Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Elisa Shua Dusapin (f. Kállay Eszter): A szemhéj nélküli szem

Fotó: Roman Lusser

Egy hirtelen csobbanással feltűnt valami a felszínen, egy pillanatra megremegett, majd újra alábukott. Aurore felült. Közben a forma visszatért, és mozdulatlanul lebegett. Aurore agyán az villant át, hogy az apja az, és ez az ő hibája – hallgatnia kellett volna rá, távol kellett volna maradnia a parttól, megérezték a vért, az apját pedig, aki a víz alatt volt, széttépték.

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita versei

Fotó: A szerző archívuma

míg meg nem érkezel / testem mozdulatlan parkettacsík

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Fotó: Tass Blanka

Tass Bálint: Három óra ötvenhét

Átbotorkálok a szomszéd szobába, ellenőrzöm, hogy a gyerekek felébredtek-e, a kisebbik takaróját az álláig húzom, ő a fázósabb. Az orvosok nem sok jóval biztattak, de azért reménykedtem. Néhány napja még beszéltem vele.

Mióta anyám kórházba került, nem alszom jól. Éjszakánként forgolódok az ágyban, bámulom a virágmintás tapétát és az utcai lámpa szobába szűrődő fényét. Hallgatózom, ismerős hangokat keresek, a csövekben futó víz surrogását, a nagymamától örökölt szekrényben lakó szú percegését, a falióra ketyegését, a feleségem szuszogását, és az előszobában fekvő kutya vakkantásait, miközben álmában macskát kerget. Mintha egy láthatatlan kéz üvegbúrát borított volna a házra, furcsa csönd vesz körül. Gyerekként imádtam a sötétben zenét hallgatni. Lekapcsoltam a villanyt, feltettem egy lemezt és az erősítő fénye mellett órákig bámultam a szélben hajladozó ágakat, amíg anyám beviharzott a szobába és lehalkította a zenét.

Három óra ötven. Ülök az ágyon. Most is látom a hajladozó ágakat, az ablaküvegnek csapódó ólomszínű esőt, de néma a szél, némák a vízcseppek, az árnyak mozdulatlanná dermednek a falon.

A telefon csengése belevág a sötétségbe, felsérti a dobhártyám. Kábán fordítom a fejem a kéken fénylő képernyő felé. A szám ismeretlen, a beszélgetés rövid, tényszerű. Egy köszönésfélét préselek ki magamból és leteszem. Három óra ötvenhét. A kijelző lassan elhalványul, az időpont a retinámba ég.

Átbotorkálok a szomszéd szobába, ellenőrzöm, hogy a gyerekek felébredtek-e, a kisebbik takaróját az álláig húzom, ő a fázósabb. Az orvosok nem sok jóval biztattak, de azért reménykedtem. Néhány napja még beszéltem vele.

Megborzongok, pedig a nyár derekán járunk. Talpam felől áramlik a testembe a hideg, felkúszik a lábszáramon, a derekamra, az övvonal fölé, végig a hátamon és belemar a tarkómba. Mielőtt visszabújok az ágyba, ellenőrzöm az ébresztőt, a leghalkabbra állítom, hogy reggel ne riadjak fel.

Húsz perce történt – suttogom a sötétbe ‒, az éjszakás nővér telefonált. Tudom, hogy a feleségem hallja, a gyerekek születése óta minden zajra felébred. Betakarózom. Szeretnék egyedül lenni, feloldódni a puhaságban. A takaró nem segít, egyre hűvösebb van, megfagyok. A virágmintás tapétát nézem. Az ezüst háttérben megmozdulnak a levelek, lassan, komótosan imbolyognak, mintha csak táncot lejtenének. Feléjük nyújtom a kezem. Puha, bársonyos az érintésük, megsimogatják az arcom. Óvatosan magukhoz húznak, a csuklómra tekerednek, a karomra, lassan beborítják a testem, én pedig hagyom, elmerülök bennük, legalább addig se fáj, addig se kell foglalkozni a holnappal, nem kell tükörbe nézni, látni azt, akitől a szemeimet örököltem, talán csak az orrom hegyesebb, és nem olyan huncut a mosolyom.

A virágok megremegnek, illatukat felváltja a bőr és az izzadság szaga. A feleségem felém fordul, átkarol és a lábával magához húz. Elönt a forróság, úgy érzem, elolvadok. Újra hallom a szoba neszezését, a gyerekek egyenletes szuszogását, az ablakszemeken doboló esőt. A bőröm perzsel, szinte ég. Ledobom magamról a takarót, kézzel átkulcsolom a lábam, elmondanék egy imádságot, csak egy röpke fohászt. A telefon kijelzőjét bámulom.

Hajnalodik. Négy óra negyven.


Tass Bálint 1965-ben, Budapesten született, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. Több évtizede a közigazgatásban dolgozik, így természetesnek tartja, hogy idővel a száraz jogi szövegektől az irodalom felé fordult. Lackfi János Kreatív kurzusára jár, novellákat, verseket ír. Írásai az Óbudai Anziksz Kulturális Magazinban, a Litera-Túra Művészeti Magazinban és Folyóiratban, a Szóbanforgón, a Mindenki!, a Tollászkodó, valamint az Új Galaxis antológiákban jelentek meg. Honlapja számos novellát és verset tartalmaz, ahol néhány történet videón is megtekinthető kiváló színészek tolmácsolásában.