Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Vakán Zsuzska versei

Fotó: A szerző archívuma

A letűnt korok maradványából okulnak majd. // Egyszer megcsodálják.

Bővebben ...
Költészet

Radu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért (részlet)

Fotó: Rareș Helici

Azt éreztem, minden mondat, ami a hisztériáról szól, diagnózis eddigi írásaimra. A valósághoz való kötődés küzdelmének szomatizálása – ez volt minden mondatom.

Bővebben ...
Költészet

Nagy-Benus Viktor: Öregségi folt

Fotó: dr. Gábor Kamilla

Egy kimérő kancsó szorításában / lebegett a túlvilág / és az élet között, / tehetetlenül.

Bővebben ...
Próza

Nagy Bara: Három (II. rész)

Fotó: Semis L. Boró

Oda kell nyújtanom neki, hogy biztos legyen benne, az övé is. Nem véletlenül, nem tévedésből, nem megszerezte, nem elvétettem, hanem átadtam, megosztottam, ugyanazzal a szándékkal, amivel most védelmezem.

Bővebben ...
Próza

Nagy Bara: Három (I. rész)

Fotó: Semis L. Boró

A szobának nincsenek ablakai, csak vastag farönkökből felhúzott falai. Eddig sötétben ült itt mindenki, merül fel bennem a kérdés. A férfi válaszát tisztán értem, még ha számomra ismeretlen nyelven szól is.

Bővebben ...
Próza

Hernyák Zsóka: Bestia

Fotó: Hernyák Kati

Az első tompa puffanásra riadtam fel. A Bestia lendületet vett, de az ajtót elvétve a falnak rohant neki teljes erőből. Nyugalom, csitítgatott Zs., előbb-utóbb kifárad, és lefekszik aludni. Nem tudtam megnyugodni, a folyosóról vészjósló morgás szűrődött be. Felpattantam az ágyról, és azonnal öltözködni kezdtem.

Bővebben ...
Költészet

Élő Csenge Enikő: A transzcendentális filozófia egyik alaptézise szerint megismerésről csak érzékiség és értelem együttműködésekor beszélhetünk

Fotó: Vincze Márton

szóval mit kezdjek ezzel a krisztálytiszta gyűlölettel, / mert az egészen világos, hogy se szó, se könny nem használ, / nem fognak rajta a ponyvaregény-gesztusok

Bővebben ...
Műfordítás

Justin Quinn Short Song című versének fordításai az Ír Műhelyből

Fotó: Tereza Límanová

A busszal a Stephen’s Greenig megyek, / Körülöttem péntek esti forgatag, / Talán egy kis zug még valahol szabad, / s a lárma elől ott elrejtőzhetek.

Bővebben ...
Költészet

Dóczy Bianka Anna: Erőtér

Fotó: Kőrösi Kata

Beszélgetünk és nem vérzik / a nyelvem, / pedig a dolog / természeténél fogva / kikezdi

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Halmi Tibor a Litmusz Műhelyben

Fotó: Litmusz Műhely

Vendégünk volt Halmi Tibor költő, kritikus, szerkesztő, irodalomszervező, aki szerint az irodalom időpocsékolás, azaz időkitöltés, azaz az időből való kiszakadás mind olvasói, mind írói szemszögből.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Halmi Tibor - Kerber Balázs - Körtesi Márton: A dolgok bolyha

Fotó: Litmusz Műhely

A kedély, / a kedély akár egy zuhanyrózsa júliusban, / szikkadt szirmai nem fednek semmit.

Bővebben ...
Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Takács Nándor: Az ünnepek után

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Jánossal december 20-án találkoztunk utoljára. Vittem neki némi ennivalót, meg amit még kért a városból. Megbeszéltük, hogy 27-én átmegyek hozzá, és együtt töltjük a napot. Azt mondta, majd főz valamit.

            Kibírhatatlanul langyos volt az idő. Sár borította az udvart és a kertek alatti csapásokat, melyeket Jánossal tapostunk ki az évek alatt. Mintha mindenki aludt volna, egyetlen hang sem érkezett a faluból. Csak a madarak nem voltak csendben, hangosan zajongtak a bokrok ágain.

            Áporodott, nehéz levegő ült a szobában is. A kutyák úgy aludtak a kanapén, mint akiket agyonütöttek. A sarkokban penész szürkészöld foltjai jelentek meg a falakon. Mielőtt elindultam Jánoshoz, nyitva hagytam az egyik ablakot.

János kint ült a háza udvarán, és falatozott. Addig nem láttam tőle ilyesmit. Kivitt egy keskeny, rozoga asztalt és egy széket a bejárat elé. Amikor meglátott, jókedvűen intett, hogy jöjjek közelebb. Nem tudott beszélni, a szája tömve volt, és heves mozdulatokkal rágta az ételt. Nem volt hová leülnöm, csak álltam, néztem a terítéket. Végre sikerült megbirkóznia a falattal, és rekedten megszólalt.

– Hozd ide a padot a kút mellől! Nem vagy éhes?

– Már reggeliztem, köszönöm.

– Igyál akkor egy teát!

Már nyúlt a kancsóért, de hogy ne kelljen megszakítania az étkezést, és egy másik csészéért a konyhába mennie, intettem, hogy azt sem kérek. János visszatette a kancsót, s higgadtabb tempóban befejezte a reggelizést. Segítettem visszavinni az asztalt, és odabent, a konyhában végül elfogadtam egy csészével a közben kihűlt teából.

                                                                                                              * 

– Elhoztad a masinádat?

– El.

János a számítógépre gondolt, amit a hónom alatt szorongattam. Kérte, hogy hozzam magammal; volt egy CD-lemeze, annak tartalmát akarta megmutatni. A kályha előtt álldogáltam, hogy átmelegedjek kicsit. Hideg volt odabent. János szabaddá tette az asztalt, és kabátzsebéből elővette az aranyszínű, felirat nélküli lemezt. Képek voltak rajta, egyetlen mappába ömlesztve, vagy kétszáz darab fotó. János leült mellém, és egyenként elmagyarázta, mi látható a képeken. Először a munkáiról néztünk meg felvételeket, meglepően igényeseket, könyvállványokról, székekről, képkeretekről. Azután zavarba ejtő képek következtek: János portréi a házban és az udvaron, valamint több közös fotó egy nővel, akit korábban sose láttam.

– Ez az Orsi, akiről már meséltem neked.

Rémlett a név János történeteiből, de így sem tudtam hová tenni ezt a nőt. Igyekeztem gyorsan átlapozni a képeken, melyek között volt néhány utólag szerkesztett is, ezek némelyikére rákerült Orsi  más képekből kivágott alakja. A mappa tartalma a házról készült fotókkal zárult, és már János sem szerepelt rajtuk.

– Tudsz ezekkel kezdeni valamit?

– Mit is szeretnél pontosan?

– El akarom adni az állványokat. Ha elkelt, ami van, csinálok többet, és azokat is eladom.

– Jól van, meglátom, mit tehetek.

Kivettem a CD-t a gépből, és visszaadtam Jánosnak. Azután követtem a hálószobába, ahol az eladásra szánt bútorait tartotta. Megmutatott két intarziás széket és egy faragott lábú asztalt.

– Ezt csak nagyon jó pénzért vagyok hajlandó eladni – mondta –, hónapokig tartott, amíg rendbe hoztam.

Visszatettünk mindent a helyére, és végre elhagytuk a hálószobát, ahol még kályha sem volt, János télen-nyáron ebben a fűtetlen szobában aludt.

            Az állványokat a műhelyben kellett szemügyre vennem. Átvágtunk a gazos udvaron, melyre időközben besütött a nap, kellemesen meleg volt a levegő a hideg szobák után. A műhelyben János felélénkült. Izgatottan tett-vett a polcokon, majd három könyvtartót pakolt elém az asztalra.

– Ezeket láttad a képeken. Van készen még kettő, azokat már csak lakkozni kell.

Megérintettem a középső állványt, valóban remek munka volt.

– Egyetlen szöget vagy csavart sem használtam az összeillesztésnél. Ha beindul az üzlet, neked is csinálok egyet – mondta, és körbemutatott a műhelyben –, van itt bőven faanyag. Két-háromszáz könyvállványhoz is elég. Minden a megfelelő reklámon múlik. Megcsinálod akkor a weboldalt?

– Megpróbálom. El kell vinnem a CD-t, hogy rámásolhassam a gépre a fotókat.

– Jól van, délután hazaviheted. De most menjünk, készítek valamit ebédre.

János bezárta a műhelyt, és az álmos, üres udvaron át visszaballagtunk a házba.

                                                                                                              *

Bosszankodva és tanácstalanul nyitogatta a konyhaszekrényeket és a hűtőt. Az asztal mellől figyeltem kapkodó és ideges mozdulatait, közben a festményeket tanulmányoztam a falon. Nagyméretű képek voltak, sokalakosak, mozgalmas jelenetekkel. Mintha a festőnek az lett volna a célja, hogy örökre eltévedjünk a zegzugokban.

            János végül elém rakta egy tányéron a reggeli maradékait.

– Egyél, amennyit akarsz. Én reggel már jóllaktam.

A listára gondoltam, amit másfél hete adott, s hogy vajon mennyi ideig lesz elég a tartalma. Eltoltam a tányért.

– Igazából én sem vagyok éhes. Innék viszont még egy kis teát, ha lehet.

János felpattant az asztaltól, és feltette forrni a vizet.

– Ha nem vagy éhes, nem muszáj… akkor elteszem későbbre – mondta, miközben csészéket emelt ki a mosogatóból.

Miután a tea elkészült, János letelepedett az asztalhoz. Szótlanul és zavartan szürcsölgette a teát. Nekem sem jutott eszembe semmi, amiről beszélgethetnénk. Aztán amikor az egyik sarokba tévedt a szemem, hirtelen bevillant valami.

– Nálad nem penészednek a sarkok?

János arca egy pillanatra felderült, majd elkerekedtek a szemei.

– Itt, öregem, sohasem volt penész! Öreg ház, de karban van tartva… és mindennap szellőztetek. A te házad viszont vízben áll… nem is ház az, hanem marhaistálló… ugye meséltem már, hogy abból csinálták?

Bólogattam, és ismét a festményekre tévedt a szemem. János észrevette, a saját kedvencéhez fordult, és büszkén elemezni kezdte. A vásártéren hatalmas tömeg tolongott. Az árusok vitatkoztak egymással, a vevők az árut méregették vagy alkudoztak. Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

            Odakint lassan sötétedni kezdett. El akartam indulni, mielőtt annyira megéhezem, hogy hangosan kezd korogni a gyomrom.

– Hát, örülök, hogy eljöttél – dadogta János rekedten. – Szólj, ha bármire szükséged lenne!

Odaadta a CD-t, és az ajtóig kísért.

– Kíváncsi leszek, mit hozol ki belőle – mondta mosolyogva, és kezet nyújtott.

Hűvös levegő harapdálta a lábszáramat, amikor a hátsó ösvényen hazaindultam. A kutyák izgatottan toporogtak a tányérjuk mellett, amikor beléptem a házba. Olyan párás volt a levegő, mint odakint, az udvaron.

            Kivettem a lemezt a kabátzsebemből, és az íróasztalra dobtam. Az előző napi maradékot odaadtam a kutyáknak, és néztem, ahogy mohón és elégedetten falják. Aztán egy lavórba ecetet öntöttem, fölengedtem némi vízzel, és egy szivaccsal dörgölni kezdtem a penészes falakat, ahogy János szokta javasolni minden évben, az ünnepek után.

 

 

Takács Nándor 1983-ban született Móron. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait az ELTE biológus szakán, a Pécsi Tudományegyetem biológiatanár szakán és a Pannon Egyetem magyartanár szakán végezte. Kolónia című verseskötete 2014-ben jelent meg a Napkút Kiadónál. 2021 óta a Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként dolgozik.