André Krisztina prózái

Részletek

André Krisztina 1995-ben született Csíkszeredában, jelenleg Rotterdamban él. Kommunikációs és közkapcsolatok szakon diplomázott, rövidprózát ír.

Kombinát(re)torika

Tizenkilenc lakást tudott megszámolni, ha leült az erkélyi székre, négy volt annyira közel, hogy be is látott, amikor a lakói nem bajlódtak a függönnyel.

Kedvelt szórakozása volt nyári estéken egy szál cigarettával, és a laptop molylepkevonzó erejével felszerelkezve kiköltöztetnie magát az erkélyre, és figyelni, hogy mit lát onnan.

A széket az ócskapiacról sikerült összeszednie, miután az elődjénél sűrű recsegések közepette parkettre ültette a kedves keresztmamát.

A lábairól pattogzott le a festék, háttámlája nem volt, így a lakás szúrós falának támaszkodva lehetett csak elhelyezkedni.

Egy pillanatig sem tudott vegytiszta szeretettel gondolni erre a városra: zavarta, hogy folyamatosan olyan szaga volt, mint egy nagy falunapnak, ahol égett olaj bűze keveredik a kiöntött sör és az ünnepre elővett sokéves pacsuli szagával.

Sose volt büszke arra, hogy itt lakik, de valahogy néhány év alatt elérte a város, hogy ha nem is otthonossá, de belakhatóvá váljon.

Ismerte az összes utcát, tudta, hogy melyik járdán hol van a gödör, melyik macskakő foghíjas, melyik kapualjból ugrik ki egy hangja alapján nagy, kibukkanó orrának mérete szerint veszélytelen házőrző.

Nem tudta szeretni a várost, de elkezdte tisztelni azért, mert ennyire szégyenérzet nélkül tudott valamilyen lenni, a benne lakó emberek meg sokféleképpen egyformán hontalanok.

Ezen az estén, a városban töltött utolsó nap zárásaképpen mintha mindenki egy kicsit szebb lett volna, mint máskor: az el nem húzott sötétítő előtt készülődő fiatal nő, aki egymás után hajigálja le a ruhákat, majd közöttük magának utat verve botladozott ki a lakásból; a sejtelmes fényben számítógép előtt ülő bácsi, aki óráról-órára közelebb hajolt a képernyőhöz, és szabálytalan időközönként őrült módjára kezdett jegyzetelni; a közeli rendezvényteremből az esküvőn unatkozó, kölcsönzött hosszú estélyijét, felkontyolt haját, és tökéletesre manikűrözött körmét sajnáló is sebezhetőnek, és nagyon szerethetőnek tűnt.

Ebben a már-már időpocsékolásnak nevezhető nyugalomban telt az estéje, mikor elhatalmasodott rajta az elmúlt évben apróságoknak tűnő mondatokból kőzetlemezként egymásra csúszott szorongás.

Parázslott a cigaretta, a vörös kör átölelte a kézzel összesodort dohányrudat, egy arrafele szálló molylepke ijedten tért ki a füstkarika elől. Ürült a cigis doboz, a szemben levő lakások egymás után sötétedtek el.

„Szeretnék ragaszkodni legalább egy helyhez”- motyogta magában a folyosón.

A mozgásérzékelő lámpák megadóan mutatták az utat a folyóson, visszhangzott a cipő kopogásával együtt zenélő bőröndkerék hangja, ő meg elindult megkeresni a honvágyat.

Képzelt magyar Amerika

Gyermekkorában látta először a Kopaszkutyát. Az utcában az övék volt az egyetlen család, ahol nemcsak tévé, de videólejátszó is került, hozzájuk kérezkedtek be a szomszédok néha megnézni egy frissen beszerzett kincset.

Az üzletbe minden hónap első hétvégéjén hoztak új videokazettákat másolt filmekkel, néha zenékkel, de azokat csak a felnőttek hallgatták szomorúan bólogatva. Pedig igazából örültek, ezt az üzletet leszámítva nagyon nehéz volt bármi ilyesmihez hozzájutni, ezek az áruk is titokban cseréltek gazdát, és mindenki csak suttogva mutogatta a közelieknek.

Ha valakinek volt magyarországi rokona, a nyári látogatások alkalmával a mosópor mellé, a ruhák között elrejtve, bepakolt egy, a szomszédtól másolt filmet, vagy egy István, a király lemezt, hadd örüljön az erdélyi rokon.

Persze a határ előtt mindenkit ölt a gyomorideg, nehogy baj legyen belőle, de amint kiállták a sort, megmutattak majdnem mindent, és sikerült továbbgurulni, akkora sóhajtások futottak ki az illegalitást megtapasztalók száján, hogy előrébb tolta az autót egy fél centivel.

Az utca két végére egy-egy kapufa volt felállítva: négy nagy kő kellett hozzá, az üzletből kiszuperált labda, és minimum négy ember, hogy legyen, aki védjen és támadjon is mind a kétfelől.

Jobb napokon szurkolóvá avanzsált lányok is jöttek a szomszédból, néhány perc ácsorgás után egy-egy kőkerítésre felvackolva lelkesítették a névnélküli csapatokat a tétnélküli játékban.

Repült a labda a poros út felett, időnként szállt vele a bátytól örökölt, a kívánt méretnél három számmal nagyobb szakadt sportcipő, együtt landoltak a lehulló almákkal ellepett utcarészen, néhány méterre a kaputól.

„Kőbányán születtem, ott is nőttem fel”– hallatszott ki a nyitott ablakon az ismerős dallam.

–Laci, ez tőletek jön? – kapta fel a fejét az egyik kerten ücsörgő lány.

Laci azonnal hagyta a focicsapatot és beszaladt a házba. Ahogy belépett, megcsapta a jellegzetes nikotin–csempekályha–kávé illatkeverék, ami mellé társult még a házra jellemző szag.

Sokáig nem tudta, hogy van a házuknak egy jellegzetes szaga, aztán mikor először meglátogatta az egyik osztálytársat, rájött, hogy az ő lakásukban érezett illat teljesen más.

Szerette felfedezni, hogy milyen családnál miből áll össze a szagcsomó, mennyire kellemes vagy éppen undorító.

Loholva ért be a nagyszobába, apja éppen a tévére tapadt, a képernyőn Bill mutatja, hogy ő a király, a tévé sötétebb részén látszik a tükörkép, majdnem vicsorítva vigyorog, úgy élvezi.

Ahogy meglátta fiát, ráeszmélt, hogy ha az utcára is kihallatszik a zene, akkor baj van, azonnal tekert egyet a hangerőn is, és visszahuppant a karosszékbe.

Laci nagyot szippantott a csíki hegyi levegőbe, majd lábujjhegyre állt, becsukta az ablakot, előkotorászta a fagyasztóban kincsként rejtegetett túrórudit, levette a polcról az Utolsó mohikánt és arról álmodott, hogy vajon mi lett volna, ha ő is arra a híres Kőbányára születik.