Két alföldi és egy akadémiai lap – őszi lapszemle Debrecenből

Részletek

Írta: Ludmán Katalin

Megbízható forrásból tudom, hogy a szentendrei HÉV-megálló trafikjában is úgy néznek a vásárlóra, amikor irodalmi folyóiratokat keres, mintha legalábbis gyermekpornográfia után érdeklődne, de emiatt még nem kell feladni, a kitartó próbálkozás meghozza gyümölcsét.

Hosszabb budapesti kitérő után (2006–2021) tavaly augusztus óta ismét Debrecenben élek, így biztos voltam benne, hogy az őszi folyóiratszemlémben helyet kap majd az Alföld egyik száma. Meglepő módon mégsem volt evidens, hogy hozzájutok. Először egy régi, kipróbált helyen, a Kossuth tér sarkán álló újságosnál érdeklődtem, valamikor október második hetében, ahol a hírlapárus tudtomra adta: ő már egy éve itt dolgozik, de ilyenről még csak nem is hallott, próbálkozzak esetleg a könyvtárban – ha ilyesmi érdekel. Tépelődő alaptermészetem egyből elgondolkodtatott: rossz nyomon járok? Ennyi minden megváltozott volna, mióta nem jártam a városban? Visszavonultan élek, könyvesboltba csak akkor megyek, amikor átveszem a rendeléseimet, folyóirat-előfizetéseim nincsenek, a lapszámbemutatókat és más irodalmi rendezvényeket csak indokolt esetben látogatom, és egyébként is, amire szükségem van, az egy ideje elérhető online archívumokban.

Megbízható forrásból tudom, hogy a szentendrei HÉV-megálló trafikjában is úgy néznek a vásárlóra, amikor irodalmi folyóiratokat keres, mintha legalábbis gyermekpornográfia után érdeklődne, de emiatt még nem kell feladni, a kitartó próbálkozás meghozza gyümölcsét. Néhány nap gyászmunka után újra kísérletet tettem: második körben a vasútállomáson, immár eredményesen. Eszembe is jutott, hogy 2006 és 2011 között, amikor még minden hétvégén hazajártam, itt vásároltam Élet és Irodalmat és Magyar Narancsot vasárnap délutánonként, már távozóban. Miért is nem ide jöttem elsőre?

Az októberi Alföld legtartalmasabb és legszínvonalasabb blokkja egyértelműen a Szemle rovat, tele jól megírt, arányos, figyelmes műbírálatokkal. Sajnálatos, hogy a szépirodalmi rovatban közölt írások színvonalát tekintve szembetűnő aránytalanság mutatkozik a lapszám ezeket tartalmazó első, és a Szemle rovatnak helyt adó utolsó harmada között (a közbülső harmadra lentebb visszatérek). A kritikák sorát Margócsy István rendkívül szórakoztató, Lehetnek-e gyöngyei a szerelemnek? című írása nyitja, melyben a recenzens, kissé átértelmezve az eredeti felkérést – „hogy írnék tanulmányt (?), esszét (?) a Petőfi-jubileum alkalmából szép (nem hasonmás) kiadásban kihozott Petőfi-kötetről” –, a kötetben foglalt verseket mintegy újdonságként értelmezve közelít a Szerelem gyöngyei (1845) Nyáry Krisztián előszavával megjelent 2022-es kiadásához: „hosszabb, kétkedő tűnődés után úgy döntöttem, […] figyelmen kívül hagyom, hogy e fiatal költő a következőkben, néhány gyorsan elmúlt év látványos és hihetetlenül gazdag teljesítménye kapcsán a magyar nemzeti kánonnak oly meghatározó figurájává nőtte ki magát”. Talán mondanom se kell, hogy ez a játék persze nem tereli történelmietlen párhuzamok vagy indokolatlan leegyszerűsítések útvesztőjébe az írást. Épp ellenkezőleg: a kritika a szerzőtől megszokott frissesség és elfogulatlanság eszközeivel revitalizálja a Petőfi-olvasást, miközben nem mulasztja el (1) szembesíteni észrevételeit az irodalomtörténeti hagyomány belátásaival; (2) értékelni a 2022-es kiadás sajátosságait; (3) némiképp parodizálni is egyben a kritika műfajának kényszeredett fordulatait. „Recenzens biztos abban, hogy a fiatal költő [tudniillik Petőfi Sándor – L. K.] a továbbiakban sokkal jobban fog sáfárkodni kétségtelen talentumaival, mint e kötetben tette, s reményét fejezi ki, hogy költőnkből rövid időn belül irodalmunknak elsőrendű bajnoka fog válni.”

A körültekintően szerkesztett recenziós rovat további hét írása közül három (Béres Norberté, Fekete Richárdé és Lovas Anett Csilláé) szépirodalmi köteteket tárgyal (Závada Pál: Apfelbaum – Nagyvárad, Berlin; Székely Szabolcs: A beszélgetés története; László Noémi–Kürti Andrea: Darázsolás), három másik pedig érdekfeszítőnek ígérkező szakmunkákat ismertet: Payer Imre Gintli Tibor anekdotikus elbeszélésmódról írt tanulmányait, Mekis D. János Herczeg Ákos Ady-könyvét, Szentesi Zsolt pedig Pataky Adrienn magyar szonett-történetét mutatja be az olvasónak. A hetedik, Veréb Árnika kritikája egy költő „teoretikus” munkáinak gyűjteményes kiadását méltatja (Nemes Nagy Ágnes: A névtelenek senkiföldje. Összegyűjtött tanulmányok, esszék, szerk. Ferencz Győző), emellett Nemes Nagy Ágnes líraelméleti fejtegetéseinek csomópontjait is igyekszik felvázolni, hiányolva a kötetből a szövegek alapján rekonstruálható műveltséganyag kivonatát. Azt ugyan ő is elismeri, hogy igazságtalanság lenne számonkérni a szerkesztőkön „az intratextualitás teljes térképét”, hiszen „az roppant nagy munka lenne, és valószínűleg olvashatatlanná tenné a kötetet”, mégis úgy érzem, értékelése így is kissé túl szigorú, lévén nem kritikai kiadásról beszélünk.

A meglehetősen színes és igen informatív kritika-körképből továbbá megtudhatjuk például, hogy Székely Szabolcs „a nyolcvanas években született magyar költők egyik legjobbika”, aki verseiben mer és tud is „ízig-vérig 21. századi jelenségekkel” érdemben foglalkozni, vagy hogy Závada Pál verses regényében miként kapnak helyet Réz Pál személyes emlékei és anekdotái, de Lovas Anett Csilla érzékeny írása is képes elérni a legtöbbet, amit egy kritika elérhet: meghozza a kedvet a Darázsolás című, gazdagon illusztrált kötet olvasásához, útmutatót is adva ehhez. „Egy könyv elmélyült olvasása is válhat hasonlóan soktényezős tevékenységgé [mint amilyen a kötet címét adó kézimunka – L. K.]: lassan lapozhatjuk az oldalakat, hallhatjuk a papír zizegését, elidőzhetünk egy-egy sornál. László Noémi és Kürti Andrea kötetéhez ezzel a csendes, kitartó figyelemmel érdemes közelíteni.”

A lapszám egyébként Nemes Nagy Ágnes figuráját és írásművészetét helyezi középpontba, a szerző születésének századik évfordulója alkalmából. A megkülönböztetett figyelem két, Nemes Nagy költészetét tárgyaló tanulmány (Pataky Adrienn: A paleolit távirat Nemes Nagy Ágnes lírájában [A Fenyő című versről]; Uri Dénes Mihály: Közös világ [Költészet és ökológia Nemes Nagy Ágnesnél]) és egy vele foglalkozó kerekasztal-beszélgetés leiratában manifesztálódik. Utóbbi résztvevői: Balajthy Ágnes, Kiss Noémi és Schein Gábor; a kérdező Fodor Péter. A beszélgetőtársak közül Balajthy Ágnes Nemes Nagy-képe bizonyul a legemberibbnek – és éppen ezért a legérdekesebbnek is. „Nekem többek között ezt jelenti Nemes Nagy Ágnes: egy ember, aki elszívja a füves cigarettát, majd megállapítja, hogy a versírás mégiscsak erősebb drog…” – idézi fel Balajthy Nemes Nagy amerikai útinaplóinak olvasása közben keletkezett élményeit. A társalgás írott változata egyébiránt az efféle eseményekre jellemző részrehajló megállapítások és nem ritkán az aktuális közéleti kérdéseknek szóló személyes gesztusok dokumentuma, olyan szimptomatikus elemekkel megtűzdelve, amelyeken keresztül világosan megnyilvánul a kánonképzés valamivel vagy valakivel való szembehelyezkedésként elgondolt mozzanata. Ebben az esetben ez a Nemes Nagy Ágnes hatását a Pilinszkyével szembeállító vélemények felmondását jelentette.

A Nemes Nagy költészetével foglalkozó tanulmányok a Debreceni Egyetemhez kötődő biopoétika alapkutatás (!) célképzetét és eszközrendszerét teljes fegyverzetben tárják a gyanútlan olvasó elé. A költészetben és általában az irodalomban a poszt- vagy transzhumánt, az „ökológiai szempontot” megragadni kívánó elgondolás részletes kritikája itt nem kaphat helyet, mindössze utalnék rá, hogy az egyébként alapos és értő olvasatok hitelét jelentősen rontja a tolakodó, helyenként szinte komikussá váló irányzatos terminológia.

A Literatura 2022/2 számát a főszerkesztőtől, Kappanyos Andrástól kértem el – másként nem is igazán tudtam volna beszerezni –, mert szerettem volna, hogy a havilapok mellett egy ritkábban megjelenő szakfolyóirat is helyet kapjon a szemlében. Sajnos hamar be kellett látnom, ez a törekvés öngól volt. A lapszám gerincét adó Műhely rovat és a benne olvasható hat tanulmány (a szerzők: Gyáni Gábor, Gábor György, Hornyik Sándor, Kappanyos András, Komáromy Zsolt és Rung Ádám), amelyek „alapját A történetiség kérdései a bölcsészet- és a társadalomtudományokban című konferencián elhangzott előadások képezik” (2021. november 21.) – vagyis különösen érdekes elméleti témákat igyekeznek körüljárni saját kérdésirányaik mentén –, és az azokat követő három, tanulmány-értékű recenzió (Takács Miklóstól, Zelei Dávidtól és Kutasy Mercédesztől) alapos ismertetése önálló írást érdemelne. És akkor még nem is említettem Balogh Gergő bevezető tanulmányát, Egy modern alapviszony – A sajtóipar és az irodalmi alkotás konfliktusa a magyar irodalmi modernségben címmel.

A mellesleg legszebb cím-tipográfiával rendelkező akadémiai lap legújabb számát tehát részletesen ismertetni nem fogom, csak ajánlani tudom elmélyült tanulmányozásra, kiemelve az általam legolvasmányosabbnak talált, leginkább figyelemre érdemes írásokat. Innen nézve fájdalmasan igaznak – ugyanakkor persze megmosolyogtatónak is – tűnik a lapszám egyik kritikáját jegyző Zelei Dávid hazai tudományos és kritikai életre vonatkozó megjegyzése: „A húszperces előadásokra és tízoldalas tanulmányokra ösztönző akadémiai rendszer és az aktualitásokra kihegyezett (vagyis semmilyen szabályszerűséget nem követő) kritikai szcéna elvárásainak eredményeként ugyanis a közegben mozgók életművét leginkább olyan kulcsszavakkal lehet jellemezni, mint a posztmodernt: szétforgácsolódás, iránytalanság, heterogenitás – ha épp nem kibogozhatatlan eklektika.” A szöveg erénye, hogy épp a posztmodern kérdését érintő kötet értékelését vezeti fel ezzel a gondolattal (Sári B. László: Mi jön a posztmodernre? Változatok a posztmodern utáni amerikai fikciós prózára, Balassi Kiadó, Budapest, 2021.), majd így folytatja: „Miközben Sári B. László látszólag pontosan ennek a mélyen posztmodern rutinnak engedelmeskedik (órát tart, fordít, megírja a tanulmánykötetbe a tanulmányt, a folyóiratba a kritikát, tematikus számot szerkeszt, tanácsadóként tanácsot ad stb.), a heterogén feladatmegoldások végül nem – mint azt a papírforma diktálná – valami széteső tanulmánykötetben (esetleg műfajilag sem differenciált, mindent egybeömlesztő, vaskos izében) kulminálnak. hanem két olyan, viszonylag koherens könyvben, melyek egymással is szorosan összefüggenek.” (Kiemelések az eredetiben –L. K.) Akár érdekelődünk a posztmodern utáni amerikai fikciós próza iránt, akár nem, ki ne szeretné tovább olvasni ezt a kritikát? Bizonnyal lehetne vitatkozni Zelei Dávid írásával, mégis emlékezetes élmény marad. Egy másik kategóriában ugyan, de szintén érdekfeszítőnek, továbbgondolásra ösztönzőnek találtam a Műhely rovat fentebb említett hat tanulmánya közül Gábor György A gyorslábú Atalanté és a történeti idő paradoxona című írását, amelyben különböző műalkotások időképzeteit vizsgálva jut el a történész deskripciót, narratívát és mikrotörténeti interpretációt egyaránt alkalmazó gyakorlatainak leírásához; illetve Hornyik Sándor Szubverzív anakronizmus a művészettörténetben – A mágikus „szocialista” realista festészet esete című dolgozatát, és Rung Ádám esettanulmányát (Romulus és Remus Veiiben). A klasszika-filológus a legdélebbi etruszk városállam, Veii régészeti örökségének vizsgálatán keresztül igyekszik megmutatni, hogy „mire lehet jó, ha megkockáztatjuk az elszakadást attól, amit a rómaiak és az etruszkok viszonyáról gondolni szoktunk”, Hornyik pedig a képek anakronizmusát tárgyalja néhány hatvanas években keletkezett budapesti képzőművészeti alkotáson keresztül, „amelyekben ugyancsak az absztrakt expresszionizmus és a klasszikus festészet kultúrája konfrontálódik egymással.”

Az őszi Literatura alaphangját egyébként Nagy Csilla Kabdebó Lórántról írt nekrológja adja, felidézve utolsó személyes találkozását az irodalomtörténésszel: „ősszel, az Abonyi utcában pedig már ő mesélt: írókkal, költőkkel, a történelem árnyaival népesítette be a villákat, a mellékutcákat a Dózsa György úttól a Stefánia palotáig, ígérve, hogy mindezt még megírja. Ha mással nem is, ezzel adós maradt.”

Kabai Lóránt halálával a Tiszatáj 2022 októberi számában megjelent Kabai-versek és a tavalyi, vagyis immár utolsó Kabai-kötetről, a Moaréról szóló kritika (Lakner Dávid: Turista a saját életében. Kabai Lóránt: Moaré) is szomorú aktualitásra tett szert. Jóllehet, eredeti szándéka szerint a lap egy másik ködlovag, a szegedi születésű, 1992 októberében 27 éves korában elhunyt Benda Balázs emléke előtt tiszteleg: a szerző hagyatékából közöl írásokat, illetve a borítón is az ő képe szerepel. „2011-ben jelent meg a Kalandos történet című kötet, amely egybegyűjtötte Benda Balázs minden fellelhető szövegét és rajzát. Azóta azonban ismét jelentős mennyiségű hagyaték került elő, nagy számú képi és kisebb terjedelmű szöveges anyaggal. Az írások 2021 októberében a Metanoia Artopédia Balszerencsét! fesztiváljának támogatói bérleteként fanzin formájában jelentek meg, korlátozott példányszámban. Az itt olvasható válogatás ezeket a szövegeket közli a leghosszabb írás, A bombonát-lázadás kivételével. Ennek a novellának az eleje annak idején megjelent a Hétvilág 1. számában és a kötetben is; a tizenöt folyamatos kéziratoldalnyi teljes szöveg egyelőre csak a fent említett fanzinban olvasható” ‒ Írja Keresztesi József a szerző nevéhez csatolt lábjegyzetben. Benda lokális kultusza emlékestek formájában testet ölt ugyan, de a szélesebb nyilvánosság számára talán nem sokat mond a neve, az idézett kommentár így igen kevés tájékozódási pontot kínál azoknak, akik előtt ismeretlen a szerző személye és „életműve”. Az októberi szám egyik súlypontját adó – vagyis bizonyosan figyelemre érdemes – szövegegyüttes mellé odakívánkozik tehát egy kontextust adó esszé vagy tanulmány is, hiszen a Benda-írások és -rajzok már egy tíz évvel ezelőtt történt kerekasztal-beszélgetés tanúsága szerint is magyarázatra szorulnak. Azért is különös, hogy mindez elmaradt, mert a lapszámban szereplő más szépirodalmi művek némelyikéhez rendre hozzákapcsolódik egy elméleti, értelmező szöveg. Vörös István versét például úgy olvashatjuk, hogy nem sokkal később Káldy Sára kritikáját is mellé tehetjük magunkban („Más költők?”: Kritika Vörös István Nem ti kussoltok című kötetéről). De ugyanígy, a két nagyobb, világirodalmi szerzőkre fókuszáló „fejezet” (John Milton, Medbh McGuckian) is kapott egy-egy tanulmányt. Sőt, Milton Elveszett Paradicsomának fordításához nemcsak Péti Miklós kortárs magyar recepciót tárgyaló dolgozata kapcsolódik (Az elegáns idegen: Milton kortárs magyar recepciójáról), hanem a fordító, Horváth Viktor esszéisztikus, sodró lendületű fordítástudományi műhelytanulmánya is. Az észak-ír Medbh McGuckian „érzékeny zeneiségű, komplex, diverz intertextuális és motivikai (utalás)hálót alkalmazó, szubtilis eszközökkel politizáló verseit” Pintér Leila és Imreh András tolmácsolásában ismerheti meg az olvasó, és ugyancsak nekik köszönhető a költő szövegvilágát bemutató, Intertextuális tükörmunka: posztkoloniális viszonylagosság című elemzés fordítása is (Maureen E. Ruprecht Fadem munkája).

A hazai szépirodalmi szövegek közül Nagy Balázs Időtlen irodalom című novelláját és Turi Tímea Egy szörnyeteg című versét érdemes kiemelni. Az előbbi elbeszélője egy augusztusi éjszakán saját tárolójában találja a részeg F. Scott Fitzgeraldot, amiből később még adódnak bonyodalmak, utóbbiban pedig – Czóbel Minkát idéző bizarrsággal – egy szörnyeteget tart háziállatként a műszubjektum. („Ha megkérdezik tőlem, hogy vagyok, / először mindig őrá gondolok, / hogy elárulom őt, ha hallgatok / és ha beszélek, azzal árulom / el őt, úgy, minthogyha lehetne mást.”)

A vajdasági magyar irodalmat és kultúrát két írás képviseli: Losonc Alpár, a járvány apropóján keletkezett és a lapszám tematikájába talán nehezen illeszthető esszéje (Néhány marginália a járvány kapcsán), illetve egy Tóbiás Krisztián A Mikulás rakétája című kötetéről szóló kritika, Hansági Ágnestől. Igaz, Hangsági épp amellett érvel, hogy a sokak által a délszláv háború történeteként azonosított szöveg árnyaltabb értelmezést kíván: „A versbeszéd tehát kerül minden olyan geopolitikai utalást, amely lokalizálhatóvá vagy lokálissá tenné: ezért szólalhat meg a legkülönbözőbb olvasók hangján keresztül, és ezért képes a különböző olvasói tapasztatokkal való találkozásban elemi erővel újraátélhetővé tenni a gyerek kiszolgáltatottságát, akinek a háború is lehet normalitás vagy totalitás.”

Az októberi Tiszatáj minden fésületlensége ellenére kiváló olvasmány, erőssége a szépirodalmi alkotásokban (és különösen a fordításokban) mutatkozik meg igazán – ellentétben az Alföld azonos hónapban megjelent számával, amelyet viszont (mint említettem) – inkább a kritikák miatt érdemes kézbe venni. A Literatura nehezen összehasonlítható e két lappal, igaz, nem is kíván velük versenyezni. A legfrissebb lapszám egyedi értéke a multidiszciplinaritásban keresendő, hiszen az irodalomtörténészeken kívül a humán tudományok bármelyikét művelők számára érdekes lehet.

Ludmán Katalin (1988), a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója.