Visegrád, a megunhatatlan

Részletek

Fehér Dorottya tudósítása a FISZ-tábor első napjáról

(Horváth Győző felvétele)

Napokkal az indulás előtt azon morfondíroztam, miről fog szólni az első tábori naplóm. Hogy ne ismét az utazásról, a kabalaállatkás trikókról, a hegyről nyíló, lélegzetelállító kilátásról, a „faházvárosszerű” kempingről, a szervezők fáradhatatlan csapatáról tudósítsak – mert bár ezek a komponensek jelentik számomra a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett nyári tábor esszenciáját, mégis van egy vezérmotívum, amely minden évben meghatározza az ittlétet. „Sok az ismerős és sok az új arc is” – írom az érkezés utáni üzenetben. Tavaly óta mintha megállás nélkül zsizsegne a tábor: a büfénél a régi ízek és színek, elsőkötetes szerzők könyvei, a kritikai, a lírai és a prózai szekcióban immár összesen hat csoportban folyik a munka. Várólisták vannak – hallom az egyik főszervezőtől, így nem csoda, hogy az elsők között regisztrált táborlakók az eligazításkor könyvet kapnak ajándékba. Otthonosan érzem magam a Mogyoróhegyen, akkor is, ha két év után a kettesből a kilences faházba kell költöznöm.

Nincs azonban tétlenül töltött idő, hiszen az elmúlt években megszokott, szoros menetrendhez újfent alkalmazkodni kell: ha délután öt óra, akkor irány a nagy placc, kezdődik a pódiumbeszélgetés. Szél dagasztja a molinókat, Arany Jánosé nem is marad talpon, ami az első percekben némiképp elvonja a figyelmet Szálinger Balázsról. A vele beszélgető Balogh Gergő kérdésére, hogy miben más egy pályakezdő helyzete ma, illetve hogyan változott meg az irodalmi nyilvánosság és a magyar költészet pályakezdésének idejéhez, a 90-es évek végéhez képest, Szálinger Balázs azt válaszolja, az internet jelentősen átalakítja a mai szerzők indulását. Kiemeli, az irodalmi szocializáció fő tere manapság a Facebook, és aki ott ügyesen pozícionálja magát, nagyobb figyelmet kap az adott közegen belül, mégis irreleváns, hogy valaki a pályakezdése első éveiben mennyire népszerű, mert az igazán fontos dolgok a szerzők harmincas éveiben dőlnek el. Szálinger szerint a 90-es évek utolsó harmadában nem juthatott el jelentősebb közlésig és első kötetig egy olyan fiatal, aki nem ismerte a legnagyobb szépirodalmi kiadók legutolsó öt övének összes címét. Ma azonban egy huszonéves gond nélkül publikálhatja első kötetét anélkül, hogy követné a szépirodalom szinkrón történéseit: ebben a közegben Kemény István neve előbb jelenti Kemény Zsófi apukáját, mint a kortárs költőét – mindez pedig felháborító. Problémának látja, hogy az indulás és az első két-három lépés megtétele alapvető költészettani ismeretek nélkül megtehető, és hozzáteszi, más szempontból azonban varázslatosak a mai fiatal költők. Szálinger Balázs beszél a 20. század fontos alkotóinak kevéssé ismert műveiről, amelyek a verses epika létének folytonosságát biztosították, és hozzáteszi, a Zalai passiót egy hirtelen jött ötlet alapján, játékból írta, a hexameter technikájáról pedig úgy nyilatkozik, hogy az első harminc nagyon nehéz, a harmincegyedik után viszont alig lehet mást írni, és az ember aztán már a kocsmában is hexameterben rendel. Ha viszont költői eszközökkel akar elmondani egy történetet, csak a verses epika és a dráma jöhet számításba. Már nem gondolja úgy, hogy a költő hivatása a vétó lenne, a vélemény változtatása nem szégyen, hanem teljesen természetes dolog. Műveinek színreviteléről, elsősorban a Köztársaságról úgy nyilatkozik, hogy a színházban nem ő a termék, nem az ő közönsége, javarészt nem az ő olvasói nézik meg a műveiből készült előadásokat, mert egy előadás elkészítése közösségi munka, amelynek ő csak az egyik – és nem a legfontosabb – komponense. Szerinte felemás tapasztalat az, hogy a plakátra felkerül a darab szerzőjének neve, miközben tudja, hogy az általa írt szövegből nyírtak, húztak, cibálták. Igaz – teszi hozzá – az meg az ő kötelessége, hogy olyan helyzetbe hozza a rendezőt és a dramaturgot, hogy ők minél kevésbé toloncolhassanak ki részeket a szövegéből. Egy párkapcsolat, véleménye szerint, ugyanúgy köztársaság, mint egy 10 milliós ország: viszonyrendszerekből épül, kívülről támadások érik, múltja, mitológiája, titkai, tabutémái vannak, míg a párkapcsolati szakítást, válást a háború utáni békéhez hasonlítja. Szálinger műveiben a háború olyan sorsesemény, amely nem világkatasztrófaként jelenik meg, mert átélői a mindennapi lét technikai részleteire, a túlélés momentumaira koncentrálnak, íróként pedig a határhelyzeteknél jobban érdekli a háború folyamata és a háború hátországa, valamint a háború mindennapjai. Legújabb verseskötete, a 360° Balogh Gergő szerint a korábbiakhoz képest más irányba fordul, sok vers középpontjában a táj, az embertől függetlenül működő, és az ember után hátramaradó természet áll, így a tájköltészet egyfajta megújításával kísérletezik. Szálinger elárulja, jövőre tervezi megjelentetni a 360° párkötetét, kedden azonban összeomlott a telefonja, amiben egyharmad kötetnyi jegyzete volt, úgyhogy a folytatás a jövő kérdése.

Vacsora után ismét sípálya-foci, a korábbi évekből ismert mezítlábas veteránokkal, ezúttal egy gipszelt kezű költővel és néhány írócsemetével kiegészülve, ám hamar kiderül, nem gyerekbarát játékról van szó, Szőllőssy Balázs kritikustusára hívó szava pedig hamarosan túlharsogja a gyerekzsivajt. Borbáth Péter vezényletével Dobás Kata és Hermann Veronika olvas be három elsőkötetes FISZ-szerzőnek. Csillik Kristóf Hüllők időszaka című lírakötete kapcsán úgy fogalmaznak, van ebben minden, mint a búcsúban, klasszikus első kötetről van szó, melynek sokszínűsége tájékozottságról tanúskodik, érezhetően hatással volt rá az Úton és a beat-nemzedék, ugyanakkor úgy ítélik meg, az átvett hang egyelőre erősebb, mint a saját, és prózaírásra ösztönzik a szerzőt. Kulcsár Árpád A harmadik ipari forradalom csöndje című kötete szintén debütáló lírakötet, amelyből a kritikusok kiemelik az erős lírai képeket és mondatokat, amelyek ugyanakkor önmagukban állnak, és úgy vélik, a koncepciózussággal, az intermedialitással, a líraisággal és az utalásokkal többet akar mondani, mint amennyit elbír. Szerényi Szabolcs Éhség című novelláskötetértől ugyanakkor kiderül, egyértelműen a beszélgetők kedvence, hiszen szuggesztív, gyakran naturalista leírások, a testek halakká, fákká változásáról, a rothadásról és az enyészetről szólnak, a középosztály fogyasztói kultúrkritikája pedig érdekfeszítővé teszi a szövegeket, amelyekben nők és férfiak egyaránt szexuális tárgyakként működnek.

Már a reflektorok átható fényében kezdjük a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok című, ez idáig tíz kötetet számláló világirodalmi sorozata legújabb köteteinek bemutatását Mezei Gábor irányításával. A négy sorozatszerkesztő közül ezúttal Izsó Zita és Lesi Zoltán beszélnek a szomszédos országokra néző irodalmi horizontokról, arról, hogy szerkesztői koncepciójuk elsősorban a közép-európai irodalom megismertetetése, de ahogyan a tavalyi évben megtudhattuk, nyitottak más területekre is. Elmondták, először azt határozták meg, mely irodalmakból választanak, és adott esetben a fordítókkal konzultálva választottak műveket. Három ún. Balkán-szöveget mutatnak be: a dél-koreai származású osztrák szerző, Anna Kim Jéggé dermedt idő című regényét Tatár Sándor fordításában, Slobodan Tišma Bernardi szobája című Újvidék-regényét Orcsik Roland tolmácsolásában, Csordás Gábor pedig az általa magyarra ültetett Gloria in excelsis című Miljenko Jergović-regényből ad ízelítőt. Ahogy Csordás fogalmaz, ezeket a regényeket a közös topográfiai háttér köti össze, hiszen a Balkán Európa elfojtott tudatalattija, a lappangó téboly, a legkisebb ellenállás helye.

A magyar Visegrádon is utolérnek tehát az otthonom ízei, terei, hangulatai, a fáradtság azonban mindennél erősebb. A készülődés, majd a buli hangjai kúsznak be a faház fülledt levegőjű emeleti szobájába, az álom azonban hosszú évek óta először erősebbnek bizonyul mindennél.

Képgaléria Horváth Győző fotóival megtekinthető innen.