Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Takács Nándor: Az ünnepek után

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Jánossal december 20-án találkoztunk utoljára. Vittem neki némi ennivalót, meg amit még kért a városból. Megbeszéltük, hogy 27-én átmegyek hozzá, és együtt töltjük a napot. Azt mondta, majd főz valamit.

            Kibírhatatlanul langyos volt az idő. Sár borította az udvart és a kertek alatti csapásokat, melyeket Jánossal tapostunk ki az évek alatt. Mintha mindenki aludt volna, egyetlen hang sem érkezett a faluból. Csak a madarak nem voltak csendben, hangosan zajongtak a bokrok ágain.

            Áporodott, nehéz levegő ült a szobában is. A kutyák úgy aludtak a kanapén, mint akiket agyonütöttek. A sarkokban penész szürkészöld foltjai jelentek meg a falakon. Mielőtt elindultam Jánoshoz, nyitva hagytam az egyik ablakot.

János kint ült a háza udvarán, és falatozott. Addig nem láttam tőle ilyesmit. Kivitt egy keskeny, rozoga asztalt és egy széket a bejárat elé. Amikor meglátott, jókedvűen intett, hogy jöjjek közelebb. Nem tudott beszélni, a szája tömve volt, és heves mozdulatokkal rágta az ételt. Nem volt hová leülnöm, csak álltam, néztem a terítéket. Végre sikerült megbirkóznia a falattal, és rekedten megszólalt.

– Hozd ide a padot a kút mellől! Nem vagy éhes?

– Már reggeliztem, köszönöm.

– Igyál akkor egy teát!

Már nyúlt a kancsóért, de hogy ne kelljen megszakítania az étkezést, és egy másik csészéért a konyhába mennie, intettem, hogy azt sem kérek. János visszatette a kancsót, s higgadtabb tempóban befejezte a reggelizést. Segítettem visszavinni az asztalt, és odabent, a konyhában végül elfogadtam egy csészével a közben kihűlt teából.

                                                                                                              * 

– Elhoztad a masinádat?

– El.

János a számítógépre gondolt, amit a hónom alatt szorongattam. Kérte, hogy hozzam magammal; volt egy CD-lemeze, annak tartalmát akarta megmutatni. A kályha előtt álldogáltam, hogy átmelegedjek kicsit. Hideg volt odabent. János szabaddá tette az asztalt, és kabátzsebéből elővette az aranyszínű, felirat nélküli lemezt. Képek voltak rajta, egyetlen mappába ömlesztve, vagy kétszáz darab fotó. János leült mellém, és egyenként elmagyarázta, mi látható a képeken. Először a munkáiról néztünk meg felvételeket, meglepően igényeseket, könyvállványokról, székekről, képkeretekről. Azután zavarba ejtő képek következtek: János portréi a házban és az udvaron, valamint több közös fotó egy nővel, akit korábban sose láttam.

– Ez az Orsi, akiről már meséltem neked.

Rémlett a név János történeteiből, de így sem tudtam hová tenni ezt a nőt. Igyekeztem gyorsan átlapozni a képeken, melyek között volt néhány utólag szerkesztett is, ezek némelyikére rákerült Orsi  más képekből kivágott alakja. A mappa tartalma a házról készült fotókkal zárult, és már János sem szerepelt rajtuk.

– Tudsz ezekkel kezdeni valamit?

– Mit is szeretnél pontosan?

– El akarom adni az állványokat. Ha elkelt, ami van, csinálok többet, és azokat is eladom.

– Jól van, meglátom, mit tehetek.

Kivettem a CD-t a gépből, és visszaadtam Jánosnak. Azután követtem a hálószobába, ahol az eladásra szánt bútorait tartotta. Megmutatott két intarziás széket és egy faragott lábú asztalt.

– Ezt csak nagyon jó pénzért vagyok hajlandó eladni – mondta –, hónapokig tartott, amíg rendbe hoztam.

Visszatettünk mindent a helyére, és végre elhagytuk a hálószobát, ahol még kályha sem volt, János télen-nyáron ebben a fűtetlen szobában aludt.

            Az állványokat a műhelyben kellett szemügyre vennem. Átvágtunk a gazos udvaron, melyre időközben besütött a nap, kellemesen meleg volt a levegő a hideg szobák után. A műhelyben János felélénkült. Izgatottan tett-vett a polcokon, majd három könyvtartót pakolt elém az asztalra.

– Ezeket láttad a képeken. Van készen még kettő, azokat már csak lakkozni kell.

Megérintettem a középső állványt, valóban remek munka volt.

– Egyetlen szöget vagy csavart sem használtam az összeillesztésnél. Ha beindul az üzlet, neked is csinálok egyet – mondta, és körbemutatott a műhelyben –, van itt bőven faanyag. Két-háromszáz könyvállványhoz is elég. Minden a megfelelő reklámon múlik. Megcsinálod akkor a weboldalt?

– Megpróbálom. El kell vinnem a CD-t, hogy rámásolhassam a gépre a fotókat.

– Jól van, délután hazaviheted. De most menjünk, készítek valamit ebédre.

János bezárta a műhelyt, és az álmos, üres udvaron át visszaballagtunk a házba.

                                                                                                              *

Bosszankodva és tanácstalanul nyitogatta a konyhaszekrényeket és a hűtőt. Az asztal mellől figyeltem kapkodó és ideges mozdulatait, közben a festményeket tanulmányoztam a falon. Nagyméretű képek voltak, sokalakosak, mozgalmas jelenetekkel. Mintha a festőnek az lett volna a célja, hogy örökre eltévedjünk a zegzugokban.

            János végül elém rakta egy tányéron a reggeli maradékait.

– Egyél, amennyit akarsz. Én reggel már jóllaktam.

A listára gondoltam, amit másfél hete adott, s hogy vajon mennyi ideig lesz elég a tartalma. Eltoltam a tányért.

– Igazából én sem vagyok éhes. Innék viszont még egy kis teát, ha lehet.

János felpattant az asztaltól, és feltette forrni a vizet.

– Ha nem vagy éhes, nem muszáj… akkor elteszem későbbre – mondta, miközben csészéket emelt ki a mosogatóból.

Miután a tea elkészült, János letelepedett az asztalhoz. Szótlanul és zavartan szürcsölgette a teát. Nekem sem jutott eszembe semmi, amiről beszélgethetnénk. Aztán amikor az egyik sarokba tévedt a szemem, hirtelen bevillant valami.

– Nálad nem penészednek a sarkok?

János arca egy pillanatra felderült, majd elkerekedtek a szemei.

– Itt, öregem, sohasem volt penész! Öreg ház, de karban van tartva… és mindennap szellőztetek. A te házad viszont vízben áll… nem is ház az, hanem marhaistálló… ugye meséltem már, hogy abból csinálták?

Bólogattam, és ismét a festményekre tévedt a szemem. János észrevette, a saját kedvencéhez fordult, és büszkén elemezni kezdte. A vásártéren hatalmas tömeg tolongott. Az árusok vitatkoztak egymással, a vevők az árut méregették vagy alkudoztak. Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

            Odakint lassan sötétedni kezdett. El akartam indulni, mielőtt annyira megéhezem, hogy hangosan kezd korogni a gyomrom.

– Hát, örülök, hogy eljöttél – dadogta János rekedten. – Szólj, ha bármire szükséged lenne!

Odaadta a CD-t, és az ajtóig kísért.

– Kíváncsi leszek, mit hozol ki belőle – mondta mosolyogva, és kezet nyújtott.

Hűvös levegő harapdálta a lábszáramat, amikor a hátsó ösvényen hazaindultam. A kutyák izgatottan toporogtak a tányérjuk mellett, amikor beléptem a házba. Olyan párás volt a levegő, mint odakint, az udvaron.

            Kivettem a lemezt a kabátzsebemből, és az íróasztalra dobtam. Az előző napi maradékot odaadtam a kutyáknak, és néztem, ahogy mohón és elégedetten falják. Aztán egy lavórba ecetet öntöttem, fölengedtem némi vízzel, és egy szivaccsal dörgölni kezdtem a penészes falakat, ahogy János szokta javasolni minden évben, az ünnepek után.

 

 

Takács Nándor 1983-ban született Móron. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait az ELTE biológus szakán, a Pécsi Tudományegyetem biológiatanár szakán és a Pannon Egyetem magyartanár szakán végezte. Kolónia című verseskötete 2014-ben jelent meg a Napkút Kiadónál. 2021 óta a Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként dolgozik.