Vajda Boróka versei

Részletek

Írta: Vajda Boróka

vannak férfiak akik őzekkel beszélgetnek / akik mellett nem félsz apád árnyékától / vannak akik a huzatban hagyják nedveiket / akik félelem nélkül leszólítanak / akik belefeledkeznek a szavak értelmébe / akik ha bogozgatják szálaikat nem sértik meg a tiédet

A nőd

Kedves, nekem nincs egyetlenem,
hozzád szólok, de nem neked.
Bimbók százai mozdulnak meg
dobbanásaimban.
Nő vagyok,
formátlan áttetsző anyag. Otthon.
Ajakszirmom kolduskísértés,
testem az üres tér öröme.
Átharapom magam a távolságokon.
Egyetlen pont van mindennek a közepén,
ott gubbasztok, üvölt belőlem a hiány.

Én duzzadni jöttem:
öntözni a gyengét, ölelni a túlérettet.
Átfolyni felásott görcsök rögein.
Igenre nemet, nemre igent dobni,
hogy a döntés pillanatában ne maradjak egyedül.
Hiába puhítom bőrömmel az eget,
ha nem fekszel föl rá.

Pupillámba torkoll a tekinteted.
Mit keresel? Kit keresel?
Bennem átutazóban vannak a bizonyosságok.
Ha egy ágyon ülünk
meztelenül,
ketten
csendben,
akkor kerülök legközelebb a valósághoz.

idegenforgalom

vannak férfiak akik zsebre teszik a lenyugvó napot
vannak akik a késeket megfenik
vannak akik nem szaggatják le a szirmokat
vannak férfiak akik őzekkel beszélgetnek
akik mellett nem félsz apád árnyékától
vannak akik a huzatban hagyják nedveiket
akik félelem nélkül leszólítanak
akik belefeledkeznek a szavak értelmébe
akik ha bogozgatják szálaikat nem sértik meg a tiédet
vannak akik bámulják a holdat és nem gondolnak semmire
vannak akik rád gondolnak de nem vallják be senkinek

vannak nők akik a napból néznek le a földre
vannak akik őzhúst vágnak fenetlen késekkel
vannak akik olyan mélyre ültetik bájaikat, hogy nem érnek meg őszig
vannak démonok akik magukat őzre szelidítik
vannak nők akik apáikkal kibékültek
akik nem vetik meg az ágyat minden reggel
vannak akik csak azért mennek közterekre, hogy valaki végre leszólítsa őket
akik belefeledkeznek a szavak hangzásába
akik nem értik miért kell szakítani, ha holtomiglan lehet bogozni
vannak akik bámulják a holdat és sírnak
vannak nők akik magukra és rád egyszerre gondolnak

nem tudni hol vannak ők
hova járnak holdat nézni, mikor mennek őzet vágni
hogy miért nem tudnak találkozni, nem tudni

Farkasvak

Még nem felejtettem el fütyülni,
de a madarak nyelvén már nem értek.

Egy rozoga faasztalnál ülök,
távolban templomtorony.
Közelemben színes napozószékek: kék, zöld és narancssárga.
Közöttük vadmálnás, az asztal fölött napernyő.
Este kilenc van, farkasvakság.
Mindent kékre mázolt a telitüdejű nyár.
Kifeszül a pillanat,
hirtelen egy vonatfütty hasítja át.

Gyerekkorom robog ki a nyár alagútján.
Édesanyám keze betonfal,
nekem csinálta ezt a tölcsért rézdrót ujjaiból,
hogy védjen az erős fények ellen:
„Még kicsi vagy, nem értheted.”
Akkor még nem volt bűn vaknak lenni,
felnőttként talán ezért vonz hajthatatlanul a farkasvakság.
Kék massza takarja mulasztásaimat,
félbehagyott felelősségvállalásaimat.
Nem az én bűnöm,
nem az enyém, mindenkié.

Valaki állandóan kopácsol a csontokon,
számon tartja a kilométereket.
Én csak visszhang vagyok, nem az én bűnöm!
A málnabokrok sírnak, a templomok hallgatnak.

Ha senki nem formál tölcsért ujjaiból,
kirobbantom a hegyek belét.
Hétévesen is ugyanennek az alagútnak a szájában ülök,
mindegy, hogy hol szállok fel vagy le:
a még nincs semmid
és a már nincs semmid
ugyanaz.
Itt lebeg előttem az első görkoris sérülés,
a megalázottság érzése a többi gyerek előtt,
amikor hétévesen bepisiltem, mert már nem bírtam
és amikor munka után bőgöm el magam, mert már nem bírom,
bármennyire is igyekszem jónak maradni.
Amikor már nem bőgök, mert muszáj bírni,
akkor az alagút elején a felismerhetetlenné gázolt gyerek sem sír.
Azt mondják, hétévente az ember összes sejtje lecserélődik,
de ezek a nedvek mindig ugyanonnan fakadnak.
Nedves ágyneműk és alsóneműk, besózott térden a genny,
az első menstruációs vér és könny ugyanabból a forrásból ered.
Anyuka nem takarja le a szemem,
ha olyan férfira nézek, aki miatt a sínekre vetem magam,
nem ránt vissza, ha összekeverem a sípot a rigófüttyel.
Anyuka két kezébe hajtanám minden nap végén a fejem,
nem tehetem, karja két gallyacska,
letörném gondolataimmal.
Vagonról vagonra cipelem az ágy alatt rejtőző szörnyemet,
együtt szívtuk el az első cigarettát,
egyszer-kétszer meghúztuk a vészféket,
szétnyitottuk combjainkat a magánynak,
elvicceltük saját nyomorunkat,
nagyokat hánytunk utána.

Este kilenc van,
az utolsó fénypászmákat is elnyelte a horizont.
A napozószékekben volt szerelmek cigarettái világítanak.
Egy hétéves kislány jön felém az alagútból,
leszed nekem egy szem málnát, az dobogni kezd.
Szembeül velem,
és csillagokat sírunk erre a vak égre.

Vajda Boróka 1998-ban született Marosvásárhelyen. A líceumot festészet szakon végezte. Jelenleg színész a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, illetve a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri fokozat másodéves hallgatója színművész szakon. Énekkel, költészettel komolyabban négy éve foglalkozik. Jelentek meg versei az Irodalmi Jelenben, a KULTteren, illetve a Sugárút folyóiratban.