Hírlevél feliratkozás

Keresés

Eger-fless.

Csak ülni a Dobó téren, nézni a lemenő nap fényét, élvezni az apró örömöket, elvegyülni a helyiek között, életre szóló barátságokat kötni, minden egyes levegővétellel belélegezni a történelmet, mert ez Eger. Olyannyira tetszett a város feelingje – az is lehet, hogy a minaret szűk csigalépcsőjébe beszorult a lelkem egy része –, hogy minél tovább szerettem volna élvezni.

Eger, 2014. január 29., szerda. Reggel fél tíz körül lehet, épp most szálltam le a buszról a furcsa, kerék alakú állomáson. Kevés az ember, havazik, minden csendes és nyugodt. Kivéve én. Egy hatalmas hátizsákban hoztam el a világomat, hogy cserediákként az Eszterházy Károly Főiskolán (na jó, tudom, hogy most már Egyetem) töltsek egy félévet. Nem ismerek itt senkit, idegen a város, és még a buszjegyet is rosszul kértem. Mi lesz velem, anyukám!

De hogyan is kerültem ide? Csehszlovákiában, Rimaszombatban születtem, mondhatni, kétnyelvű családba. Édesapám felmenői szlovákiai magyarok, édesanyám szülei pedig tökéletesen példázzák, hogy a szerelem nem ismer határokat – nagymamám életében nem hallott magyar szót, amikor nagypapám, aki magyar volt, és csak törte a szlovákot, a katonai szolgálata teljesítésekor besétált abba a zólyomi pékségbe kiflit venni, ahol épp a nagymamám dolgozott. Voilá, életre szóló szerelem, amelyet a szememben nem tud überelni semmi. Mindig előttem van, ahogy hol szlovákul, hol magyarul beszéltek egymással (vagy mindenki a saját nyelvén mondta), hol az egyik keverte, hol a másik kiakadt, hogy beszéljenek már normálisan.

Aztán, amikor megszülettem – mivel mindkét szülőm beszéli a szlovákot és a magyart is – megpróbálták nálam is a „beszéljünk a gyerekkel mindkét nyelven” módszert alkalmazni, de nem vált be. Bár lehet, hogy a tolmács-karrierem már hároméves koromban elkezdődött, ugyanis bármit kérdeztek tőlem magyarul, én szlovákul válaszoltam; „azért sem fogok azon a csúnya magyar nyelven beszélni!” Óvoda, általános, gimi, minden pipa, mindegyik szlovákul. Magyarul el tudtam makogni, ki vagyok, vagy, hogy milyen az időjárás, a helyesírásomat meg inkább hagyjuk. Aztán elkezdtem íjászkodni, a rimaszombati íjászklubbal szinte minden hétvégén Magyarországra utaztunk. Rengeteg új ismerős, mindenki jó fej, izgalmas beszélgetések (lettek volna, ha Lenka tud rendesen magyarul…). Na, akkor zsá, tanuljuk otthon a magyart. Nyelvtan, uhm, oké, nehéz, nem is nagyon értem, de ahogy az egyik kedvenc ferde közmondásom is tartja: ami késik, az már úton van. És mivel a nyelvtanulás egyik legjobb módszere az olvasás, hát olvastam. Így utólag talán nem volt a legjobb ötlet az Egri csillagokkal kezdeni (ennek a könyvnek még lesz szerepe, tessék megjegyezni). Emlékszem, hogy szótárral a kezemben olvastam. Volt, hogy egy mondaton belül több szót is ki kellett keresnem. Nem volt könnyű, de hát úgy a jó, ha fáj (nem hiába a hardcore a kedvenc zenei műfajom).

Nagyjából tizenhét éves lehettem, amikor valamelyik gimis osztálytársam megszólt, mi az a magyar könyv, amit olvasok, miért van magyar feliratos karkötőm, miért van ez meg az, hiszen szlovák osztályban vagyunk. Tessék? Aztán a magyarországi ismerőseim között is meghallottam, hogy „ezek a fránya szlovákok”. Meg persze, a politika. Még néhány ehhez hasonló incidens arra késztetett, hogy tegyek valamit annak érdekében, hogy másoknak ezt ne kelljen megélniük (szerencsére, nekem nem kellett átélnem olyat, mint nagypapáméknak, akiket a második világháború után kitelepítettek 500 km-rel odébb Csehszlovákián belül, csak azért, mert magyarok voltak). Irány a Besztercebányai Bél Mátyás Egyetem, fordító- és tolmácsszak, és én majd segítem ápolni a két ország kapcsolatát. Az egyetemi tanulmányaim folyamán viszont szembesültem azzal, hogy bizony, bele kell húzni; ha kiváló fordító és tolmács akarok lenni, csiszolni kell a magyart. Szóval úgy döntöttem, Egerben töltök egy félévet az Erasmus-program keretében. Egyébként Eger közelebb is van Rimaszombathoz, mint Besztercebánya.

Szóval Egerben vagyok, egyedül, jöttem megvívni a csatámat. Meghódítani a magyar nyelvet. Minden sarokról az 1552-es évszám köszön rám. Ekkor volt a híres egri vár ostroma. Buszállomás – bazilika – a suli épülete – kis utcák – vár, még megmászni az Almagyar dombot, és végre a kollégiumban vagyok. Idegen voltam a városban, de az nagyon hamar befogadott. Minden furán ismerős volt, és mégis minden lépésem egy újdonsághoz vezetett. Első ismerkedések az ottani emberekkel, a várossal, helyekkel, természetesen a helyi borokkal is (Lámpás, Alfa, Zöld Pecsét, Bíboros, hány éjszakát estét töltöttem itt, jajj), hajnalig tartó beszélgetések random emberekkel. Napsütéses délutánok az Érsek-kertben, ahol minden hétfő délután elolvastam az aktuális olvasmányt a magyarirodalom-órámra. Késő kedd esték a líceum épületében, ahol a magyar nyelvhelyességgel szenvedtem. Viszont a mai napig tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a „közös lónak túrós a háta” kifejezésben csak én találtam meg a hibát. Nem a magyarországi, magyar anyanyelvű csoporttársaim. Nem túrós, túros. Feltörött testű, sebes. Na, ki a menő?! (A mai napig élvezem, ha valakit kijavíthatok magyarból, mert nem is ez az anyanyelvem.)

Ahogy teltek a hetek, magával ragadott a város. Befészkelt a szívembe, nem bírtam vele betelni. Csak ülni a Dobó téren, nézni a lemenő nap fényét, élvezni az apró örömöket, elvegyülni a helyiek között, életre szóló barátságokat kötni, minden egyes levegővétellel belélegezni a történelmet, mert ez Eger. Rengeteg érdekes emberrel találkoztam, akikkel izgalmas dolgokról beszélgettünk. Nemcsak belekóstoltam, hanem egyenesen habzsoltam az egri miliőt. Olyannyira tetszett a város feelingje – az is lehet, hogy a minaret szűk csigalépcsőjébe beszorult a lelkem egy része –, hogy minél tovább szerettem volna élvezni. Ezért a nyáron is Egerben maradtam, az egri várban dolgoztam tárlatvezetőként, turistacsoportokat kísértem, többnyire magyar, de néha angol és szlovák nyelven is. Megtanultam a vár történelmét, hogy továbbadhassam másoknak. Én, aki idegenként érkeztem Egerbe. Én, aki szótárral a kezemben olvastam az Egri csillagokat. Én álltam ki nyolcvan ember elé, fullra beparázva, hogy mi van, ha majd esetleg nem jut eszembe a megfelelő magyar szó. Az egyórás vezetések végén általában jött a kérdés: „Kisasszony, maga ugye nem idevalósi? Olyan ízesen beszél.” Nem bizony, de otthon érzem magam. (fun fact: Egerbe érkezésemkor még palócosan beszéltem, most, 2020-ban, amikor már öt éve élek Budapesten, nyista akcentus. Azt szokták mondani, elpestiesedtem).

És hogyan végződött az egri flessem? Hét hónapot töltöttem ebben a csodás városban, aztán folytatnom kellett a tanulmányaimat Szlovákiában. Egy évvel később pedig Besztercebányáról Budapestre kerültem, elvégeztem a fordító- és tolmács mesterszakot az ELTÉ-n. Most meg a Szlovák Köztársaság Magyarországi Nagykövetségén dolgozom fordítóként. Fancy helyeken is tolmizok, könyveket fordítok. Javítom a két ország kapcsolatát. Nem volt mindig könnyű az út, ami ide vezetett. Hiába tudtam már tizenhét évesen, hogy a két ország közötti viszályokat akarom eltüntetni. Nem is gondoltam, mennyi sok kemény munkával jár. Meg áldozattal. Meg megvonással, hajnalig tartó tanulással, bürokráciával. Azt pedig nem is sejtettem, hogy egy másik otthonra találok Magyarországon.


Nagyová Lenka
1992-ben született Rimaszombatban, jelenleg Budapesten él. Fordító- és tolmács szakot végzett a Besztercebányai Bél Mátyás Egyetemen, később az ELTÉ-n is. A Szlovák Köztársaság Magyarországi Nagykövetségén dolgozik fordítóként, mellette tolmácsolással és műfordítással foglalkozik. Vírusmentes időkben koncerteken, művészmozikban lehet vele találkozni.