Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Költészet

Pocsai János versei

Fotó: Nádas Mátyás

emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Bővebben ...
Próza

Magyary Ágnes: Regény

Fotó: morpho

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

Bővebben ...
Költészet

Wölfl-Molnár Eszter versei

Fotó: Nagy Viktor

Túl sokáig volt a bordák mögött

Bővebben ...
Próza

Vince András: Adamec (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Bővebben ...
Költészet

Ecsedi Borbála versei

Fotó: Vigh Levente

Nehéz gyökerek fognak / nem engednek át a határon

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Szocia

Fotó: Zanati Réka

Aztán szétestem. Volt olyan is. Nem szeretek róla beszélni, de ha így vizslatod, hát muszáj. Inkább hallgatok, az az egyszerűbb, kényelmes közöny, mint holmi fura nemet mondás. Így hordtak szét a hangyák, mindenki magának, a maga királynőjének, hátha utána homlokon csókolja őket.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: A szabadságról

Fotó: Ádám Gyula

zsörtölődsz reggeltől / estig, akár medve a hó nélküli teleken

Bővebben ...
Próza

Klein Mari: Ágyban Prousttal

Fotó: a szerző archívuma

Újra meg újra felszítottad a tested, reggel hatig, amíg a maradék félsz ki nem rázkódott belőle. Míg ki nem világosodott. Mert akkor megbizonyosodtál: a denevérek már hazatértek, és bevackoltak a háztömb hasadékaiba.

Bővebben ...
Költészet

Gulisio Tímea versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Vasalt zoknival fojtják meg anyát

Bővebben ...
Fotó: Molnár Mihály

Lackfi János verse

én igazi bohóc akartam lenni, / nem szintetikus, olyan, aki nemcsak megjátssza / a halált és az életet, és közben nyafog / meg affektál, hanem tényleg meghal, / amikor meghal

Felszínen fehér bevonat

Létünk felszínén a finom, fehér bevonat,
hogy meghalunk, ez persze napjaink
élvezeti értékét egyáltalán nem befolyásolja,
no, ez már kapásból nem igaz, hogyne
befolyásolná, éppen ez befolyásolja
leginkább, ez teszi olyan kibírhatatlanul
fájóvá a legédesebb giroszízű csókot
hagymával és csípőssel vagy anélkül,
mert ha mindketten ettek belőle,
akkor már nem számít, mindketten
ettek az almából, mely szemre tetszetős
volt, ízre pedig élvezetes, éppen csak
a hatályos rendelkezések és szabályok
szerint fogyasztóvédelmi szempontból
táplálkozási célú felhasználása
ellenjavasolt.

Létünk felszínén a finom, fehér bevonat,
hogy meghalunk, ha abból a gyümölcsből
eszel, meghalsz, senki soha nem halt még
meg, ha előbb nem harapott bele az életbe,
ha nem tüdőzte le a dzsesszmuzsika fogvásító
rézillatát, ha nem kente be kezét magnéziával,
ne tapadjon annyira tornamutatvány közben,
a halál is átfordulás, az utolsó mutatvány,
kifordulunk önmagunkból vagy éppen
átfordulunk valódi magunkba, ilyenkor hasznos
a kezünkre kent fehér réteg, mely jellegzetes,
fanyar ízzel vonja be nyálkahártyánkat,
ez a bevonat lenne halotti anyakönyvi kivonatunk,
halálugrás, átfordulás, ahogy a rézfúvósok
hosszú rézcsövei tekerednek hangszerré,
aranyló bélalagút, melyben lüktet
a zene perisztaltikája.

Létünk felszínén a finom, fehér bevonat.
hogy meghalunk, mint bohóc arcán
a holtsápadt púder, utáltam mindig
a bohócok modorosságát, látszat-hülyeségét,
hogy lehet ilyen hülye valaki, hullasápadt
arcot kennek maguknak, vérpiros szájat
kennek maguknak, könnycseppet kennek
maguknak, de egyiket se gondolják komolyan,
se a sírást, se a röhögést, műhajuk van,
nem igaziak, én igazi bohóc akartam lenni,
nem szintetikus, olyan, aki nemcsak megjátssza
a halált és az életet, és közben nyafog
meg affektál, hanem tényleg meghal,
amikor meghal, és tényleg hersegteti
az életet, mint sörben sült csülök héját,
mint káposztatorzsát, mint grillázst,
akkor is, ha fogsora már inkább mű,
mint valódi, szilaj fogakkal harapni
minden percbe, horkantani, mint a ló,
szuszogni, mint sün, mordulni oroszlánként,
míg a végső sápadtság fehér bevonata
ki nem von a forgalomból.

 

Lackfi János 1971-ben született Budapesten, József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő, műfordító. Hatvanöt könyve és harmincnyolc műfordítás-kötete látott napvilágot. Hat gyermek, négy unoka. Zsámbékon él.