Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Veszprémi Szilveszter versei

Fotó: Kiss Ferenc Mátyás

mert nélküle omlatag a falu, / nappal csak a távolságot érzem, / szívem életnyi nehezét.

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Fotó: Fejes Márton

Palotai Péter: Limbó Hintó

Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. 

Vettem magamnak reményt. Jobban mondva, Pityu megígérte, hogy beszerez nekem egy bevásárlókocsit. Olyan gumikerekest, ami nem rázkódik, amikor tolom. Pöpec. Régóta vágyom már rá, ezzel utat törhetek magamnak a tömegben a járdán, mer’ vigyázat, jövök, magammal vagyok, én a Major Saci! Aki bambul vagy ellenáll azt irgalmatlanul leseprem az útból. Vadterelő. Ez kell. Nehogy már a ketrec rázza a majmot. Engem se néz senki, nem fogok pironkodni. Ezentúl könnyebb lesz minden, kérem, még riszálok is mellé, mintha az autóm felé tolnám a szekeremet! Amúgy a rosseb egye meg az előítéletes nyikhajokat, akik szakadt csövesnek kiáltanak ki. Csak tessenek egyszer megnézni, amikor nyitás előtt belimbóhintózok a Lajos-téri bolt félig felhúzott csipás rolója alatt – érvényesülni, azt tudni kell. Na ugye, ne beszéljünk már csacsiságokat! Állítom, hogy van különbség, ha az ember banyatankkal száguldozik a járdákon vagy egy komoly lakókocsival. Igen, ez már kész lakókocsi, tekintélye van. Életminőség-növelő jármű, mer’ ugye a négy kerék. Meg a rakodótér. Minden belefér. A hátizsákom, egy hálózsák, egy felfújhatós franciaágy. Ráadásul a mosott és a szennyes ruhát is el tudom majd különíteni benne. Egyedüli gond, hogy ezzel nem buszozhatok. Mindegy is, amúgy is utálom, ahogy a kényesebbje kényszeresen elhúzódik mellőlem. Nem vagyok én fertőző – mondom, szoktam tisztálkodni. Ja, a szállón. Hetente kétszer, háromszor legalább, mivel kérem, fontos a higiéna. Aki már ragacsosan büdös, az már feladta a reményt. De soha nem maradok bent, mer’ képesek a kabátomat, a zoknimat, még a cipőmet is ellopni. Meg a párommal is csak este tízig lehetünk együtt, nincs kokettálás. Aztán tíz órakor elzavarják, hogy menjen a helyére, lenne szíves. A kapun ki-be mászkálás miatt a trolikutya meg egész éjjel ugat, aludni se lehet tőle. Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. Hétvégén, ünnepekkor szelektíve’ üvegezünk, olyankor az emberek jobban fogyasztanak. Ha visszaváltható, adnak érte pénzt, okés, ha nem, vissza a kukába. Annyi összejön, hogy meg tudjuk venni a kávét, kenyeret, megélünk belőle, nem kell elmenni lopni, ide, oda, amoda. Na, de, mondom a tutit! Beállunk a cébéa mögé, és amikor kiteszik a konténernyi élelmiszert – aminek lejárt a szavatossági ideje –, arra rárabolunk, mint Dzsek Szpero. Szalámik, tészták, gyümölcs, meg ilyenek. Szóval, éhezni sem szoktunk. A felesleget meg kivisszük a piacra és ne higgye el senki, de a kisnyugdíjasok rendre keresik az ilyeneket. Éntőlem ugyanúgy megveszik. Negyedárába kínálom. Haccáz forint egy kiló narancs. Én meg odaadom neki százötvenért. Hitel nincs! Persze jön a finnyásabb, mér’ ilyen olcsó. Annak mondom, kotródj innen kontyos kisanyám, ne tapogassad a steril élelmiszert. És akkor néz rám gyűlölködve. Nem veszem magamra, kétszer váltam, tudom a dörgést. Mindent a szemnek! Kell, vagy nem kell!? Egy kereskedőnek határozottnak kell lennie. Többé nem fogok kiállni, kéregetni az út mellé, nem alázom meg magam. Komoly bevételünk lesz. Eddig összejött ezer-kétezer forint naponta, de a gurulós vállalkozásunk miatt simán meglesz a tízezer is! Én olyan vagyok, hogy a munkámba beleadom a szívemet. Nem vagyok születésemtől fogva hajléktalan, és nem is leszek. Csak a Pityu hol a frászkarikába lehet már, több mint egy órája elment. Elindulok, a következő saroknál pillantom meg, ahogy a Lajos-téri bolt oldalába léggitározik a rendőröknek, akik cigivel dobálják, közben kiabálják, – énekelj! Kocsi meg sehol.

 

Palotai Péter 1969-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán szerzett etnográfus, kultúrantropológus és politológus végzettséget. Jelenleg a Debreceni Vagyonkezelő Zrt. tagvállalatának kommunikációs- és marketingmenedzsere. Második éve jár Lackfi János kreatív írás kurzusára, elsősorban prózát ír.