Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Ardiss Hutaff / Unsplash

Mindvégig ‒ Úton van felénk a nyelv

A nyelv hatalommal bír a beszélők fölött. A nyelv teszi érthetővé a létet. Annak ellenére, hogy a jelentést az olvasó juttatja szóhoz.

Amikor hozzáláttam jegyzeteket írni egyik este az elszivárgó szabadságról, Esterházy Péterre emlékezve, fellapoztam egy ujjgyakorlatát. Azt írta: világjelenség a szabadsághiány, és hogy a művészet bizony, a szabadság szószólója kellene legyen. Itt meg is álltam. Letettem a tollat. Megint a kifejezések, a beszélgetés anyagát éreztem szétáradni a bőrömön. Végül nem a hámszöveten kenődött szét eme virtuális matéria, hanem azonnal belülre került.

Van egy nyelv, ami nem szavakból áll. Nem kifejezésekkel határozza meg a dolgokat, nem mondással old meg helyzeteket, így hazudni sem tud. Nincs hozzá szótár. Mindenki tanulja, de nem mindenki képes használni. „Beszélni.” Hiszen a bennünk lévő tusakodást a némasággal lehet éreztetni. A szemünkkel is képesek vagyunk véleményt alkotni. Az arcizmaink, a kezeink is tudnak bőbeszédűek (vagy sokat-/semmitmondók) lenni.

A metakommunikáció legtöbbször nem színlel. Mert mélyebbről jön, mint ahol a szavak világa van. Miként aposztrofálhatnánk ezt a belső nyelvet, ami egyrészt rezonancia, metafizika, másrészt helyénvaló gondolkodásmód? Viszonyulás, érzék? A kulcsa az intuíció, de a szellemi készenlét mellett fontos még hozzá a másik iránti tisztelet, a kíváncsiság, a tapintat és az arányérzék.

Így a megértés folyamatosan úton lehet a fogalmi megragadás felé. Történünk benne és általa. A rejtett nyelv precíz. S az apokrif idióma gyarapításának, gazdagodásának helye az álmodás. Az álom idő és tér nélküli létezés, dimenziómentes valóság. Ahogy Rugási Gyula a Mózes és a könyv című művében írja, bárhol és a sehol (seol) világa.

A lét alján van egy nagyon mély lerakódás. Erős, szilárd tartalom. Ez a rész az emberben, ami összegyűjti az életünk során felhalmozott értékeket. Mégsem végleges az állaga, jellege, de csak mélyreható változtatás képes átrendezni, felülírni. Itt tartózkodnak a viszonyítási alapok, a mérce, a stabil pontok, amihez képest lát a lélek.

Hévízi Ottó A megfontolás rítusai című könyvében olvasom, hogy a szériák, a variánsok korába léptünk, az egyedülvalóságot nem tartják sokra, sőt kevésre becsülik. A belső nyelv képes megsúgni, felfedezni a kapcsolódási pontokat, szabad vegyértékeket, amelyek által a különc utat talál a többiek lelkéhez, szelleméhez. Lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mert a delikvens két paradigma kertjében kívánja elültetni ugyanazt a magatartást. Földlabdával együtt kell átvinni ‒ mondja a kompromisszum másik énje. Hátha a régi közegben megfogan az új látásmód. Naivitásnak tűnik, de kísérletezni lehet. Az ego egyediségének tudatára ébred, ha átválthatatlan önértékét művészeti alkotásokon keresztül tárja a köz elé. A vers a belső nyelv terméke. Nem csak a szó szüli, mélyebb rétegekben fogan.

Az 58. zsoltárban kérdez rá Dávid, Izrael királya: „Valóban a néma igazságot szólaltatjátok-e meg? Avagy: igazán ítéltek-e?” Ez a fölvetés ma is aktuális. A kérdés címzettjei egyébként a korabeli próféták, írástudók. Ma úgyszintén az íróknak és a publicistáknak szól. Dávid él a gyanúperrel, mert így folytatja: „Sőt, inkább hamisságot forgattok a ti szívetekben.”  Jób könyvében (38, 2) is effélét firtat az Örökkévaló: „Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet, tudatlan beszéddel?” Nincs válasz. Mindenki túloz. Mindenki pontatlan, aki ír, sőt, aki olvas, az is. Mégis, az írástudónak törekednie kell az elfogulatlanságra. (Ami úgyszintén illúzió.)

Ottlikot továbbgondolva: a hallgatás szövetébe bele kell ölteni a beszéd tűpontos fonalát. (Ő, ugye így fogalmazott: „A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából.”) Tudván azt, hogy egyetlen mű sem független a befogadástól, sem a korábbi trendektől, kánonoktól. A megszületett szövegek összjátékának köszönhető, hogy egyre több nívós esszé, tanulmány jelenik meg különböző fórumokon. Persze, a nyelv használói, a szerzők természetesen hozzátesznek, elvesznek ebből a tudásból, ami maga a kanonizálódás folyamata. A szöveguniverzumnak nincs kijárata, se középpontja, mert végtelen. Nem léphet senki bele úgy, hogy ne ismerkedne meg előtte magával a nyelvvel. A nyelv hatalommal bír a beszélők fölött. A nyelv teszi érthetővé a létet. Annak ellenére, hogy a jelentést az olvasó juttatja szóhoz.

Ami megértendő, mindvégig úton van felénk, mint nyelv. Mint beszéd és szó. Mindaddig halott, amíg bele nem lapozunk. Ha viszont hagyjuk, a szöveg belénk vésődik és átíródik bennünk. A nyelv lépést tart a tiszta ész egyenetlenségével. (Ahogy Gadamer írja, a szó értelme feltárul a hangban.) A bal agyfélteke, az értelem és logika, az elemzés helye egybekel a jobb agyféltekén tanyázó lényegkiemelés és szintézis szellemével. Visszagondol korábbi olvasmányaira és felidéz, elválaszt, összeköt, szerkeszt és kezdi megérteni az írást, a szöveget, a gondolatot. Elemek épülnek be idegekbe, emlékek szervesülnek szövegekbe. Beszédek zsigerekbe. Ellentmondások mintázata tárul fel.

Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben. Ügynök múltját 2005-ben tárta fel az ÉS + a Hetek hasábjain, Kukorelly Endre bátorítására, akit megfigyelt. Volt a Tevan Könyvkiadó igazgatója, Békéscsabán, a Bárka folyóirat alapító főszerkesztője. A Szent Pál Akadémián 2006-ban kapott teológusi diplomát. Legutóbbi kötete: Jézus Krisztus Szarvason (2019).