Tatiana Țibuleac: Anyám szemei sebhelyek voltak a nyár arcán

Részletek

Írta: Tatiana Țibuleac

Másodszor, a közös nyaralásunk meghosszabbítása minden bizonnyal kérdéseket vetett volna fel a helyiekben. Augusztus utolsó hetében minden turista, különösen a kisgyerekesek, hazautaztak. Egy furcsa nő egy még furcsább fiúval, akik nem térnek vissza sehova, ez nem maradt volna észrevétlen. Az érdeklődőknek persze megmagyarázhattam volna, hogy őrült vagyok és nem tervezek továbbtanulni, amúgy se venne fel senki sehova. Vagy elmondhattam volna nekik, hogy anyám egyik napról a másikra van, de mivel egész életembe semmibe vett, most úgy döntött, megzsarol és az utolsó száz méteren kiprésel belőlem egy kis szeretetet.

(részlet A nyár, amikor anyámnak zöld szemei voltak című regényből)

62

A nyár a végéhez közeledett. Bár se anyám se én nem beszéltünk erről – mindketten ugyanarra gondoltunk: hogyan fog ez az egész működni? Anyám azt mondta, az a megérzése, hogy a fürdőkádban fog meghalni. De tudtam, hogy ez nem lehetséges, ugyanis nem engedtem egyedül a kádba menni.

Én azt képzeltem, hogy egy reggel vagy egy este a napraforgómezőn találom, holtan, és sírva, de méltósággal, különösebb dráma nélkül hazacipelem. De erre nem került sor. Anyám soha nem hagyta el a házat, csak ha én vittem, így nélkülem nem tudott kimenni a mezőre és ott meghalni.

Soha nem voltam még ilyen helyzetben, valamiféle feszültséget éreztem köztünk. Családi feszültség volt, amit nem lehetett nyíltan megbeszélni. Az idegenek nem törődnek egymással. Talán abnormálisak voltunk. Talán a normális családokban másként megy ez – az emberek kimondják, ami a szívükben van és meghallgatják egymást. Mert törődnek egymással.

Úgy tűnt, haragudtunk valakire – anyám és én is – bár értettük, hogy nincs kire és nincs miért. A rák nem tűnt el, csak később jött és ez a késés megbonyolította a dolgokat.

Először is ott volt a lakbér. Augusztus végéig vettük ki a házat és ha szeptemberben is maradni akartunk, akkor újra fizetnünk kellett. Anyámnak nem volt pénze szeptemberre, mert biztos volt benne, hogy még a nyáron meghal, ahogyan azt „ígérték” neki. Bármilyen furán is hangzott a fösvénységünk, ilyenkor elgondolkodtunk: miért is adnánk pénzt Johnnak a semmiért?

Másodszor, a közös nyaralásunk meghosszabbítása minden bizonnyal kérdéseket vetett volna fel a helyiekben. Augusztus utolsó hetében minden turista, különösen a kisgyerekesek, hazautaztak. Egy furcsa nő egy még furcsább fiúval, akik nem térnek vissza sehova, ez nem maradt volna észrevétlen. Az érdeklődőknek persze megmagyarázhattam volna, hogy őrült vagyok és nem tervezek továbbtanulni, amúgy se venne fel senki sehova. Vagy elmondhattam volna nekik, hogy anyám egyik napról a másikra van, de mivel egész életembe semmibe vett, most úgy döntött, megzsarol és az utolsó száz méteren kiprésel belőlem egy kis szeretetet. Nem hiszem, hogy bármelyik is könnyebbé tette volna az ittlétünket.

A harmadik pedig – és talán a legfontosabb mind közül – az anyám fizikai állapota volt, mely napról napra rosszabbodott. Egyedül már nem tudtam volna gondoskodni róla. És nem arról volt szó, hogy kimossam a ruháit vagy megetessem, hanem sokkal intimebb dolgokról, amikre úgy éreztem, nem állok készen és ő sem fogadná el a segítségemet. Anyám olyan lett, mint egy kisgyerek, akinek nevelőnőre volt szüksége. Vagy valami másra.

És a halál nem jött.

Helyette szupererősek voltunk, a „hivatalos oldalon”. Több tucatszor megbeszéltük, hogy mit kell tennem utána. Anyám azt akarta, hogy Franciaországba temessük el, abban a faluba, ahol feltételeztük, hogy meg fog halni. A szobámban volt az összes irat, amit be kellett mutatni a rendőrségnek és a helyi hatóságoknak – a válási papírok, a végrendelet és a közjegyző által hitelesített „magyarázó levél”. Anyám gondoskodott arról, hogy semmi ne hagyjon kétséget és semmi ne terheljen engem. Mindennek egyértelműen természetes halálra kellett utalnia, ki kellett zárni az öngyilkosságot vagy a gyilkosságban való bűnrészesség gyanúját.

Továbbra is a morzsákból éltünk, mint akik nem látnak jövőt. Nem vettünk élelmiszert, nem hagytuk el a házat, nem kezdtünk új vitatémákat. Majdnem egy hete nem mostam ruhát, nem takarítottam. A háznak szar- és pisiszaga volt, mert anyám egyre gyakrabban maga alá csinált, de nem volt hajlandó ezt azonnal elmondani. Amikor éreztem a szagát és megkérdeztem, hogy csinált-e valamit, könnyes szemmel nézett rám és azt mondta „csak egy kicsit, de nem kell kicserélned”. Úgy evett, mint egy rovar és folyton citromos vizet kért. Azt mondta, a citrom íze segít és nem érzi tőle a penészt a szájában. Lyukat vágtam egy műanyag palack kupakjára, hogy könnyebben tudjon inni, ezt egész nap a szájában tartotta, mint egy cumit. Anya a csigámmá változott.

Úgy éreztem, hogy az erőm végére értem, tisztánlátásra vágytam. Nem az volt a baj, hogy a halálát akartam – sőt, azt hiszem évek óta először fordult elő, hogy nem akartam – hanem az, hogy nem bírtam tovább szenvedni. És ezt én mondom – a gyerek, aki szeretet nélkül nőtt fel.

Egy nap megkérdeztem tőle, hogy vannak-e még ötszögek, mire ijedten rám nézett és azt mondta: „Aleksy, ne butáskodj”. Véletlen vagy sem, de a kérdésem után anyám kicsit magához tért, és egy este még azt is mondta, hogy szeretne még egy fürdőt venni, sok-sok habbal, és hogy maradhatok az ajtó mögött, ha félek, bár nem kellene. Miért kellett volna? Mi volt a legrosszabb, ami történhetett vele? Értettem, mire gondolt, de nem volt kedvem újra a marokkói után menni. Végül is, hagytam neki – olyan szánalmasnak tűnt, hogy valakinek élete utolsó kívánsága egy forró fürdő, még ha habfürdő is.

Két órán át ült a forró vízben, mindenféle buta dalt énekelt, főleg lengyelül. Némelyiket először hallottam, másokat ismertem, bár fogalmam sem volt, mit jelentenek. Az ajtó mögött ültem, hallgattam őt és bekiabáltam neki, ha úgy tűnt, hogy túl sokáig hallgat.

Amikor kihúztam a kádból, anyám teljesen rózsaszín volt, akár egy sült lazac, csak a mellbimbói voltak kávébarnák, párhuzamos körökben fehér cikkcakkos fénykoszorúk övezték. Megkérdeztem tőle, hogy mik ezek, mert azt hittem a betegség valamilyen tünete. Kíváncsi voltam – bár most már értem, hogy ez a szó nem megfelelő –, hogy néz ki az a rák, ami az anyámat emésztette. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, aki perverznek tart. Egy férfi nem nézheti az anyja melleit undor nélkül, és valószínűleg igaza van. De azok után, amit azokban a hetekben tettem érte, a mellei leginkább olyan intimitással bírtak számomra, akár a sarkai.

Anyám nem riadt vissza. Nyugodtan elmondta nekem, hogy a rák nem hagy nyomot a külsején. Hogy minden belül zajlik – a gyűlölet, a kétségbeesés és a félelem. Hogy amikor a legtöbb rákos beteg meghal, szebb, mint valaha. Akárcsak ő.

„A harapásaid”, mosolyodott rám anyám és a mellbimbóira mutatott, miközben úgy vittem lefelé a lépcsőn, mint egy ölnyi rőzsét. „Úgy haraptál, akár egy farkas amikor szoptattalak. Abba kellett volna hagynom a szoptatást, de te csak szívtál és szívtál, nem fogadtál el mást, mint a többi baba. Szerettelek, Aleksy, szerettelek ahogy csak tudtalak.”

Tatiana Țibuleac 1978-ban született a moldovai köztársaságbeli Kisinyovban. A Kisinyovi Állami Egyetem Újságírói és Kommunikációtudományi Karán diplomázott. 1995-ben a Flux napilapban rovatot indított „Igaz mesék” címmel, ezzel széles körű ismertségre tett szert. 1999-től riporterként, szerkesztőként és bemondóként is dolgozott Kisinyovban. Jelenleg Párizsban él, és audiovizuális médiával foglalkozik. Első kötete a Fabule moderne (Urma Ta Kiadó, Kisinyov, 2014; második kiadás: Libris Editorial Kiadó, Brassó, 2016). Második könyvéért és első regényéért, melynek címe Vara în care mama a avut ochii verzi  (Cartier Kiadó, 2017) a megjelenés évében megkapta a Moldovai Köztársaság Írószövetségének Díját, az Observatorul Cultural folyóirat díját, majd 2018-ban az Observator Lyceum Díjat is. Az első regénye megjelent francia, spanyol és német nyelven is. A Grădina de sticlă (Üvegkert) a szerző második regénye, mely 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A francia és spanyol fordítások mellett magyarul is megjelent Joó Attila fordításában.

Császár Irma Tímea 1997-ben született Erdőszentgyörgyön, jelenleg Budapesten él. Az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója és a Fiatal Írók Szövetségének tagja. Képregényekkel, különösen a magyar és a román képregénykultúrák sajátosságaival foglalkozik.

A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.