Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Jane Herbert

Neked nem hiányzik?

Miután beengedtek minket a kapun, négyemeletnyi lépcsőn kellett felküzdenünk a csomagokat, melyek mindenféle ajándékkal voltak tele. Pálinkával, Unicummal és az édesanyámnak szánt nokedliszaggatóval. Váltottunk pár szót a vendéglátóinkkal, és elköteleztük magunkat egy hagyományos szombati kínai reggeli mellett.

Az előkészületek

A Facebook juttatta eszembe az utolsó kirándulásomat Kansas City-be. Akkor ismerkedtem meg a nővérem pasijával. Kint ültünk a Tikki Tacos teraszán és a tesómat győzködtem, hogy igyon velem valami rövidet a nagyapánk flaskájából. Akkor még annyira friss volt a kapcsolatuk. És most, egy hét múlva, ez a srác a férje lesz.

Minden nővéremnél tett látogatásomat egy borzasztó kapcsolat vége előzte meg. Egy alkalommal fogtam magam és elvezettem a chicagói házunktól egészen Kansas City-ig, a kútnál leöntöttem a farmeromat benzinnel, majd végignéztem, ahogy egy teherkocsiról lecsúszik egy matrac és bezúzza annak az autónak a szélvédőjét, amelyiket épp előzni készültem. Egy órával később kigyulladt egy lámpa a műszerfalamon, azt jelezte, hogy alacsony a keréknyomás. Meg kellett állnom egy benzinkútnál, ahol egy hatalmas konföderációs zászló előtt parkoltam le.

De nem volt vége. Az a bizonyos július tartogatott még pár buktatót:

  1. Ez idáig mindössze egyszer találkoztam a férfival, akivel a nővérem épp egy életre készül elkötelezni magát.
  2. Ilyen szintű érettséggel sem én, sem a testvéreim nem dicsekedhetünk.
  3. Ott lesz az egész kiterjedt rokonság,
  4. én pedig négy éve nem találkoztam velük,
  5. ráadásul a párom is velem tart,
  6. akit még nem mutattam be a családom egyetlen tagjának sem,
  7. és aki soha nem járt még az Államokban,
  8. tehát ez az egész vagy kiábrándító
  9. vagy – ami még rosszabb –, nagyon is elfogadható élmény lesz.
  10. Előkerül majd a letelepedés kérdése.
  11. Mi több, minden esküvő kötelező kellékei: a tánc
  12. és a bigottak.

És van egy tizenharmadik is: a repülés nekem egyet jelent a szorongással. Közel tíz órára bezárnak egy fémhordóba, ami szül egy-két kínos engedj-légyszi-kimászni-a-folyosóra eszmecserét, pár üvöltő csecsemőt, egy ülésed hátát rugdosó szomszédot, és egy gyomorforgató vérontást, ami a melletted ülő képernyőjéről ömlik rád. Bécsben rajzfilmsündisznók terelgetnek a következő beszállókapuhoz, alpesi csokit ajánlgatva. Ezután máris a New York–Newark repülőtérre tartó gépen találjuk magunk, és ahogy megérkezünk, egy reptéri busz a Hudsonon keresztül a Columbia kampuszától délre található AirBNB-ig repít.

Minden évvel, amit Magyarországon éltem, úgy éreztem, az amerikai identitásom egy újabb rétege hámlik le rólam. Először is, már nem kérek elnézést az üzletben vásárlóktól. Elfogadom, hogy az utolsó percben is változtatnak vagy hirdetnek meg jelentős programokat. Hogy a jelek szerint a kiejtésem is változott, másként ejtem a magánhangzóimat. Felismerem, hogy a „Hogy vagy?” kérdés csak felszínes lehet. És nem értem, miért próbálják páran kitalálni, hogy a másik gyalogos merre halad a járdán, ha pedig véletlenül mégis keresztezzük egymás útját, miért érzik a késztetést, hogy mosolyogva így szóljanak: „Huppsz, hadd kerüljelek csak ki gyorsan ebből az irányból.”

Azt sem értettem, hogy miért kellene előre tudnunk, hogy melyik étteremben fogunk majd enni ahhoz, hogy elkezdjük szervezni a leánybúcsút, ha egyszer a parti úgyis csak júliusban lesz, én meg egy sálban gubbasztok az ágyamon, és üveges szemekkel bámulom a koli ablakán túl gomolygó ködöt. Bocsi, a szervezés nem az erősségem, szabadkoztam nemegyszer, hogy megpróbáljam enyhíteni a házasság előtti szorongás okozta feszültséget. Vagyis hát reménykedtem, hogy a feszültséget az okozza, nem pedig a tény, hogy a nővérem immár huszonnégy éve viseli el a hülyeségeimet.

Mindeközben anya is készült a látogatásunkra. Majd megmondanád neki, hogy mutassa meg, hogy készíti azt a… gombra pápriká… papriká gumba ételt? Azt a gombás valamit. Amúgy majd megmutatom neki, hogyan készítem én a mac n’ cheest…

Newark repülőtér

A NAGY NAPOT rengeteg NAGY NAP előzte meg. Az egyiket azzal töltöttem, hogy elosztottam a cuccaimat a párom íróasztala, egy barátom tárolója és a bőröndöm között. Két, összesen kilenc és fél órás repülés, plusz a kilencven perces átszállás után végül megérkeztünk Newarkba, ahol a kivetítőkön – mint minden nemzetközi repülés után – számítógéppel generált baktériumok, higiéniáról és a külföldi állatállomány behurcolásának veszélyeiről szóló bejelentések váltották egymást. A társam közben a vámkapuig kígyózó sorban előkészítette a turistavízumához az iratokat. Egy fülkéhez irányítottak bennünket, ahol egy egyenruhát viselő férfi ült várakozóan.

– Ő kicsoda, családtag? – kérdezte kételkedve.

– A pasim – mondtam.

– Együtt éltek?

– Nem. 

– Mit csináltok az Egyesült Államokban?

– Meglátogatjuk a szüleimet.

– Mennyi ideig lesztek itt?

– Három hétig.

Nem volt oka a gyanakvásra, ezért lepecsételte a papírt és intett, hogy menjünk.

New York

A társam több hónapon át bújta a Lonely Planet útikönyvét. Egy adott ponton aztán kérdőre vont, hogy tényleg nem láttam Woody Allentől a Manhattant? Hisz az a film egy óda New Yorkhoz. Az elmúlt pár hétben azon rágódtam, hogy vajon milyen élmény lenne mindkettőnk számára úgy elmerülni abban a világban, ahol felnőttem, hogy közben nem amerikai szitkomokat daráltunk, hanem a családomat figyeljük, amint ki-ki a saját irányába evez.

Az elmúlt pár évet azzal töltöttem, hogy megfogalmaztam mi az, amit nem szeretek az Egyesült Államokban. A túlzottan feldolgozott kenyeret. A hitelezési rendszert. A felállást, ahol a munka és a magánélet mérlege kérlelhetetlenül a munka irányába billen. Az ürességérzetet, amit a gazdasági gyarmatostásnak köszönhetően sokan anyagi extravaganciával pótolnak. Az érdektelenséget és a világ más részein zajló eseményekről való tájékoztatás hiányát.

Az erőltetett udvariaskodást.

Ezt a magyarországi élethez való alkalmazkodási kísérleteim váltották fel. A nyelvtankönyvek végigolvasása, a fülelés, hogy az emberek valóban pörgetik az R betűiket, a kijelentések, hogy a magyar konyha jobb. Egyszer, egy nemzetközi közösségnek szánt, oszd-meg-a-kultúrád tematikájú vacsorára egy tányér rumba áztatott, csokoládéba mártott marcipánnal állítottam be. Mi az amerikai konyha? – kérdeztem, leginkább önmagamtól. Az olasz ételek? A belga sült krumpli?

A reptéri transzfer egy nagy forgalmi csomópont előtt rakott le minket, ahol úgy tűnt, mintha a különböző metróvonalak egy hatalmas, szivárványos fonallabdába fonódtak volna össze. Mihelyt kiléptünk a mozgólépcsőről az alsó szintre, magával sodort minket a minden irányból hömpölygő tömeg. A Lonely Planet szerint a heti metróbérlet lett volna a leginkább költséghatékony választás, így megpróbáltunk venni egyet a közeli trafikban, de ott csak készpénzzel fizethettünk, az én tárcámban pedig csak forint volt.

Hosszas, idegölő keresgélés után találtunk egy jegyautomatát, majd kivitettük a csomagokat a peronra. A társam a fejünk fölött ragyogó táblára pillantott, mely a következő vörös útvonalra érkező járat érkezését jelezte.

– Nyolc perc. Kicsit sok, nem?

Manhattan

Két hongkongi ügyvéd volt a házigazdánk, mindketten a Columbia egyetemen tanítottak. Miután beengedtek minket a kapun, négyemeletnyi lépcsőn kellett felküzdenünk a csomagokat, melyek mindenféle ajándékkal voltak tele. Pálinkával, Unicummal és az édesanyámnak szánt nokedliszaggatóval. Váltottunk pár szót a vendéglátóinkkal, és elköteleztük magunkat egy hagyományos szombati kínai reggeli mellett. Majd mielőtt tovább mentünk volna New Yorkból Kansas Citybe, bezárkóztunk a számunkra kijelölt szobába, ahol a hálózati adapterjeinkkel kezdünk babrálni, és az útikönyveinkbe feledkeztünk.

Az első fejezet A Time Square-re és a Broadway-re vezetett minket, ahol mindenképp ragaszkodtam egy kávé elfogyasztásához. Hiába, az időeltolódás nem egyszerű. A McDonald’s érintőképernyőjén keresztül adtuk le a rendelésünket, mindent magyarul motyogva.

– Milyen kávét szeretnél? – kérdeztem.

– Hm. Egy lattét – válaszolta.

– Mekkorát?

– Nem tudom. Nagyot?

– Készülj fel, hogy le leszel nyűgözve – mondtam, majd kiválasztottam a nagy méretet.

– Istenem – mondta, mikor megkaptuk a kávénkat. – Ez egész napra való.

Kiléptünk a nyüzsgő utcára. Mindenhol piszkos járdák és vakító neonfények. Egy ázsiai tűzoltó épp leguggolt, hogy kimásszon egy garázsajtó alatt, öltönyös külföldiek csevegtek egy pizzázó előtt, egy nadrágkosztümös nő épp a személyes adatait osztotta meg valakivel a fülhallgatójába beszélve. Chicagóban soha nem volt ekkora káosz, de nem is tűnt olyan helynek, ahol ilyen szintű szimbiózis jöhetne létre. Itt mindenkinek megvolt a helye, úgy mozogtak az emberek, mint a hangyabolyban nyüzsgő hangyák.

– Mindjárt ott leszünk a csomópontnál – mondta a társam, de nehéz volt nem a fejünk fölött villogó hatalmas jelzőtáblákra, a színekből összeálló, folyamatosan váltakozó képekre figyelni. Magyarul társalogtunk, és azt mondtunk, amit csak akartunk, én pedig bármiféle csodálat elnyomása nélkül bámészkodhattam úgy, mintha ez sohasem lett volna az én hazám, mintha valóban életemben először látnám Amerikát.

Central Park

– Nem értem, miért mondják az amerikaiak, hogy kiugranak egy sörre, és tényleg csak egy sört isznak meg – mondta a társam, miközben kikerültünk egy rózsaszín nylonban kocogó hölgyet, aki épp a stopperórájára pillantott. A megjegyzése az első New York-i éjszakánkra vonatkozott, amikor egy brooklyni barát, aki egykor Budapesten élt, egyetlen italra csatlakozott hozzánk egy újragondolt ipari sétányon. – Nálunk otthon, ha azt mondjuk, hogy „menjünk ki egy sörre”, igazából nem csak egy sört akarunk meginni. Általában ez három-négy sört jelent. Néha hetet.

– Nem tudom. A bárok itt elég drágák. Még a helyieknek is.

– Csak mondom. Vicces.

Hirtelen egy mókus szaladt át az ösvényen, véget vetve a beszélgetésünknek. A lejtőn, a tó közelében hatalmas tömeg gyakorolt valamilyen zászlós koreográfiát, kezükben óriási szivárványos lobogók. Egy piros baseballsapkás felügyelte a próbát, kiderült, az elkövetkező napokban kezdődő Pride-felvonulásra készülnek. Az egész város az LGBTQAI-jogok védelmében tett fontos lépések ötvenedik évfordulóját ünnepelte.

– Na, ez. Ez hiányzik. – mondtam.

Kansas City

A hazatéréseknek bájos történetekből kellene állniuk (kevés részlettel), amelyek adott esetben pótolják az évekig tartó távollétet. Ezek a történetek nem lehetnek túl hosszúak, és időnként félbe is szakítja őket egy-egy sóhaj vagy olyan felkiáltások, mint „Olyan irigy vagyok! Te bezzeg utazhatsz!” vagy „Olyan gyönyörűek a képeid!” vagy talán „Annyira boldog vagyok, hogy lehetőséged van ilyen csodálatos tapasztalatokat szerezni!”

És persze a magyarországi ismerősök is mindig mondanak valamit. „Én a legszívesebben Amerikában laknék.” „Átmegyek helyetted, ha nem akarsz ott lakni.” „Neked nem hiányzik? De tényleg, nem vagy magányos itt?” „Ó, de sajnálom, hogy nem tudsz hazamenni karácsonykor…”

Minden válasznak kerülnie kell a magányra való utalásokat, és az olyan élményeket, amelyek nem boldogságot sugároznak, vagy árthatnak a jólét eszméjének. A pozitív tapasztalatokat időnként le kell csökkentenünk, hogy ne tűnjünk túl sznobnak (Nos, Európában…).

Idén ebből semmi sem valósult meg. A próbavacsorán bárszolgálatba állítottak minket, mi pedig félénken ajánlottuk fel, hogy szívesen kinyitjuk a sörösüvegeket, töltünk egy-két pohár vörösbort, a keveredésből fakadó szorongásunkat pedig azzal oszlatjuk el, hogy egyetlen poharat sem hagyunk teljesen kiürülni.

A nővérem jövendőbeli apósa folyton hozzánk keveredett vissza halvány mosollyal az arcán, és így szólt: „Tudom, hogy azt mondtam, hogy az előbbi volt az utolsó kérdésem Magyarországról, de lenne még egy kérdésem…”

Az ünnepség előtt, a kápolna felé vezető úton egy kertész haladt el egy golfkocsiban.

– Felülhetek én is? – kérdezte a nővérem.

Mivel menyasszonyi ruhában volt, nem utasíthatták vissza. A bátyám és én bemásztunk hátulra, és végignéztük, ahogy a nővérem a hatalmas szoknyája minden sarkát és szegletét a műszerfal alá tuszkolja.

– Azt hiszem, pontosan így képzeltem el az esküvődet – mondta a bátyám azon a hangon, amit kölyökkorunk óta használtunk egymás között, ha valami érzelmeset szerettünk volna mondani a másiknak, de nem akartunk túl nyálasnak tűnni vagy éppen leplezni szerettük volna a zavarunkat. – Mármint, most pont úgy nézel ki, mint Hamupipőke.

– Ó, köszi tesó – válaszolta a nővérem, aztán beindult a motor.

Akkor nem hiányzik?

Nem, nem hiányzik.

Oké, néha…

Fordította Vitályos-Bartalis Réka

 

Kristen Herbert író és műfordító, a The Penny Truth magyar-angol irodalmi magazin egyik szerkesztője. A chicagói Roosevelt Egyetemen szerzett diplomáját angol irodalom szakon, később Balassi Intézet műfordító hallgatója volt. 2016 óta él Magyarországon.

Vitályos-Bartalis Réka fordító és oktató, a csíkszeredai Sapientia EMTE-n szerezte fordító-tolmács mesterszakos diplomáját, később a Balassi Intézet műfordító hallgatója lett. Pál Dániel Levente verseit és prózáit fordította, kritikái az Irodalmi Magazinban jelentek meg. Fordítóként és tolmácsként román, magyar és angol nyelvvel foglalkozik.