, elolvadok. Újra hallom a szoba neszezését, a gyerekek egyenletes szuszogását, az ablakszemeken doboló esőt. A bőröm perzsel, szinte ég. Ledobom magamról a takarót, kézzel átkulcsolom a lábam, elmondanék egy imádságot, csak egy röpke fohászt. A telefon kijelzőjét bámulom.

Hajnalodik. Négy óra negyven.


Tass Bálint 1965-ben, Budapesten született, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. Több évtizede a közigazgatásban dolgozik, így természetesnek tartja, hogy idővel a száraz jogi szövegektől az irodalom felé fordult. Lackfi János Kreatív kurzusára jár, novellákat, verseket ír. Írásai az Óbudai Anziksz Kulturális Magazinban, a Litera-Túra Művészeti Magazinban és Folyóiratban, a Szóbanforgón, a Mindenki!, a Tollászkodó, valamint az Új Galaxis antológiákban jelentek meg. Honlapja számos novellát és verset tartalmaz, ahol néhány történet videón is megtekinthető kiváló színészek tolmácsolásában.