Tolvaj Zoltán a Litmusz Műhelyben

Részletek

Írta: Kerber Balázs ‒ Körtesi Márton

Vendégünk volt Tolvaj Zoltán, aki szerint az irodalom olyan, mint a kozmikus háttérsugárzás: a fogalmi esszenciája egy összemberi érzéki tapasztalatnak, amit a tudatunk időbe vetettsége hoz létre. Ahogy beszélni sem más, mint állandóan önmagad tolmácsának lenni, az irodalom az emberiséget igyekszik folyton tolmácsolni.

Beszélt arról, hogy mennyiféleképpen nyilvánulhat meg az irodalom: lenyűgözik a Joyce‒Szentkuthy‒Juhász Ferenc-féle szórt nyelvképződések is, de a kavargó őskáoszra a letisztult formák és struktúraéhség is éppolyan hatásos válasz. Számára az antropikus elv borzalmas, elrettentő gyönyörének, a rácsodálkozásnak nyelve a költészet, az elképedésé, szorongásé, vágyelfojtásé és vágykeltésé.

Felhozta Berda József hajléktalan vándorköltő lucullusi epifániáját, és szembeállította vele a Borbély Szilárd-féle élet- és beszédmódot, az összemberi kínrokokót: mindkettő belefér az irodalom szakítószilárdságába, a totemisztikus halálbarokk és a pörkölthöz szóló ódák egyaránt. Említette azt is, hogy Pilinszky az író ihletkeresését a vadász passzív figyelméhez hasonlította, aztán a Juhász Ferenc-féle ihletörvényt Balázs egy Kemény István-idézettel foglalta össze.

Visszapillantottunk az elmúlt huszonegy évben megjelent köteteire: a kezdeti formakényszer után annak megtagadása következett, mert a formahagyomány állandóságát valahogy mégiscsak össze kell egyeztetni azzal, hogy Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos már alaposan kiaknázta a terepet. Ezzel együtt barokkos, manierista alaknak tartja magát, amivel keresztbe is tesz magának egy alapvetően szikárságra kiélezett lírai-prózai kortárs közegben.

Elmesélte, hogy miután egyetemistaként letépte a faláról a Phil Collins- és Metallica-posztereket, Weöres Sándor, Orbán Ottó, Tandori Dezső és Rákos Sándor portréit tette a helyükre, és azóta is ők őrzik a régi gyerekszobáját. Ifjúkori ismerkedését a költészettel az ajándékba kapott könyvek is meghatározták, Szilágyi Domokost, József Attilát és Allen Ginsberget is kapott. Leginkább mégis Weöres, a magyar Orfeusz maszkhasználata nyűgözte le, az, ahogyan kiaknázta a nyelv járulékos esztétikáját, és ahogyan a folytonos alakváltásai ellenére mindig érezhető volt benne az egyetemes őserő.

Mesélt arról is, hogy hogyan került bele a kortárs irodalmi közegbe: amikor az apja elküldte spanyol magánórákra, összebarátkozott a tanára fiával, az akkor már kötettel rendelkező Oravecz Péterrel. Ő adott a kezébe Orbán Ottót, Tandorit, ő vitte be a Parnasszus szerkesztőségébe, azután jöttek az Előszezon évek, JAK-évek, FISZ-évek ‒ de mindig a személyes barátságok motiválták, a hajnalig tartó polclapozgatások egymás lakásain.

Elárulta, hogy a saját eddigi költészetéből melyik szövegeket emelné ki: bemutatkozó versnek a Curriculum helyettet ajánlaná, de a Bóbita-parafrázisának a bravúrjait is szereti. Közben halad a prózaírással is: elővette tizenöt-húsz éves jegyzeteit, hogy megírja őket rendesen, és bár úgy érzi, hogy a megfogott spontán autobiografikusság hullámáról lemaradt, végső soron az írónak nem témái, hanem mániája és stílusa van, ő is erre törekszik hullámlovaglás helyett.

Arra a kérdésre, hogy mit érdemes olvasni, felsorolta Emile Zola Patkányfogóját, Alberto Moraviától Az unalmat, Dosztojevszkijt és a Saramago-összest ‒ Borges neki túlságosan jupiteri, nem elég esendő, de meggyónja azt is, hogy ezek mind gyerekkori-kamaszkori élményei, manapság el van maradva az olvasnivalókkal: el is morzsolja vezeklésül Weöres Sándor Barbár dalának utolsó négy sorát. Aztán arra a kérdésre, hogy mit nem érdemes, azonnal rávágta, hogy Mein Kampf, aztán hozzátette, hogy a Story magazint sem ajánlja.

Felemlegette még röviden a vegyipari hódokat, majd felolvasott nekünk egy soha meg nem jelent ínyencséget: egy Krúdy-évfordulós ünnepségre írt csasztuskát, melynek címe Szalvétajegyzetek Krúdy törzsasztaláról, melyben Lőwy Árpád szelleme megkísérti Szinbádot. Ezután pedig játékkal zártuk a beszélgetést, amelynek eredménye a Smirgli című darab volt.

A Litmusz Műhely egy podcast arról, hogy az irodalom ki-kicsodának a micsodája. Kerber Balázs és Körtesi Márton 2016 óta adásról adásra felteszik ugyanazokat a kérdéseket: hogy mi is az irodalom, mit érdemes olvasni, és mit nem, majd pedig felolvasásra, aztán egy ihletgenerátor segítségével közös versírásra invitálják a vendégüket.