miért hogy meglep az engesztelhetetlen szomorúság / lelakott félmúlt utcalámpáktól fénylő jelen / fosztogatják a telkek sarkába húzódva / lakják a szerencsével eleresztettek

Ahogy elnyúlva hasra feküdtem a végén, / úgy dobogott a matracra a mellkasom / melletted, hogy ritmusra reszketni / kezdtek az ágykeretre rögzített / lámpafűzér / kis papírgömb burái. / Azt hitted menekülni próbál egy beszabadult poloska, / pedig csak bennem alakult át épp a barátság / alvó imágóból lepidopterré.

9 óra 33 perc / egy héttel ezelőtt / a szűk utcában / a régi ház előtt elsétálva / igazolta a látvány (érzés?) / a viszonylagosság törvényét / hogy felnőve minden / zsugorodik, sorvad, látod (érzed?) / távolságok, magasságok vagy éppen / a megbicsakló horizontból / kiloccsanó napfény

Ahol én élek, nem ilyenek a nők. / Magabiztosak, vagy azzá tehetők. / És a feminizmus sem csak az, hogy / szabadon költhetik a pénzt. / De hát úgy beszélek, mintha / be lennétek ide zárva. / Félreértés ne essék: / nagyon finomakat főztök. // Ti már nem fogtok megváltozni, / drága Kishúgom és Anya.

Három hétre megyek haza s akkor is mit hallok / Te Manci – mondja anyósom az asszonynak – / Ha ez a Zoli ennyit iszik itthon / Mennyit ihat odakünn / Más már a harmadik színes tévét küldi / Biztos van valakije / Azért jön haza ilyen ritkán / Lehet hogy arra költi a pénzt / Pont matattam a cirkulapadnál / De tisztán hallottam mindent / Csoda-e ha fölment bennem a pumpa / Gyorsan be a konyhába / Letoltam a gatyámat / Fordítsa ide azt a mocskos pofáját / – Mondom anyósomnak – / Látja-e / Még megvan a faszom / S egészen a Mancié

Nem, Camelot nem átjáró, nem, / a történelem varázstárgyai, ezek a szerelmi ereklyék, / a csontok nem átjárók, és / nincs, ami nyargal. / Regényesen futna. / Ezt érzem most. // Csak amikor újszülöttemet / tartottam karomban, gondoltam, hogy / ő lehetne átjáró, / ha elhiszem, hogy fehér lap, / és nem írok rá szóval, / de már akkor késő volt, / amikor megszólítottam.