Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Fotó: Rácz Péter

Kőváros

Ilyen utcában a nap soha nem megy le, az ember pedig boldog és szép, amilyen boldog és szép volt Apám, amikor mesélt a Santa Belláról. Budapest egy fellegváros, muszáj, hogy az legyen, gondoltam és tátottam a szám. Egy ilyen város nem téglából és nem kőből, hanem piskótaszeletből és vattacukorból épült. Ott az ember nem álmodhat, csak szépeket.


[…] hanyag az egész,
akár egy emlék, mikor a maradék
kétszáz forintomat is borra
költöttem, hazakísértelek,
és színt váltott a szemed.
most meg talán igaz sem
voltam akkor.

Mohácsi Balázs: ikarusz

 

Ekkor a gyerek talált egy mélyedést a nyelve alatt, és odatette a követ, de ettől nem lett nehezebb. Úgy érezte, könnyebb lett. De nem úgy, mint amikor attól lesz könnyebb valaki, hogy él és felhasználja az életet. Úgy lett könnyebb, mint aki magából ad valamit.

Bronka Nowicka: Göröngy (Sipos Tamás fordítása)

 

Mióta jött a járvány, nem járok Budapesten. Álomban sem. Már ha egyáltalán tudok aludni. Esténként nézegetem a hajdan készült fotóim, de hiába. Az ismert helyek, alakok, színek nem térnek vissza éjszaka. Nem hagyják el a világító képernyőt. Ha viszont nem csinálok velük semmit, egy idő után a monitor elsötétedik, a képek helyettem alszanak el. Ébren kell tartanom a gépem, hogy útba igazítsanak.

Az erkélyen egy nő könyököl. Kukucskál az első emeleten, alig észrevehető a faágak mögött. Nézi a szürke utcán a szürke köveket, mintha figyelemmel kísérné a járókelőket. Csakhogy nincs ott senki. Ismerős a hiányérzetet kifejező tekintete. A szeme könnyes a füle zúg, odalent üres a Thököly út, énekli Kováts Kriszta. A férje az, akit vár. Közben érkezett a hamis halálhír, jött a spanyolnátha, a férj visszaért a nagy háborúból, de a nő már nem élt. Legalábbis egy városi legenda szerint. Száz év magány, lehetne a címe akár ez is.


Hasonló látvánnyal más helyütt is találkoztam az utóbbi időben. Mutatták a tévében is. Valaki várja a kajaszállítót. Valaki más várja, hogy kiengedjék a kórházból az élettársát. Egy idősebb házaspár várja unokagyermekét, hogy ha megölelni nem is tudják egymást, legalább integessen nekik. Mindenki szobrozik. A járvány mindnyájunkat kővé változtatott. Várjuk a jó hírt. A félelem, a szorongás, az álmatlanság végét. Egy másik embert, aki egyelőre nem jön. Odalent üres a Thököly út.

A környékről, ahol a kőből faragott nő lakik, először Apámtól hallottam. Ő is Zuglóban lakott, valahol a Keleti pályaudvar és a Hungária körút közötti városrészben. A nyolcvanas évek elejét írták, Apám, aki annak idején korombeli lehetett, vagy másfél évig vendégmunkásként dolgozott a Ganznál. Itthon várta Anyám és a testvéreim. Volt, hogy meg is látogatták, kötelező útlevelekkel, zsúfolt hálókocsiban, több órás várakozással, és a két határon mégis könnyebb volt, mint mostanában, az utazási korlátozások miatt. Együtt csodálták a várost, összehasonlították azzal, amit a mindennapjaikból ismertek. Ott finomabbnak, korszerűbbnek, szebbnek tűnt minden. Anyám szerint a cukrászdákban sokkal gazdagabb volt a kínálat, Apámnak élmény volt metróval utazni a Duna alatt.

Én csak később jöttem világra, de Budapest állandóan jelen volt nálunk, a szüleim tucatnyi visszaemlékezése elevenen tartotta. Olyan volt, mint egy hatodik családtag, akivel együtt nőttem fel. Apám, bár hosszú idő telt el, büszkélt még a magyar szókinccsel. Ő tanított meg az első szavakra: ajtó, kutya, cigaretta, gyufa. És emlékezett a lakcímére. Eleinte talán halvány fogalmam se volt, pontosan merre fekszik az a Budapest, de tudtam, hogy ott van a Santa Bella utca, és ott lakott Apám. Bármikor mondta az utcanevet, mindig egy idillikus kép jutott eszembe. Nem számított, hogy a hangzása inkább egy főutaktól távoli mediterrán városkát hív elő, ahol egy szappanopera bájos főhősnője beleszeret egy jóképű idegenbe. Ilyen utcában a nap soha nem megy le, az ember pedig boldog és szép, amilyen boldog és szép volt Apám, amikor mesélt a Santa Belláról. Budapest egy fellegváros, muszáj, hogy az legyen, gondoltam és tátottam a szám. Egy ilyen város nem téglából és nem kőből, hanem piskótaszeletből és vattacukorból épült. Ott az ember nem álmodhat, csak szépeket.

Eltelt pár év, és útra keltem megnézni, igaz-e, amit mondtak. Hogy valóban létezik-e szerelem az első látásra. Négy betanított szóval és a városi térképpel a hátizsákban érkeztem a Keleti pályaudvarra. Kész voltam megkeresni a Santa Bellát. Egy Ikarusz megy oda, azzal jártam melóba, mondta még búcsúzásul Apám. További útmutatónak egy hinta szolgált, ami nővérem emlékezetébe vésődött be leginkább. Ott szeretett játszani, amíg Apa nem jött meg a munkából. De melyik hinta az pontosan? Bőven vannak. Hamar kiderült, a térképen Santa Bella utcának nyoma sincs. Ikaruszból pedig többet láttam, oda és vissza futottak a Thököly úton, nem lehetett tudni, felszállni készül épp valamelyikük vagy éppen lezuhanni a kemény macskakőre. Mindegyikük hangosabb, mint a panasz ‒ a Mohácsi Balázs versében szereplő metaforával élve. Gyanús lett minden. Néhány betanított szó sem feltétlenül jelentett belépőt az álomvárosba. Csak annyi hasznuk, hogy tudtam, miket kell kerülni. Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak! Vigyázz, a kutya harap! Tilos a dohányzás! A testvérváros idegennek tartott.

Budapest csak jóval később nyílt meg és lett rokonszenves nekem. Amikor kővel borított járdái hozzáidomultak lépéseimhez, én meg megszoktam az Ikaruszok megfejthetetlen nyelvét. Ki is dobtam a térképet, csak fölösleges terhet jelentett. Nélküle keltem útra, a magam módján fedeztem fel a várost, kőről kőre tanulmányoztam az utcáit. A Santa Bellát nem felejtettem el, tudtam, hogy létezik, Apám nem hazudhatott. És arról, hogy volt egy szép magyar lány, aki beleszeretett? Azt soha nem tisztáztuk, ki lehetett, biztosan viccnek szánta Anyám, amikor Apámmal kötekedett.

Idő kérdése volt csak, hogy a nyomozás eredményre vezet. Egy őszi napon rátaláltam az utcára, sőt, arra a társasházra is, ahol Apám ‒ az Ibuszon keresztül ‒ szobát bérelt. A kaputelefonon még mindig ott volt az özvegy háziasszony neve, holott nem Karolinának, ahogy Apám emlékezett, hanem Károlynénak hívták. Fölmentem az első emeletre és álltam az ajtó előtt. Izgultam, talán féltem is, mit mondjak, ha kinyitja valaki. Még Raszkolnyikov is eszembe jutott, ahogy kopogtat Aljona Ivanovna ajtaján. Károlyné is, ez a mit sem sejtő nénike, kopott papucsban, virágmintájú pongyolában és kontyba tűzött hajjal állt előttem. De amire legjobban emlékszem, az a megdöbbent arca és rövid felkiáltása: Zsigmond! Tiszta Zsigmond!

Pár pillanattal később már cigiztünk a nappaliban, Apám egykori szobájában. A szekrényfal polcain sorakozó porcelánfigurák is bizonyára ugyanazok voltak, mint amiket Apám nézegetett elalvás előtt. Beszélgettünk a régi időkről, újabb családi történetekről, talán még konyakkal is megkínált a kedves vendégszerető. Közben késő lett, kezdett sötétedni, de Károlyné még a belső udvarba is lekísért. Ott volt nővérem hintája. Várt, akár egy kincs, amolyan bölcsek köve az arany lombszőnyegen. Előkotortam a fényképezőgépet. Félhomályban nehéz volt éles képet csinálni, de így talán még jobban adja vissza azt az álombeli hangulatot, ami olyan, mint amikor először hallottam a hintáról.


Amint csak a körülmények lehetővé teszik, több, mint egy év távollét után ismét jövök Budapestre. Előbb integetek az erkélyen álló nőnek, aztán elsétálok a Santa Bella utcába, de ezúttal nem a Thököly út, hanem a Városliget felől fordulok be, abból a fasorból, amelynek névadója egy 15. századi Magyarországon született nürnbergi aranyműves, akinek fia az idők legjellegzetesebb kőtömbjét varázsolta el. Ifjabb Albrecht Dürer híres rézkarcán látható szabályosan megfaragott hatalmas polihedron „egy értelmezhetetlen tárgy”, „amellyel a mai napig senki se tud mit kezdeni”, írja Földényi F. László. Megint csak egy kőbe zárt rejtély.

A melankólia dicsérete című könyvében a látásmódot, a látóképességet, az észlelést tárgyalja elsősorban az említett esszéíró. Amint ott vagyunk a Jávor utcában, ha figyelmesen nézünk, az egyik ház falán kifürészhetünk egy kis utcatáblát, ami már több, mint harminc éve érvénytelen címet jelöl. A régi idők maradványa a rejtély megoldását őrzi, a Santa Bella utca nem más, mint az egykori Szántó Béla utca. A Magyar Népköztársaság varsói követe talányos nőként szerepelt Apám történetében.


Hogy Károlyné lakik-e még a Jávor utcában, nem tudom. Legutóbbi találkozásunk óta lassan tíz év telt el. Különben, ha most meglátogatnám, nem tudnék jó híreket hozni neki Zsigmondról. Anyámról sem. Már más városban, más utakon járnak ketten, egy távoli, más téridőbeli Santa Bella utcában. Hiába várom őket. Hiába várom az álmot, amiben kapok egy útmutatót, most merre indulhattak el.

„A gyerek becsukja a száját. Hazakullag. Útközben talál egy követ” – olvasom Bronka Nowicka nemrég magyarul is megjelent Megetetni egy követ című kisprózakötetében. A gyerek tovább viszi a kövét, gondoskodik róla, óvja, mint egy kincset. Aztán látja, hogy a többieknél is van egy-egy kő. Ezekből épülnek a városok, amelyekben élünk, és amelyekből elutazunk néha, hogy legyen hova visszatérnünk. Menetjegynek egy szál történetet viszünk magunkkal, ami a kövön keletkezett láthatatlan repedésből nő ki. A történet félig legenda-, félig tényszerű. Ez volt az enyém.

Daniel Warmuz (1987) műfordító, irodalomkutató, a magyar kultúra ismertetője. Többek között Berta Zsolt, Kiss Tibor Noé, Nagy Zoltán Mihály regényeit, Mikó Csaba, Pass Andrea, Schilling Árpád, Székely Csaba színdarabjait, Izsó Zita, Lesi Zoltán, Térey János verseit, Földényi F. László esszéit, illetve Kovács István történelmi műveit fordította lengyel nyelvre. 2019-ben a Wisława Szymborska Alapítvány Adam Włodek költőről elnevezett díjában részesült. Krakkóban él. Facebook-oldala ide kattintva érhető el.