Stermeczky Zsolt Gábor meséi

Részletek

(Dancs Enikő Bianka felvétele)

A lajhárkutya

A lajhárkutya úgy született, hogy egy szép napon megteremtette magát a semmiből.

Pontosabban nem egészen a semmiből, mert a tudata már addig is ott lebegett a világban. Ez a tudat valószínűleg egy időben született a levegővel, akivel jó barátságban volt. Sok mindent néztek végig közösen, ami a Földön történt körülöttük: a dinoszauruszoktól kezdve az ókori görög filozófusokon, Shakespeare bácsi sikerein és a vatikáni zsinatokon keresztül egészen a szélhámosból lett amerikai elnök beiktatásáig. Tetszett nekik a Föld sokszínűsége. Volt azonban egy hely, a világűr, ahová a levegő már nem tudott eljutni, a tudat viszont igen. És ahogyan lenyűgözte őt a földi lények nagyszerűsége, éppen úgy lenyűgözte a világűr hihetetlen korlátlansága is.

A tudat sokáig gondolkodott, milyen formát is szeretne ölteni. A lajhárokról tudta, hogy nagyon lassú és lusta állatok, a kutyákról viszont köztudott volt, hogy ők az ember legjobb barátai. Egy lusta állat, akit mégis mindenki szeret, ez nagyon tetszett neki. Így született meg az ötlet, hogy lajhárkutya legyen.

Amikor ebben a formában megérkezett a Földre, vegyes fogadtatásban részesült. A földiek egy része ugyanis nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy egy olyan élőlényt kellene üdvözölniük, ami legjobb tudomásuk szerint nem létezik. Merthogy az még rendben, hogy van lajhár és van kutya, de hogy ez a két állat eggyé váljon, az teljes képtelenség. Még néhány olyan elvetemült is akadt, aki egyenesen azt állította, hogy ha a lajhár és a kutya találkozásából létre is jöhetne bármiféle élőlény, nagy eséllyel az is csak a macska lenne, hiszen az is lusta, és azt is az emberek tartják el. Szerencsére akadtak olyanok is, akik egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy amit látnak, az valóság. Ők elfogadták a lajhárkutya létezését, aki a maga ráérős módján járt-kelt a világban, és továbbra is csodálta az emberiséget.

A világűr korlátlansága azonban egy idő után annyira hiányozni kezdett a lajhárkutya tudatának, hogy az már a lajhárkutya-létben is meglátszott. Tiszta éjszakákon az eget kémlelve panaszos hangokat hallatott, amit az emberek egy része úgy értelmezett, hogy a lajhárkutya így éli ki a benne rejlő kutya-hajlamokat. Pedig csak a tudat volt szomorú. Ezek az emberek, amikor a lajhárkutya megpróbálta elmagyarázni nekik a valóságot, csak legyintettek: lajhárkutya ide vagy oda, ezt már ők sem hiszik el. Azonban még így is akadt egy kisebb csoport, akik nem csak hogy hittek a furcsa állatban, de értették is minden szavát. Ők elhatározták, hogy segítenek neki visszajutni az űrbe.  Hosszasan tanakodtak a kivitelezésen. Egyesek űrhajót javasoltak. Mások azt felelték, hogy űrhajót nem tud építeni akárki, akik pedig szakavatottak, azok úgysem hisznek a lajhárkutya létezésében. Erre az volt a válasz, hogy akkor gyorsan meg kell tanulni űrhajót építeni, és úgy végrehajtani az akciót, hogy a hitetlenek ne tudjanak róla. Akik ezt ellenezték, azt mondták, ez így még nehezebb feladat mint az előző. Évekig tartottak az ötletelések, ám egyik sem volt mindenki számára megfelelő. A lajhárkutya lassan megöregedett.

Az egyik tiszta nyári estén szokás szerint szomorúan kémlelte az eget, és azt számolgatta magában, hogy vajon mióta is akar pontosan segíteni neki az a maroknyi ember. Ekkor valami szokatlan dologra lett figyelmes: a csillagok elkezdtek mozogni. Egyre közelebb jöttek hozzá, miközben egy út alakját vették fel. Mire odaértek a lajhárkutya lábához, az út másik vége egészen a Holdig nyúlt el.

A lajhárkutya elindult. Lassan és ráérősen, ahogy mindig is. Sokáig észre sem vette, hogy az útnak az a része, amit maga mögött hagy, azonnal darabjaira hullik. Az alkotó csillagok egyenként röppentek vissza a helyükre. A mozgás hamarosan felgyorsult. Nem sokon múlt, hogy a lajhárkutya leessen a csillagútról.

Futni kezdett. Egy pillanatra átsuhant rajta az a gondolat, hogy épp ezekben a pillanatokban veszíti el lajhárkutyaságát, és válik ismét tiszta tudattá.

Aztán arra gondolt, hogy tiszta tudatként ezt az egész lajhárkutyaságot annyiszor végigcsinálhatja még, ahányszor csak akarja.

A csigaló

Timótot a gazdája születése óta söröslónak nevelte. Sörgyárosként azt szerette volna, hogy az állat minél több söröskocsit bírjon elhúzni. Timót azonban nem szerette sem a sört, sem a gazdáját. Sőt, egyáltalán nem szerette az embereket. Ijesztőnek és veszélyesnek tartotta őket, különösen akkor, amikor sok sört ittak. Az volt a vágya, hogy vadlóként élhessen szabadon, távol mindenkitől.

Egy este a gazdája annyit ivott, hogy lefekvés előtt elfelejtette bezárni az istálló ajtaját. Timót megvárta a sörgyáros korábban unásig hallgatott, hangos hortyogását. Ezt a pillanatot érezte a legalkalmasabbnak a szökésre. Kiosont az udvarra, egy könnyed mozdulattal átugrotta a kerítést, és elindult megkeresni a szabadságot.

Hamarosan egy erdőbe ért. Ez máris jobban tetszett neki, mivel egyetlen embert sem látott a közelben. Éppen legelészni kezdte volna a jó illatú gyepet, amikor dördült az ég, és mintha egyszerre vagy háromszáz dézsából öntenék, úgy kezdett el szakadni az eső. Timót egy dolgot szeretett még az embereknél is kevésbé, és ez pont az eső volt. Egy pillanatig arra gondolt, hogy talán jobb lenne mégis visszamenni a gazdájához, aki legalább az esőtől megvédi. Ekkor azonban valaki megszólította.

- Hé, te ló!

Timótnak beletelt némi időbe, amíg megtalálta a hang forrását. Egy apró, krumpliorrú, törpeforma alak álldogált előtte, akkora rózsaszín szárnyakkal, amelyekről alig lehetett elképzelni, hogy fel bírják emelni a hozzájuk tartozó tömzsi kis testet.

- Hát te ki vagy? - kérdezte a ló meglepetten.

- Én vagyok a trolltündér, szolgálatodra! – felelte a lény, és olyan mélyen meghajolt, hogy félő volt, mindjárt előrebukik, és beveri a fejét a földbe - Nem vagyok olyan szépséges és tehetséges, mint a nővérem, a jótündér, de szükség esetén én is tudok kívánságokat teljesíteni.

- És tudnál rajtam segíteni?

- Persze. Csak annyit kérek cserébe, hogy amíg az eső tart, alád bújhassak, mert én apró vagyok, te viszont nagy.

Timót rábólintott az ajánlatra. A trolltündér bebújt alá, aztán így álltak fél órán keresztül. Az eső elálltával Timót elárulta a kívánságát.

- Szeretném, ha lenne egy saját, hordozható házam, ami kellően tágas, és akármikor megvéd mindentől!

A trolltündér felugrott a levegőbe, majd hirtelen ugrott egyet és a fenekére ült. Apró lábaival elkezdett tapsolni, kezeivel a hasát csapkodta, és egy furcsa, idegen nyelven kiabált. Aztán ismét felugrott, és kétszer tapsolt. Ebben a pillanatban akkora súly nehezedett Timót hátára, amekkorát még sosem érzett. Megpróbált hátrapillantani, ám elvesztette az egyensúlyát, és az oldalára esett. Ott volt a hátán egy óriási csigaház.

- Hát ez nem lesz könnyű! Nem tudnál valami mást kitalálni?

- Sajnálom! Csak egy kívánságot teljesíthettem! - felelte a trolltündér, azzal eltűnt.

Timótnak hozzá kellett szoknia ehhez az új állapothoz. Nem volt egyszerű dolga, de mivel a sok korábbi söröskocsi-húzás megedzette, végül ez is sikerült neki. Ráadásul a ház tényleg olyan hatalmas volt, hogy esős időben kényelmesen belebújhatott.

Hát azóta van a csigaló.