Szezonális holland narancs

Részletek

André Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája

A rotterdami Erasmus-híd a város egyik szimbóluma. Utcasarki bódékból virít pólókról, képeslapokról vagy hűtőmágnes formájában a jellegzetes forma. Ránézésre olyan, mintha valamilyen istenség hangszereként szolgálna, amikor senki nem figyel, a híd húrjai hárfaként szólalnak meg. És ezt a hidat 1996-ban nyitották meg. Mind a ketten idősebbek vagyunk ennél a sci-fibe illő monstrumnál.

Ha belegondolok, még egy pár deszkából összetákolt híd se volt körülöttem, aminél idősebb lennék, a gyerekkoromat végigkísérő hidat vagy száz évvel ezelőtt készültek, vagy az építésről készült képeken a fiatal nagyapám mosolyog a hídavatón.

A város információs központjának kertjében egy fűzöld Erasmus-szobor várja a turistákat, csak ha közel merészkedünk, akkor vehető észre, hogy Rotterdam leghíresebb polgára most néhány 3D-s nyomtatóval készült.

Mindeközben másfél évszázada változatlanul a hollandok számára az év egyik legnagyobb ünnepe a király (vagy királynő, mikor melyik aktuális) születésnapja, narancssárga kalapokkal, zászlókkal hömpölyög a tömeg, a zsúfolt metrókocsik szinte ízléses, narancs-öltönyös emberekkel teltek, és nem tudom, ha már említettük, meglehetősen sok narancssárga és még annál is több  narancs-árnyalatú étel, ital, ruházat, bicikli, bank (na jó, az hétköznapokon is oranzs) bukkan fel város- és országszerte, és helyenként egy-egy piros-fehér-kék lobogóra is szemet vethetünk.

A zászlólobogtatás amúgy nem jellemző, legalábbis a helyiekre, a török piros lobogó viszont sokfele felbukkan esküvők és nagyobb jelentőségű tömegmegmozdulások alkalmával (sokszor Erasmus hídján). Furcsa is volt látni, hogy olyan ablakokban, ahol korábban, a luxusbolt-kirakat-szerűen elrendezett nappaliba lehetett belátni, most holland zászló lóg, pontosabban furcsa volt belegondolni, hogy máskor nem szokott ott lenni, és hogy talán az sem ördögtől való, hogy csak a kivételes napokon kerül elő a trikolór, akkor viszont élesek a színei, nem tépázta hónapok vihara, és a fehér nem azért fehér, mert kikopott a sárga.

Mindeközben mindenki inkább a narancssárgát hurcolássza, amiről a törzskönyves holland kolléga sem tud sokkal több információval szolgálni, mint hogy szeretik, vagy valaki szerette az uralkodóik közül (ez amúgy így igaz, konkrétan az Orániai ház tagjai kedvelték meg a narancs-sárga keveréket még a 16. században), viszont talán azzal sincs baj, ha van amolyan hurcolászható, márkajel-erősségű nemzeti szín, amibe nem kell belelátni sem az aranyló búzakalászt, sem a szikrázó eget, esetleg a déligyümölcsöt, ha valaki nagyon akarja.

Közben megfér mellette a török zászló, a marokkói szimbólumok, és az ember meg se lepődik, ha a szomszédja lengyel és mindketten szurinámi étkezdéből szerzik be az ebédet, és nemcsak nekünk van még a környezetünkben két, egyidejűleg érvényes személyi igazolványa, ahogy a kettőnél több beszélt nyelv sem éppen ritka tudomány errefelé. Minden kultúra hozza magával a nyelvét, és fel sem tűnik már, hogy nem egy nemzet dallama uralja a velünk utazók, mellettünk élők, közös sorban állók beszélgetésének szimfóniáját.

Megfér a sokfelől érkező hazaszeretetet a multikulturális közegben, és ez sokkal inkább sci-fi, mint a központbeli felhőkarcolók.