Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Fotó: Nagy Elena

Bódi Péter: Tesztoszteron

Az öltözőben belefutok egy régi ismerősbe, Kiss Misibe, aki korábban testépítő volt, de még mindig akkora a háta és a karja, mintha egy génmódosított szuperember lenne, akit kizárólag azért hoztak létre, hogy lenyomja Hulkot.

Mikor a pincehelyiségbe vezető szűk lépcsőn megyek lefelé, olyan hangokat hallok, mintha valaki shotgunnal lövöldözne az egyik bokszzsákra. Bum, bumm, bumm-bumm, kis szünet, nyikorgás, és újra. Mikor leérek, látom, hogy egy nálam jó tíz évvel fiatalabb srác üti a zsákot, balhorog, jobbhorog, bal- és jobbegyenes, majd egy kis lábmunka, és újra. Mikor meglát, rám néz, és mintha enyhén biccentene is, de amúgy nem köszön, sőt: rátesz egy lapáttal, a következő kombót még jobban megtolja, és hozzátesz egy felütést is, jobbal, hogy erősebb legyen. Először azt hittem, nincs rajtunk kívül más a teremben, de ekkor észreveszek néhány kamasz srácot, ahogy a zsákot püfölő tagot nézik – úgy bámulják, mintha legalább Tyson Fury jött volna le a termünkbe edzeni.

– Ki ez a srác? – kérdem a recepcióslányt, mire ő megvonja a vállát. Nem könnyű vele. Csak néhány hete dolgozik itt, és folyamatosan keresem a módját, hogy leszólítsam. Már minden kedvezményről megkérdeztem, végigpróbáltam a táplálékkiegészítőket, de még egy udvarias mosolyt sem sikerült kicsikarnom belőle. Ma sincs szerencsém, talán majd legközelebb.

Az öltözőben belefutok egy régi ismerősbe, Kiss Misibe, aki korábban testépítő volt, de még mindig akkora a háta és a karja, mintha egy génmódosított szuperember lenne, akit kizárólag azért hoztak létre, hogy lenyomja Hulkot. Misi még abból a generációból származik, amelyikben semmiféle szégyenérzet nincs, ha a testéről van szó. Egy szál faszban mászkál az öltözőben, a kintről beszűrődő zenére táncol, a törölközőjével sem takargatja magát, csak a kezében lengeti, amit a gravitációnak és a tehetetlenségi erőnek engedelmeskedve követnek a tökei is. Alig másfél perc alatt megtudom, hogy Misi ma pontosan mennyit nyomott fekve és guggolt ki négyes szériákban, és azt is, hogy tömegnövelő diétán van, egy új cuccot tol, az eddigi legjobb növekedési hormont, amit valaha próbált. Természetesen felajánlja, hogy ad el belőle nekem is, amit visszautasítok, mivel már bevásároltam a következő néhány hónapra. Misi alig százhatvanöt centi, alacsonyabb nálam egy fejjel, és mint a legtöbb ilyen tag, ezt magabiztossággal és erős hangszínnel ellensúlyozza. Utálok úgy edzeni, hogy itt van, mert túl sokat pofázik és elvárja, hogy folyamatosan szpottoljak neki, ráadásul úgy adja elő, mintha ő tenne szívességet nekem. Misi szerencsére már távozóban van, így ma talán nyugi lesz.

– Ki ez a srác a zsáknál? – kérdem, mikor elköszönünk egymástól.

– Új gyerek. Szlovákiai magyar, nemrég igazolta le egy ottani MMA szervezet. Egy darabig Pesten van, lejár ide egy ideje. Még nem találkoztatok?

Átöltözöm, majd a félreeső funkcionális helyiségben alaposan bemelegítek. Váll-tricepsz napot tartok, rendesen rákészülök. Mivel a váll érzékeny terület, rászánok néhány pluszpercet a rotátorköpeny lenyújtására és átmozgatására – múltkor kicsit meghúztam magam –, majd lenyomok negyedórát a futópadon, de csak lazán, és bár majdnem elkap a lendület, nem tolom 12 km/h fölé, nem akarom kifárasztani magam. Mire végzek, a kamaszok már elhúztak, csak én és a felvidéki srác vagyunk a teremben, még a recepciós csaj is félrevonult valahova. Ráterítem a törölközőm egy üres padra a súlyzóállvánnyal szemben, és egy pillanatra átjár a nyugalom – ritkán vagyok egyedül a szabadsúlyos részlegen. Kicsit csalok. Bár váll-tricepsz napot tartok, mellből nyomással kezdem, mert tegnap mellre edzettem, és a végét el kellett sietnem az esti meló miatt, így hiányérzetem volt később, de az excentrikus, leengedő fázisnál most a karom nem húzom be annyira a törzsem irányába, mint mellnapon, így a deltaizom elülső része nagyobb terhelést kap – szuperszettben tolom egy sima vállig húzással, így az elülső deltát fokozottan aktiválom. Ráadásul ez egy összetett gyakorlat, amúgy is ilyennel kéne kezdeni, a váll és a tricepsz pedig kisebb izomcsoportok, a legtöbb gyakorlat izolált lesz rájuk. Lórúgással folytatom tricepszre, oldalemeléssel a delta oldalsó részére, majd jöhet a homlokra engedés, megint tricepszre. Az utolsó váll-szériát gépen tolom le a delta hátsó rostjainak izolált aktivizálása végett, majd csigás gépen tricepszezem, fej fölött húzva, hogy a külső rostok is megkapják a terhelést. Már csak egy széria maradt. Visszamegyek a súlyzókhoz, és pihenek néhány percet. A vállból nyomás a főgyakorlatommá vált a válledzésnél – nem tudom, miért, de mindenkinek minden izomcsoportra van egy kedvenc gyakorlata, valami, amiből az eredményességet méri, és a vállból nyomás nekem valamiért az első edzéstől fogva nagy kedvencem. Általában ezzel kezdem, de egy ideje a végére teszem, hogy aztán jobban menjen, ha majd megint ezzel indítok – azért alaposan kipihenem magam, adok magamnak egy kis időt, és mint a kétperces szünetek alatt általában, most is elkalandozik a figyelmem. A felvidéki srác a zsák püfölése után húzódzkodott és fekvenyomott – szerencsére a terem másik felében –, és a pihenőidőkben a lábmunkáját edzette, így lényegében, mióta lent vagyok, folytonos mozgásban van, és amennyire azt a távolból meg tudom állapítani, egy csepp izzadság sincs rajta. Pár éve még én is ilyen kondiban voltam, bassza meg, életemben először irónia nélkül jut eszembe a közhely: régi szép idők.

Miközben ismét alaposan bemelegítem a vállam, a felvidéki srác egyszer csak odasétál a súlyzós részhez, és leteszi a cuccait a szomszéd padhoz. Én épp felkészülök az első sorozatra – mikor meglátja, mekkora súlyok vannak nálam, mintha egy pillanatra elmosolyodna, majd gondolkodás nélkül lekap egy pár öt-öt kilóval nehezebb kézisúlyzót, majd egyből belekezd: ő is vállból nyom, és nem tudom, honnan tudhatta, hogy én is erre készülök. Eddig az volt a tervem, hogy megtolom a gyakorlatot, minden sorozatnál egy kicsit többel, de így nem akarom – ha nem menne, túlságosan szétstresszelne, hogy ez a srác végignézi a szenvedésem. Inkább az ismétlésszámon emelek, legyen tizenöt, elvégre az még hipertróf tartomány – teljesen kizárt, hogy megkérjem ezt a tagot, hogy szpottoljon nekem, ezt az örömöt nem adom meg neki. Majd emelek, ha tudok úgy, hogy közben nem zavar be más tényező. Fél szemmel figyelem a srácot, nyolc ismétlés. Ráadásul borzalmas technikával, nemcsak a mozgástartomány szűk, de a csuklóhelyzete sem valami preventív, arról nem is beszélve, hogy a háttámlát is kilencven fokra állította – míg én csak ülök, támasz nélkül, hogy közben a törzsizomzat is kapjon terhelést, ami nyilván nehezíti a gyakorlatot. Nem foglalkozom vele, letolom a saját tizenöt ismétlésem – szabályosan, végig kontrollálva a mozgást –, majd mikor leteszem a súlyzókat a földre, észreveszem, hogy a srác fél szemmel engem néz, és a szája sarkában ismét egy apró mosoly jelenik meg. Egyből folytatja a saját sorozatával, gyorsan, lendületesen nyomja ki a súlyokat, ugyanolyan rossz technikával, a légzésre nem ügyelve, ráadásul már ő is tizenötös ismétléssel tolja, egyre kisebb mozgástartományban, majd, mikor végez, egyből feláll, a helyére teszi a súlyokat, és lekap két másikat, nyilván nehezebbeket. Miközben visszasétál a padhoz, mintha végig a lábamnál lévő kisebb súlyokat nézné. Gondolkodás nélkül visszarakom őket a helyükre, majd kikapok én is egy nagyobb párost.

Az edzés végén letolok még tizenöt percet a futópadon. Ezúttal jobban meghajtom, kiengedek magamból mindent, ami bent maradt. Az utolsó öt percet 15 km/h-val küldöm meg, majd sétálok egy keveset a gépen, és miközben az endorfin átjárja a szervezetem, úgy érzem, boldog vagyok. Túl vagyok már a legjobb éveken, de még mindig jó az állóképességem. Már ez a hülyegyerek sem érdekel – azóta guggolásokat csinál olimpiai rúddal, oldalanként három-négy tárcsával, mindezt úgy, hogy rá sem készült. Ha így folytatja, mire olyan idős lesz, mint én, járni is alig tud majd. Még rögzítőgyűrűt sem használ – minden mozdulattal fokozza a sérülésveszélyt. Igazi egolifter a srác, nem érdemes foglalkozni vele. Hosszútávon én vagyok a győztes.

Az öltözőbe lépve két középkorú taggal találkozom. Köszönünk. Érdekes, hogy az öltözőben mindenki köszön a másiknak, a teremben viszont csak akkor, ha tényleg ismerjük egymást. Minél szűkebb egy idegennel való közös tér, annál inkább illik köszönni a másiknak. A súlyzóállványnál sosem köszönnénk egymásnak, de az öltözőben vagy a funkcionális teremben biztosan. Ezen gondolkodom, miközben beállok a zuhany alá és magamra engedem a hidegvizet. Aztán egyszer csak eszembe jut, hogy a felvidéki srác talán nem is rajtam mosolygott, talán csak én láttam bele az egót a viselkedésébe, és igazából csak edző nélkül nem tudja, mit csináljon egy konditeremben. Talán nem rivalizálnom kellett volna vele, hanem segíteni neki a helyes technikában. Talán én vagyok a vén, irigy fasz, és nem ő a pofátlan fiatal. Bűntudatot érzek, amiért egy barom vagyok. Legközelebb szóba állok vele, amúgy is jófejnek tűnik.

Mikor már kellőképpen lehűlt a testem, átsétálok a szaunához, és már épp elkezdenék örülni neki, hogy ma egyedül leszek bent, mikor meglátom, hogy a felvidéki srác ül odabent.

A stopperemmel mérem az időt. Alig öt perce vagyok bent, mikor a srác megkérdezi, hogy tehet-e rá, majd a vizes vödörre mutat. Semmi értelme, valószínűleg már ráöntötte a vödör tartalmának felét, mielőtt beléptem, a forró pára úgy csapódik le még mindig a bőrömön, mintha égnék, de azt mondom, persze, tolja, mire ő ötször mer a vödörből, egymás után, egyre élesebben sercegnek a forró kövek. A bőröm szinte parázslik. Ránézek a hőmérőre, kilencven fölött mutatja, tuti, hogy nem működik jól. Az időérzékelésem is összekuszálódik. A stopper szerint alig telt el negyven másodperc, mióta utoljára csekkoltam, pedig olyan, mintha percekkel ezelőtt lett volna. A felvidéki srác egy pillanatra rám néz, majd előre, a semmibe, és közben ismét elmosolyodik.

Húsz perccel később olyanok jutnak eszembe, hogy vajon félévnyi lakbéremért cserébe le tudnék-e még húzni tizenöt percet. Jó esély van rá, hogy nemet mondanék, hiába tudom, hogy kint alig fél perc múlva már megbánnám. Simán bírnám, ha a felvidéki srác nem locsolta volna párpercenként azokat a rohadt köveket. Nem is a hőséggel van a baj, hanem a páratartalommal, szimplán alig kapok levegőt. A térdemen támaszkodva ülök, és közben néha a srácra nézek – látom, hogy már ő is nehezen bírja. Jó tíz perce hozzá se nyúlt a vizeskanálhoz. Szerintem már rég kiment volna, ha nem akarna bizonyítani valamit. Pedig én még bírom, bár egyre nehezebb nem arra gondolni, hogy ha tudom, ennyit leszek bent, megittam volna vagy egy liter vizet, mielőtt bejövök, de sebaj, csak meg kell várni, míg végre kimegy a srác. Ekkor hirtelen valamiféle pánik járja át a testem, de csak tompán. A szerveztem túlságosan le van foglalva ahhoz, hogy a hőségen kívül bármi mást is érezzek, így gondolkodni is nehéz, de ekkor eszembe jut, hogy ha ki is megy a srác előttem, én akkor sem mehetek egyből utána, mert abból kiderülne, hogy csak tovább akartam bent maradni, mint ő. A másik feletti dominancia semmit sem ér, ha látszik mögötte az erőlködés. És ekkor megint elönt a felismerés: mi van, ha a srác nem azért van bent ennyi ideje, hogy megmutassa nekem, képes rá, hanem szimplán azért, mert ezt írta neki elő az edzője? Lehet, hogy fogyasztásban van? Ezért ugrált a gyakorlatok között, és ezért volt annyit zsákon? Elvégre tényleg nehezen izzad. Belőlem már öt perc után úgy folyt a víz, mint belőle húsz perc után – más a genetikánk. Szinte kedvem lenne kinevetni magam. Egy edzésben lévő, valószínűleg profi meccsre készülő bunyóssal akarom felvenni a versenyt, én, egy visszavonult, kiöregedett félprofi? Ennek semmi értelme, minek kockáztassam az egészségemet az egómért? Már homályos a látásom, piszkosul szomjas vagyok, és alig kapok levegőt. Ránézek az órámra, lassan harmincöt percnél járunk. Ez amúgy is rekord, félóra után mindig kimegyek. Ráadásul végül a vállból nyomásnál is emelt súllyal szériáztam, komoly hiba nélkül. Két rekord egy edzés alatt. Erre a felismerésre a dopamin-receptoraim őrült táncba kezdenek. Most én mosolyodom el, majd ránézek a felvidéki fiúra. Kedvem lenne megköszönni neki, hogy motivált a mai edzésen. Amúgy jó srácnak tűnik, bár még kicsit fiatal hozzá, hogy ennyire szétpumpálja magát anabolikus szteroidokkal ‒ úgy dagadnak az erek a karján, hogy az nem lehet természetes ‒, valószínűleg csak az edzője nem elég alapos, bedarálja a srác egészségét a sikerek oltárán, és én ezért erre a szegény fiúra mégse lehetek mérges. Remélem, előbb-utóbb összekerül egy olyan mesterrel, aki a jövőjére is gondol majd.

A stopper megüti a harmincötöt. Felállok, és már épp elköszönnék, mikor a srác hirtelen megmozdul, és egyenesen a szemembe néz.

– Mész is? – kérdi, majd ismét elmosolyodik. Nem, nem képzelem be. Tényleg arra megy, hogy bebizonyítsa magának: tökösebb nálam.

– Hmm, nem – mondom, majd a vödörre mutatok. – Csak, gondoltam, teszek még rá.

Bólint, de továbbra is a szemembe néz.

– Már, ha nem baj, persze.

– Nem, dehogy – mondja, majd az arcát a térdén támaszkodó karjaiba temeti.

Lassú mozdulatokkal, a köveken egyenletesen elosztva öntöm ki a vizet, először csak egy kanálnyival, majd három másikkal követem. Mikor a forró levegő eléri a tüdőmet, egy pillanatra mintha elveszteném az egyensúlyom, és még mielőtt ezt a srác észrevehetné, visszaülök a helyemre. Fáj a hátam a rácsapódó párától, pont olyan, mint mikor a megégett bőrt nap éri délben, a legkeményebb nyári hőségben. Nem bírom, fel kell állnom, ki kell innen mennem, nem tudom nem az ajtót nézni, de nem érdekel, kibírom, engem ez a kis senkiházi nem fog lenyomni. Ránézek, de már olyan homályosan látok, hogy alig tudom kivenni a körvonalait, egy nagy foltként látom, és nem tudom, hogy csak a szemembe folyó forró, sós izzadság miatt, vagy valami más a baj, de minden izmomat elengedem, hogy minél kevesebb oxigénre legyen szükségem, és várok, megvárom, amíg a srác fel nem adja, és egyből utána én is megyek, már az sem ér…

… hirtelen elsötétül a világ. A szervezetem egyből küld egy jelzést, egy mélyről jövő ösztön mintha felszólítana, hogy azonnal mennem kell, távoznom kell a szaunából, de mikor megpróbálok felállni, a talaj már nem egyenletes, és meg is botlok, vagy legalábbis dőlök. Miközben a zuhanó testem odébb löki a szauna ajtaját, a tüdőm végre megtelik a szomszédos férfiöltözőből beáradó Old Spice dezodor és a fokozott fehérjelebontásból származó kénes szar szagával. Egy darabig a nedves csempén fekszem, talán ki is esik néhány perc, alig érzékelek valamit a környezetemből, csak lihegek, lihegek, majd miközben valaki felültet, azt hallgatom, ahogy a felvidéki srác elmagyarázza a recepciós lánynak, hogy kicsit túltoltam a szaunát. Még jó, hogy te is itt voltál, vágja rá a recepciós lány, majd elneveti magát, pedig semmi vicces nem történik. Bejön neki a srác.


Bódi Péter 1991-ben született Miskolcon, jelenleg Gödön él. Egy nemzetközi civil szervezetben dolgozik mint ifjúsági munkás és projekt koordinátor. Eddigi regényei: Szétírt falak (2012), Hipster (2017), Engedetlenek (2018), Hype (2021).