Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Süveg Szilvia: G-string

Fotó: a szerző archívuma

A te idődben már bugyiforradalom volt, eltűntek a hatalmas térdig érő alsók, de ilyenről azért nem is álmodtál.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Hat alma

Fotó: Zanati Réka

Felmásztam az egyik legnagyobb almafára, pont arra, amely a kert közepén állott. Leültem a törzshöz közel, egy erős ágra, majd leszakítottam egy almát. Beleharaptam.

Bővebben ...
Műfordítás

Santiago Rodas versei (f. Zahorecz Eszter)

Fotó: A szerző archívuma

A telepen / azt beszélik, hogy / valaki egymillió pesót talált / a szemétben

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Days Past Ovulation

Fotó: a szerző archívuma

Azt hitték, valami komoly bajunk van, amiatt utazgatunk folyton ide. Aztán amikor elmondtuk nekik, mi a dörgés, egyikük azt mondta, hogy menjünk el cigányasszonyhoz, mert biztos valami rontás okozza a dolgot. Volt, hogy mindketten nevettünk a hasonlókon, ma már azt sem tudom, mit gondoljak.

Bővebben ...
Műfordítás

Thomas Pynchon (f. Greskovits Endre): Ellenfényben

Még a kilencvenes évek végén, amikor a Drakula című regény miatt a vámpírizmus divatba jött, és ez lehetővé tette, hogy a vérszívók nyilvánosan engedelmeskedjenek az ösztöneiknek, Miskolci rájött, hogy egyáltalán nincs egyedül az elfajult ízlésével, hanem egy egészen kiterjedt közösség tagja. A budapesti telefonhálózat egy részét nyilvánvalóan ezeknek a hæmatofágoknak tartották fenn.

Bővebben ...
Költészet

Vasas Tamás: Orosz rulett

Fotó: A szerző archívuma

kis rózsaszín tütü a FAO Schwarzban

Bővebben ...
Költészet

Berényi Sarolta versei

Fotó: Szabó Róbert

viharban futott haza a mamám, / nehogy a lányát elkapja a ború

Bővebben ...
Műfordítás

Juli Zeh (f. Nádori Lídia): Nem egyezkedő tárgyalás

Fotó: Peter von Felbert

De nem tudja, mi a helyes válasz, és ettől a körül­ménytől annyira megijed, mintha ebben a pillanatban tűnne fel neki először, hogy valami alapvetően megválto­zott az életében. Mia világában ugyanis minden kérdésre létezett válasz, pontosabban kérdésenként csak egy helyes válasz létezett. Ami viszont nem létezett: olyan helyzetek, amikor úgy érezte, meleg víz lötyög a fejében.

Bővebben ...
Próza

Oravecz Imre: Alkonynapló II. (részlet)

Fotó: Szilágyi Lenke

Az érsebész pangó vérű lábvisszerembe szúrja az injekciós tűt, és valami oldatot fecskendez bele, mialatt megosztja velem nemzethalál-vízióját. Az érfal a kezelés következtében begyullad, összetapad, és állítólag teljesen felszívódik. Hetente ismétli majd, mert több ilyen erem van. Kivéve, ha látomása hamarosan beigazolódik, mert akkor nincs értelme az egésznek.

Bővebben ...
Költészet

Purosz Leonidasz: Jóslat, átszállással

Fotó: A szerző archívuma

megjavítani vagy / megsemmisíteni vagy legalább / eltitkolni Gerda elől

Bővebben ...
Fotó: Tass Blanka

Tass Bálint: Három óra ötvenhét

Átbotorkálok a szomszéd szobába, ellenőrzöm, hogy a gyerekek felébredtek-e, a kisebbik takaróját az álláig húzom, ő a fázósabb. Az orvosok nem sok jóval biztattak, de azért reménykedtem. Néhány napja még beszéltem vele.

Mióta anyám kórházba került, nem alszom jól. Éjszakánként forgolódok az ágyban, bámulom a virágmintás tapétát és az utcai lámpa szobába szűrődő fényét. Hallgatózom, ismerős hangokat keresek, a csövekben futó víz surrogását, a nagymamától örökölt szekrényben lakó szú percegését, a falióra ketyegését, a feleségem szuszogását, és az előszobában fekvő kutya vakkantásait, miközben álmában macskát kerget. Mintha egy láthatatlan kéz üvegbúrát borított volna a házra, furcsa csönd vesz körül. Gyerekként imádtam a sötétben zenét hallgatni. Lekapcsoltam a villanyt, feltettem egy lemezt és az erősítő fénye mellett órákig bámultam a szélben hajladozó ágakat, amíg anyám beviharzott a szobába és lehalkította a zenét.

Három óra ötven. Ülök az ágyon. Most is látom a hajladozó ágakat, az ablaküvegnek csapódó ólomszínű esőt, de néma a szél, némák a vízcseppek, az árnyak mozdulatlanná dermednek a falon.

A telefon csengése belevág a sötétségbe, felsérti a dobhártyám. Kábán fordítom a fejem a kéken fénylő képernyő felé. A szám ismeretlen, a beszélgetés rövid, tényszerű. Egy köszönésfélét préselek ki magamból és leteszem. Három óra ötvenhét. A kijelző lassan elhalványul, az időpont a retinámba ég.

Átbotorkálok a szomszéd szobába, ellenőrzöm, hogy a gyerekek felébredtek-e, a kisebbik takaróját az álláig húzom, ő a fázósabb. Az orvosok nem sok jóval biztattak, de azért reménykedtem. Néhány napja még beszéltem vele.

Megborzongok, pedig a nyár derekán járunk. Talpam felől áramlik a testembe a hideg, felkúszik a lábszáramon, a derekamra, az övvonal fölé, végig a hátamon és belemar a tarkómba. Mielőtt visszabújok az ágyba, ellenőrzöm az ébresztőt, a leghalkabbra állítom, hogy reggel ne riadjak fel.

Húsz perce történt – suttogom a sötétbe ‒, az éjszakás nővér telefonált. Tudom, hogy a feleségem hallja, a gyerekek születése óta minden zajra felébred. Betakarózom. Szeretnék egyedül lenni, feloldódni a puhaságban. A takaró nem segít, egyre hűvösebb van, megfagyok. A virágmintás tapétát nézem. Az ezüst háttérben megmozdulnak a levelek, lassan, komótosan imbolyognak, mintha csak táncot lejtenének. Feléjük nyújtom a kezem. Puha, bársonyos az érintésük, megsimogatják az arcom. Óvatosan magukhoz húznak, a csuklómra tekerednek, a karomra, lassan beborítják a testem, én pedig hagyom, elmerülök bennük, legalább addig se fáj, addig se kell foglalkozni a holnappal, nem kell tükörbe nézni, látni azt, akitől a szemeimet örököltem, talán csak az orrom hegyesebb, és nem olyan huncut a mosolyom.

A virágok megremegnek, illatukat felváltja a bőr és az izzadság szaga. A feleségem felém fordul, átkarol és a lábával magához húz. Elönt a forróság, úgy érzem, elolvadok. Újra hallom a szoba neszezését, a gyerekek egyenletes szuszogását, az ablakszemeken doboló esőt. A bőröm perzsel, szinte ég. Ledobom magamról a takarót, kézzel átkulcsolom a lábam, elmondanék egy imádságot, csak egy röpke fohászt. A telefon kijelzőjét bámulom.

Hajnalodik. Négy óra negyven.


Tass Bálint 1965-ben, Budapesten született, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. Több évtizede a közigazgatásban dolgozik, így természetesnek tartja, hogy idővel a száraz jogi szövegektől az irodalom felé fordult. Lackfi János Kreatív kurzusára jár, novellákat, verseket ír. Írásai az Óbudai Anziksz Kulturális Magazinban, a Litera-Túra Művészeti Magazinban és Folyóiratban, a Szóbanforgón, a Mindenki!, a Tollászkodó, valamint az Új Galaxis antológiákban jelentek meg. Honlapja számos novellát és verset tartalmaz, ahol néhány történet videón is megtekinthető kiváló színészek tolmácsolásában.