Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...
Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: Som Balázs

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Fotó: Tass Blanka

Tass Bálint: Három óra ötvenhét

Átbotorkálok a szomszéd szobába, ellenőrzöm, hogy a gyerekek felébredtek-e, a kisebbik takaróját az álláig húzom, ő a fázósabb. Az orvosok nem sok jóval biztattak, de azért reménykedtem. Néhány napja még beszéltem vele.

Mióta anyám kórházba került, nem alszom jól. Éjszakánként forgolódok az ágyban, bámulom a virágmintás tapétát és az utcai lámpa szobába szűrődő fényét. Hallgatózom, ismerős hangokat keresek, a csövekben futó víz surrogását, a nagymamától örökölt szekrényben lakó szú percegését, a falióra ketyegését, a feleségem szuszogását, és az előszobában fekvő kutya vakkantásait, miközben álmában macskát kerget. Mintha egy láthatatlan kéz üvegbúrát borított volna a házra, furcsa csönd vesz körül. Gyerekként imádtam a sötétben zenét hallgatni. Lekapcsoltam a villanyt, feltettem egy lemezt és az erősítő fénye mellett órákig bámultam a szélben hajladozó ágakat, amíg anyám beviharzott a szobába és lehalkította a zenét.

Három óra ötven. Ülök az ágyon. Most is látom a hajladozó ágakat, az ablaküvegnek csapódó ólomszínű esőt, de néma a szél, némák a vízcseppek, az árnyak mozdulatlanná dermednek a falon.

A telefon csengése belevág a sötétségbe, felsérti a dobhártyám. Kábán fordítom a fejem a kéken fénylő képernyő felé. A szám ismeretlen, a beszélgetés rövid, tényszerű. Egy köszönésfélét préselek ki magamból és leteszem. Három óra ötvenhét. A kijelző lassan elhalványul, az időpont a retinámba ég.

Átbotorkálok a szomszéd szobába, ellenőrzöm, hogy a gyerekek felébredtek-e, a kisebbik takaróját az álláig húzom, ő a fázósabb. Az orvosok nem sok jóval biztattak, de azért reménykedtem. Néhány napja még beszéltem vele.

Megborzongok, pedig a nyár derekán járunk. Talpam felől áramlik a testembe a hideg, felkúszik a lábszáramon, a derekamra, az övvonal fölé, végig a hátamon és belemar a tarkómba. Mielőtt visszabújok az ágyba, ellenőrzöm az ébresztőt, a leghalkabbra állítom, hogy reggel ne riadjak fel.

Húsz perce történt – suttogom a sötétbe ‒, az éjszakás nővér telefonált. Tudom, hogy a feleségem hallja, a gyerekek születése óta minden zajra felébred. Betakarózom. Szeretnék egyedül lenni, feloldódni a puhaságban. A takaró nem segít, egyre hűvösebb van, megfagyok. A virágmintás tapétát nézem. Az ezüst háttérben megmozdulnak a levelek, lassan, komótosan imbolyognak, mintha csak táncot lejtenének. Feléjük nyújtom a kezem. Puha, bársonyos az érintésük, megsimogatják az arcom. Óvatosan magukhoz húznak, a csuklómra tekerednek, a karomra, lassan beborítják a testem, én pedig hagyom, elmerülök bennük, legalább addig se fáj, addig se kell foglalkozni a holnappal, nem kell tükörbe nézni, látni azt, akitől a szemeimet örököltem, talán csak az orrom hegyesebb, és nem olyan huncut a mosolyom.

A virágok megremegnek, illatukat felváltja a bőr és az izzadság szaga. A feleségem felém fordul, átkarol és a lábával magához húz. Elönt a forróság, úgy érzem, elolvadok. Újra hallom a szoba neszezését, a gyerekek egyenletes szuszogását, az ablakszemeken doboló esőt. A bőröm perzsel, szinte ég. Ledobom magamról a takarót, kézzel átkulcsolom a lábam, elmondanék egy imádságot, csak egy röpke fohászt. A telefon kijelzőjét bámulom.

Hajnalodik. Négy óra negyven.


Tass Bálint 1965-ben, Budapesten született, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. Több évtizede a közigazgatásban dolgozik, így természetesnek tartja, hogy idővel a száraz jogi szövegektől az irodalom felé fordult. Lackfi János Kreatív kurzusára jár, novellákat, verseket ír. Írásai az Óbudai Anziksz Kulturális Magazinban, a Litera-Túra Művészeti Magazinban és Folyóiratban, a Szóbanforgón, a Mindenki!, a Tollászkodó, valamint az Új Galaxis antológiákban jelentek meg. Honlapja számos novellát és verset tartalmaz, ahol néhány történet videón is megtekinthető kiváló színészek tolmácsolásában.