Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Földesi Csenge prózája

Nem volt képes egy nagyobb lélegzetvételre. Mintha a torkában egy vulkán vert volna tanyát, ami bármelyik pillanatban árulkodóan kitörhet. A lány lehunyta szemeit, próbálta magát csitítani, kezeit a hasára szorította. Ekkor beléhasított a felismerés, szemei felpattantak. Rázkódni kezdett, és amilyen gyorsan csak lehetett, észrevétlenül elszaladt, be a fák közé, távol a többiektől.

 

Földesi Csenge 1993-ban született Szeghalmon, Füzesgyarmaton nőtt fel, jelenleg Pécsre tart. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán végzett 2016-ban. Írásait a Várad folyóiratban, a kolozsvári Helikonban, illetve antológiákban – Kortárs Hangon – publikálták. A Várad által kiírt Tabéry Géza novellapályázat különdíjasaként első kötete hamarosan megjelenik a szerkesztőség gondozásában.

 

 

Gyöngyvirág

 

 

Sötét árnyékként, némán állt a kolónia a folyó mellett. Várták, amíg az utolsó ember is megérkezik – a halott. Fakoporsóban hozta négy férfi a vállán. A tömeg utat engedve előttük kettévált, és kinyújtott kézzel simította végig az érdes fát. Magasba emelt fáklyákkal vettek végső búcsút az elhunyttól, mintha keserűségükben maguk lobbantották volna lángra az alkonyi tájat.

 

A folyó sekély részén pihent egy lapos fenekű csónak, szája üresen tátongva várta az utasát. Odaérve a férfiak elhelyezték benne a koporsót, majd hárman hátrább léptek. Egy ott maradt.  Öreg, hajlott hátú ember volt. Remegő kézzel simította végig a láda fedelét. Zárt volt. Zártnak kellett lennie. A fekete tömegből asszonyok váltak ki, kezükben egy-egy csokor mezei virággal. Hangtalanul vonták gyászos díszbe velük a csónakot. Ezalatt az öreg feltűrte viseltes nadrágját és  levette fehér ingét – utóbbit a távozó asszonyok közül az egyik szó nélkül magával vitte. Ahogy kiértek a partra a beesett mellkas hosszan megemelkedett, a ráncos bőr ráfeszült az öreg izmokra; a csónak az orrához erősített kötélnél fogva megmozdult. Fújtató erőlködés töltötte meg a csendet, az öreg szinte elfeküdt a sárban. Úgy tűnt megnyomorodik az elviselhetetlen súly alatt, ketten is megsegítették hátulról.

 

Ahogy a nehéz fa meglódult, mint hajdan a kis kezet, úgy fogta az öreg az ázott rostokat. Szinte látta maga előtt a szemeket, amikbe ha belenézett, mintha csak halott felesége nézett volna vissza rá. A sajátos égszínkék tekintet – az egyetlen, ami maradt belőle. Csodájára is jártak a földszínű közösségben.

 

– Be sokat is jósoltak neked – mondta maga elé az öreg apa, miközben húzta a nehéz, csiszolt fát. Kicsi fiam, még csak most kezdted el hordani mátkád hímzett keszkenőjét… és már agyon is vertek. Talán még te sem tudod ki volt, s miért. Senki sem tudhassa… Két hónap… koponyád darabokban… tested mezítelenül. Van, amit a halandó szem már nem képes elviselni. Reméljük, az ősök megbocsássák a zárt koporsódat. Reméljük, az út végére érve a lelked képes lesz a Másik ország partjára lépni…

 

Térdig járt a vízben, amikor megállt. A folyó ringatta a koporsót.

 

 – Senki se tudhassa. – nézte meghasonulva a virágok közt nyugvó koporsót.

 

Szaggatott levegővétellel felcsendült egy elhaló, lágy hang. Sötét kendőbe burkolózva állt a mátka a parton, fekete szoknyáját mosta a víz. Mélyet sóhajtott –fájdalomtól terhes gyászénekkel kezdte búcsúztatni kedvesét. Elszórtan. A fáklyák fényében, a kitaposott út széléről ugyancsak felhangzott a hozzá csatlakozó gyászolók hangja, míg végül a kolónia éneke töltötte meg a sötétedő völgyet. Könnyű mécseseket gyújtottak, és virágszirmokat szórva köréjük indították a holt után.

 

Feltámadt a szél. A nők szigorú kontyából tincseket csalt ki, játszott a szoknyákkal, kendőkkel, felkúszott a férfiak ingébe, borzossá fújta a gyermekek haját. Egy-egy szirmot felkapva, a mécseseket eloltva cikázott végig az emberek között, egészen addig, míg hordalékát a tömegtől kicsit arrább egy lány el nem kapta.

 

Fátyolos szemekkel nézte a tenyerében megszakadt szirmot. Miatta történt. Ezelőtt két hónappal ő mondta a férfinak, hogy ne a legrövidebb úton, a mezőn menjen haza, hanem tegyen kerülőt az erdőben. Nála érte a hajnal, és hogy ne fogjanak gyanút, ő kérte, hogy hazudja azt, a csapdákat őrizte, mert a farkasok többször is megpocsékolták a fogságba esett vadat. Ő volt, aki a megidézte a bajt, ő hozott rá halált. Ő. A babája.

 

Az énekbe fojtott siralom hagyományként élt náluk, ő mégis csak tátogni tudott, azt is akkor, ha valakinek a pillantása ráesett. A visszafojtott sírásba majd’ belefulladt, de nem volt képes egy nagyobb lélegzetvételre. Mintha a torkában egy vulkán vert volna tanyát, ami bármelyik pillanatban árulkodóan kitörhet. A lány lehunyta szemeit, próbálta magát csitítani, kezeit a hasára szorította. Ekkor beléhasított a felismerés, szemei felpattantak. Rázkódni kezdett, és amilyen gyorsan csak lehetett, észrevétlenül elszaladt, be a fák közé, távol a többiektől.

 

Két hónapja már, hogy pirkadatkor a férfi egy harmatos gyöngyvirágot simított rá a mellére búcsúzáskor, és őt második hónapja kerüli a telehold. Érezte, ha tagadta is. Most már tudja, és ha a gyermeknek kék szeme lesz, akkor mindenki más is tudni fogja – a halott férfi szerelemfattya.

 

Megállt. Lihegve nézett végig az ágak és földből kiálló gyökerek okozta sebein. Próbálta a mocskot letörölni magáról, a megserkent vért nyálával elapasztani, de tekintete elhomályosult, és zokogva a földre roskadt.

 

– A házasságtörésre nincs bocsánat. – suttogta – Meg fognak szégyeníteni, el fognak űzni… Te pedig – a hasára tette kezeit – apádnak nem csak a szemét fogod örökölni.

 

Úgy tűnt az öreg sosem ereszti el a kötelet. Csak állt, egy szót sem szólt, cserzett bőrén a ráncokat szomjas medrekként töltötték fel könnyei. Végül elért hozzá az énekszó, öklét meglazította, és hagyta, hogy a kötél kicsússzon kezei közül. Engedte, hogy fia végre útnak induljon, és lomhán maga is visszament a partra. Megérkezve ingét már nyújtotta is egy fiatal gyermek, aki addig hatalmas tollas kalapját is őrizte. Felöltözve a hajdani mátkára nézett, aki abban a pillanatban elhallgatva nézett vissza rá. A kivörösödött szemekben a közös fájdalom tükröződött, azonban más is, ami a mátkában gyanút ébresztett. Az öreg kotorászni kezdett a zsebében, és egy fehér vászondarabot húzott elő.

 

– Eztet még korábban felejtette nálam. Sohse érdeklődött felőle. – mondta átnyújtva.

 

A mátka elvette, és ösztönösen kihajtogatta, habár tudta mi az. Remegő kezei között hamar a megfelelő oldalára fordította a keszkenőt, hogy lássa az általa hímzett gyöngyvirágot. Az öreg ekkor már nem nézett rá. Intett a vadászoknak, mire huszonegy íj megfeszült. Tüzes nyilak hasítottak a levegőbe.

 

– Elárultál. – suttogta a mátkaságát vesztett nő a lángokba borult lélekvesztőre meredve.

 

Az alkalmi sírhely egyre távolabb úszott a sötét folyón, maga mögött húzva a mécseseket, megvilágítva a sodródó virágszirmokat. A parton álló fekete tömeget már csak az alig égő fáklyák jelezték. Folyamatosan erősödő, a völgytől visszhangos énekükkel addig kísérték a lassan már csak lobogó fénypontokat, míg azok végleg el nem vesztek az ismeretlenben. S eközben már két nő üvöltött némán.