Szeged nekem, avagy mi mindent jelenthet a bevándorlás

Részletek

Írta: Barış Yılmaz

Abban az országban, ahol születtem, a kisebbséghez tartoztam, heimatlos voltam. Szegeden viszont mindenekelőtt török. Mindenki azt kérdezte tőlem elsőnek, hogy honnan jöttem, ezt pedig meg kellett válaszolnom. Ezért is fontos számomra Szeged, mert először itt kötöttem békét azzal, hogy​​ török vagyok.

Akkor kaptam a jó híreket, amikor kedves barátom, Mikail kocsijában ültem. Az anyósülésen történetesen, bár akkoriban nem tudtam még, hogy így nevezik. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, miket hogyan mondanak a magyarok. Jól ismertem viszont az „egészségedre” kifejezést, és azt is tudtam, hogy nem árt pontosan hangsúlyozni, nehogy félreértse valaki.

Az életem olyan szakaszában érkeztek ezek a jó hírek, amikor készen álltam az új kezdetre és tapasztalatokra. Mielőtt Szegedre jöttem, még sosem voltam külföldön. Talán ezért ragaszkodom ehhez a városhoz ennyire.

Szegedről keveset tudtam azelőtt, talán csak az Edirne–Segedin szerződés rémlett a történelemkönyvekből. Érdekelt a történelem, de nem annyira, hogy tudjam, mit tartalmazott az említett irat. Mindenesetre úgy tűnik, Segedinnek hívták Szegedet az őseink. Bár nem tudom, mennyire helyes őket az őseinknek nevezni. Ha jól tudom, amikor az Oszmán Birodalom meghódította Magyarországot, inkább bosnyákokat rendeltek ide. Az én felmenőim kevésbé vették ki a részüket a terjeszkedésből. Valószínűleg túlélni próbáltak inkább ehelyett: kenyérrel ették a kenyeret Anatólia egy elhagyatott falujában.

Törökországban valahogy nem mentek jól a dolgok. Úgy gondoltam, nem illek be a társadalomba, kívülállónak láttam magam, és az emberek is ezt éreztették velem. Sosem éreztem otthon magam, amíg nem érkeztem meg Szegedre. Abban az országban, ahol születtem, a kisebbséghez tartoztam, heimatlos voltam. Szegeden viszont mindenekelőtt török. Mindenki azt kérdezte tőlem elsőnek, hogy honnan jöttem, ezt pedig meg kellett válaszolnom. Ezért is fontos számomra Szeged, mert először itt kötöttem békét azzal, hogy​​ török vagyok. Igen, meg kellett békélnem vele. A bevándorlás talán azt jelenti, hogy emlékezünk rá, honnan jöttünk. Újra és újra. Ha pedig megpróbálnánk róla mégis megfeledkezni, akkor a körülmények emlékeztetnek rá minket.

Első nap

Az egyetem által kinevezett mentor elvisz és otthagy a kollégiumban, ahol egy ideig megszállok: Öthalmi diáklakások. Nagyon kevés dolog ronthatja el az izgalmat, amikor új kalandba kezdünk, de ez a hely épp ilyen. Később megtudom, hogy a megszállás alatt szovjet laktanyaként működött. Illetve, először azt tudom meg, hogy a szovjetek megszállták Magyarországot. Megtudom azt is, hogy a szovjetek nem voltak olyan menők, mint ahogy azt korábban tanultam. A kommunisták vagánynak számítottak Törökországban; hiába üldözték és kínozták őket, ők nem adták fel, harcoltak a forradalomért. „Emberek, ó, testvéreim, kiket hazugsággal etetnek, pedig éheztek és hús kellene nektek s kenyér” – mondta Nazim Hikmet, a nagy török kommunista költő, aki számomra legenda volt. Nazim Hikmet 1952 és 1956 között többször járt Budapesten, ötvenhat májusában látogatott el utoljára a magyar fővárosba. Ez volt a második nagy csalódás az Öthalmi után: ezek szerint a kommunisták sem tudják megmenteni az embert. Akkor viszont mindenkinek magát kell megmentenie, mindenki magáért felel. Mindenekelőtt ezt tanultam Szegeden. A bevándorlás azt jelenti: készülj fel, a csalódás bármikor jöhet.

Első hét

Beteg leszek. Edina Hodzsa, akit Ankarában ismertem meg, mielőtt Szegedre jöttem, a kaszárnyából a házába visz. Ott gyógyulok. Találkozom Edina Hodzsa fiával, Balázzsal. Megtanulom, hogy Magyarországon a férfiak nem adnak egymásnak puszit, Balázs ugyanis megriad, amikor megpróbálok puszit adni az arcára. Szegeden a férfiakkal kezet rázunk, puszit a nőknek adunk. Igaz, az első találkozáskor velük is kezet fogunk. Ezt akkor értem meg, amikor sokadszorra is kezet akarok rázni Fannival, de ő furcsállja nagyon. A bevándorlás azt jelenti, hogy meg kell szokni a kínos élményeket.

Első hónap

Lassan megszokom Szeged ritmusát. Ez a fesztiválok városa, pálinka, sör, paprika, bor, mindenre van egy fesztivál. Szeged híres halászléfesztiválján halászlét kóstolok. Összehasonlítva a saját kultúrámmal, az emberek errefele tudják, hogyan kell szórakozniuk. Talán ezért nem szorongatják minden nap egymás torkát, mint mi. A bevándorlás állandó összehasonlításokat jelent.

Első félév

Szerelemre vágyom. Megbántam a szerelmet Ankarában, és elvesztettem az emberek iránti bizalmamat. De Szegeden megpróbálom visszanyerni a szerelembe vetett hitet. „Nincsenek itt rossz emberek” – gondolom magamban. Csak jóság van Szegeden. „Minden azzal kezdődik, hogy szeretünk valakit. Itt minden szerelemmel végződik” – csak idézetek a fejemben. Nem tudom, mi történik, de szerelmes vagyok. Eninek hívják a szerelmemet. Azt mondja, a neve valami csodaszarvasos legendából származik. Micsoda véletlen, a szarvas a kedvenc állatom, már régóta magamra akarom tetováltatni. Ő nem olyan, mint a nők, akiket addig ismertem. Nincs ideje kis számításokra, nem fundál ki trükköket, annyira őszintének, igaznak tűnik, amennyire csak lehet. Hinni akarok. Minden vele kezdődik és végződik. A bevándorlás azt jelenti, hogy felfedezzük, hogy az érzelmek, amelyekről azt hittük, hogy elmúltak, újra életre kelhetnek.

Első év

A körülöttem élő külföldiekkel ellentétben elkezdek magyarul tanulni. Miért is ne. A magyar órák jól mennek, sokat fejlődök. Szegeden az élet egyszerű, és ez nem gond egyáltalán. Mivel egy 16 milliós városból származom, ez a pangás nem zavar, hanem inkább jólesik. Enivel utazunk, szórakozunk és tanulunk. Én nyugalmat tanulok, békét és hungaricumokat. Ő pedig türelmet, megértést, kitartást mellettem. Nem vagyok könnyű ember. Ennek ellenére is kitart. Igyekszem változni, kevésbé ingerlékeny, kevésbé türelmetlen, kevésbé agresszív, kevésbé törökös lenni. Ez kemény munka, mert Isztambulban az élet keserves volt. Itt pedig minden nyugodt, amihez nem vagyok hozzászokva. A bevándorlás azt jelenti, hogy készen állunk a változásokra.

Második év

A legnagyobb probléma az, amikor a sertéshús témája felmerül. Soha nem voltam vallásos, de mindenkinek az a kép él a fejében, hogy mindenki, aki „Keletről” jön, gyakorolja a hitét. Nem is vagyok muszlim, évek óta nem hiszek Allahban vagy bármi másban. Leggyakrabban úgy érzem, hogy a sertéshús kérdése elefánt a szobában, amikor új társaságban vagyok. Az emberek főleg csak kedvesek. Nem tudom, hogy a kedvességük miatt hibáztassam-e azokat, akik azt mondják, „Nincs sertés az ételekben”. Nehéz megmagyarázni. Olyan is akad, aki azt kérdezi, ugye nem próbálom átverni ezekkel a trükkökkel, hogy könnyebben elfogadjanak az európaiak? Nem hazugság, hogy be akarok illeszkedni, de nem így, nem a sertéshúst használom ehhez. A bevándorlás végül is azt is jelenti, hogy be kell illeszkednünk valahol a világban. Szükségünk van erre. Nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy valóban nem hiszek. Ez a szegedi muszlim közösség számára is problémát jelent, legalábbis én úgy sejtem. Kis mecsetjük közvetlenül az albérletünk mellett található, és minden pénteken érzem, hogy gyanakvó, elítélő tekintettel néznek felém. Miért nem megyek imádkozni velük? Talán egyikük sem kérdezi ezt, de én gyanakodok. Félek, hogy megrónak, hamisnak tartanak. Megkönnyebbülést érzek, amikor átköltöztetik a mecsetet. A bevándorlás azt jelenti, hogy mindenhez gyanakodva, kétkedve közelítünk.

Harmadik év

Fejlődik a magyarom, de még mindig angolul válaszolnak itt-ott, hiába szólok magyarul. Nem baj, nem veszítem el az önbizalmamat. Egyre gyakrabban és bátrabban beszélek magyarul. De még mindig sokat kell gondolkodnom, mielőtt megszólalok, és ez meglehetősen stresszel. Kettő túrós rétest szeretnék kérni Szeged híres Rétes Boltjában. De hiába ismételtem el a fejemben százszor a mondatot, véletlenül kettő rútos térest kérek az eladótól. Az eladónő nem tud nem nevetni, én is nevetek, még Enikő is nevet mellettem. Enikő sokszor nevet, amikor magyarul beszélek. Néha megsértődöm, de azt mondja, hogy nagyon aranyos az akcentusom. Hát, nekem ez nem szándékom, de remélem a hivatalban komolyabban hangzik azért. A bevándorlás azt jelenti, hogy néha nevetségésnek érezhetjük magunkat.

Néha úgy érzem, hogy a nagyvárosi feelingre van szükségem. Ilyenkor felmegyünk Pestre. Ez a „fel” igekötő is felkelti a figyelmemet. Rájövök, hogy ez nem földrajzi kijelentés, mert például Győrből is felmennek Budapestre az emberek. Budapestről pedig minden más magyar városba lemennek a pestiek. Ebben a pillanatban azt is megtudom, hogy a pestiek számára minden más város vidék. Büszke szegediként fel vagyok háborodva, nem fogadom el ezt a lekicsinylést, és gyakran szembesítem ezzel a pestieket. „Én nem felmegyek Pestre, hanem elmegyek és kész.” A bevándorlás az újfajta konfliktusok gyors elsajátítását jelenti.

Negyedik év

Már régóta együtt lakunk Enikővel. Mindig mellettem van, mindig együtt nevetünk. Úgy döntök, hogy megkérem a kezét. De félek begooglizni a nagy mondatot, nehogy véletlenül meglássa az utolsó keresésekben, mert meg akarom lepni. Megkérdezem tehát Murat jó barátomat, aki szintén beszél magyarul és sokszor együtt hülyéskedünk, együtt törjük a magyart. Számos lehetséges mondatot mond nekem, ami beválna az eljegyzésnél. Kiválasztom az egyiket, és megpróbálom ezúttal szépen, hiba nélkül kimondani. Enikő igent mond. Hogy hol fogunk élni? Még nem tudjuk, de a legvalószínűbb az, hogy Szegeden. De lehet valahol máshol is. A bevándorlás azt jelenti, hogy mindig hajlandónak kell lenni az újabb bevándorlásokra.

Utolsó év

Eni a feleségem, és kisbabát tervezünk. De szükséges találni egy nevet. Azon gondolkozunk, hogy válasszunk-e valamit a török-magyar közszavak közül. De ezek mindig a mezőgazdasággal és az állattenyésztéssel kapcsolatos szavak. Nem lehet Ökörnek nevezni egy kisfiút, bár az Alma talán lehetséges a kislánynak. Ha fiú lesz, akkor mindenkinek eszébe jut a biztos választás: Attila. De azt mondom, lehetünk ennél kreatívabbak is. A bevándorlás egyben kreatív megoldások kitalálását is jelenti.

Úgy tűnik, nem térek haza, itt maradok. Az élet jó, az emberek kedvesek, az idő mínusz öt foknál is napos, ezért a Napfény Városának hívják Szegedet. Azt hiszem, be tudtam illeszkedni. Mikail barátom felhív: nem hiányzik a családod, az otthonod, a barátaid, az ételek, az utca egyik végéből a másikba kiabáló emberek, a tenger sós illata, az utcák zaja, a Boszporusz mellett fekete teát inni, beszélni a problémáidról a haverjaiddal egy-egy raki mellett, a mindennapi zűrzavar, a káosz? Nem hiányoznak ezek? De, még nagyon. De, Mikail, a bevándorlás azt is jelenti, hogy szerződést kötsz a múlttal, miszerint csak akkor juthatnak eszedbe az emlékek, ha van otthon raki és tudsz otthoni zenéket játszani YouTube-on. Akkor mindennek a hiánya édes nosztalgiává nemesül.

Barış Yılmaz Isztambulban született 1989-ben. Ankarában a Török Nyelv és Irodalom Tanszéken végzett, és a filmkritika- és irodalomkritika-írás területein szerzett tapasztalatot. 2016-ban doktori tanulmányok folytatása céljából Szegedre költözött. Jelenleg doktor várományos az SZTE Összehasonlító irodalom- és kultúratudományi programon és tanársegéd az Altaisztikai tanszéken. Műfordítói tevékenységet is folytat magyarról törökre.