Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

„Muszáj lenne mindenképpen innom valamit?”

Most, hogy éledezik lassan az élet, nem várunk tovább, és kinyitjuk a SZIFON-on a Godot Bar-t, ahova amiatt hívjuk a nekünk fontos szerzőket, hogy beszélgessünk velük ebben a furcsa időben. Arról többek között, hogy milyen volt a vírus előtt az élet, hogy milyen korona idején az irodalom és hogy milyenek a kilátásaink a kijárási korlátozás utáni időkre. Elsőként Horváth Viktor válaszait olvashatjuk.

Az utolsó hely, ahol a kijárási korlátozás előtt jártam…

Azóta is éppúgy járok mindenhova, kivétel, ahova nem lehet, mert bezárták. Az utolsó rendezvény Jordi Savall barokk zenekarának a koncertje volt a Zeneakadémián.

Kilátás az ablakomból:

 

A hely nem az enyém – de ezt a szemem nem tudja.

Karantén-inspirációk, vagyis zenék, podcastok, olvasni- és néznivalók, amik tartják bennem a lelket.

Ezt tegnap küldte a lányom.

A kötet, amit régóta kerülgetek, de most végre nekiálltam az olvasásának...

Elolvastam Harari Sapiensét. A könyv első fele érdekes – az őskor.

Ezen dolgozom most…


Fordítom John Milton Elveszett Paradicsom című eposzát; jó egy éve jelennek meg részletek belőle folyóiratokban. Ez életem eddigi legnagyobb vállalkozása. Narkotikus.

Mit tanulsz a bezártságból és mi az, ami bosszant benne?

Nyilván tanulok ezt-azt, de nem a bezártságból, mert kb. úgy élek, ahogy korábban. Nem bosszant, inkább varázslatos utazni az üres kísértetvonatokon, átmenni a kihalt pécsi főtéren. Az érdekel, hogy mit tanul belőle a civilizációnk – ehhez nagyon jól jöhet, hogy az egyes társadalmak reakciói mások: a sztenderd nyugati válasz a korlátozás, a svédeké a nem korlátozás, a diktatúráké a tagadás, a féldiktatúráké a még több hatalom. A diverzitás révén ki fog derülni, hogy melyik válaszra hogyan fog viszontválaszolni a bolygónk, ha jön egy sokkal veszélyesebb járvány. És ez az egész talán rányitja a szemünket a globális válság kiútjaira; arra, hogy maga a pártrendszer vált már régóta használhatatlanná, illetve a zsarnokok keltető üzemévé; arra, hogy kialakítsunk valami élhető képviseleti rendszert, meg hogy az oktatási rendszerrel a saját érdekeiket felismerő embereket neveljünk stb. Szóval a világ megmentését várom tőle – vagy legalább egy lépést.

Ha a jelenlegi helyzetről film készül, azt szeretném, hogy …. rendezze.

Olyan rendező legyen, aki szívesen úszik el az utópia felé – és nem a disztópia felé. Nem okvetlenül önmaga paródiájába forduló halivúdi giccset akarnék, de nem is nyomorúságos világvégét. Nem végső megoldást, hanem utat. Egy kíváncsi rendezőt akarok.

A művész, akivel meginnék valamit a Godot Barban, ha ennek vége lesz…

Nem lesz vége (mindig van valami, úgyhogy ne védekezni akarjunk, hanem kezelni, szóval előrefelé reagálni). De ha ez a járvány dolog kifújt, akkor muszáj lenne mindenképpen művésszel innom valamit? Muszáj lenne mindenképpen innom valamit? Kaphatnék például inkább egy epertortát? A gyerekeim egy részét alig látom mostanában. Egy művész helyett sétálgathatnék valamelyikükkel az erdőben?

 

Horváth Viktor író, műfordító. A regényírás és versfordítás mellett írást tanít fiataloknak – jelenleg a SZFE-n és a KMTG íróakadémiáján.