Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Potozky László regényrészlete

Mintha az összes helyben lemészárolt állat utolsó párája ott lengne benne, olyan vastag volt odabent a levegő, kövér, mély basszussal szólt a dubstep, egyszerre lüktetett a tömeg, akár egy ütőér, mindenki összetartozott mindenkivel, mindenki a mindenkié volt.

Potozky László 1988-ban született Csíkszeredában. Író, szerkesztő, jelenleg Budapesten él. Legutóbbi novelláskötete, Nappá lett lámpafény címmel 2013-ban a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Éles című regénye a következő Könyvhétre várható ugyanitt.

 

Éles
(regényrészlet)

 

Gránátvetővel lőttem a terroristára, cafatokra robbant, a társai viszont még éltek, és AK 47-esekkel viszonozták a tüzet. Egy falmaradvány mögé húzódtam, nem akartam meghalni, ezért Xboxozás közben csak fél szemmel figyeltem Katje készülődését. Legalább öt tunikát felpróbált és a haját is kibontotta vagy háromszor, mit izélsz annyit, kinek akarsz tetszeni? vetettem oda vicceskedve, senkinek, magamnak, felelte a csatokat izgatva, tudod jól, milyen nehéz nekem az. Már az ajtóban állt, amikor elbizonytalanodott, hogy mégse talál a felsőjével a szoknya, jó ez így? miért ne lenne? kérdeztem vissza, mire ő, hogy nem tudom, kicsit olyan kurvás, nem? Jót röhögtünk és büszkék voltunk magunkra, amiért tudunk nevetni ezen, elbúcsúzni nem volt időnk, percek óta várta a taxi a tömbház előtt. Csajos estére indult Pippel valamelyik klubba, de én az utóbbi hónapokban olyan mélyre süppedtem a nirvánában, hogy eszembe se jutott stresszelni, teljesen belemerültem a lövöldözésbe, egészen rázsibbadt a kezem a kontrollerre.

Éjfél körül megkívántam a nachót, de sehol se találtam hozzá a szószt, rácsörögtem Katjere, nem vette fel. Biztosan hangos a zene, gondoltam, azért nem hallja a telefont, majd visszahív. Nyomtam tovább a lövöldözést, s csak egy óra múlva jutott eszembe, hogy még mindig nem jelentkezett. Újra próbálkoztam, üresen követték egymást a kicsengések, háromszor hívtam egymás után, semmi. Mindenféle hülyeség kezdett beszivárogni az agyamba, úgy döntöttem, lefekszem, bedobtam kétszer féldeci Unicumot, hátha könnyebben elalszom, elhatároztam, csak a bejárati ajtó nyikordulására fogok felébredni, nem kell fosni. De az istennek se jött álom a szememre, félpercenként átnyúltam az éjjeliszekrényre, sms-eket írtam neki, ismét hívtam, utána pedig még egyszer és még egyszer és még egyszer, először csak ideges voltam és cigiztem, aztán nemsokára már úgy hallgattam a kicsengések sorozatát, mint az egész elkúrt, sanyarú életem betétdalát. Nagy nehezen elhitettem magammal, a körömollóhoz még nem elég súlyos a helyzet, egyik fiók alján találtam egy injekciós tűt, bőröm elszokott a fémtől, nem emlékeztem, hogy valaha ennyire fájt volna a szúrás, a vécén vártam, hogy Katje hazajöjjön, és megölje a bűntudat, amiért így talál, az idő viszont csak telt és telt, szadista lassúsággal másztak át rajtam a percek. Szúrtam még egyet, hogy bírjam valahogy, aztán már kaptam is magamra a kabátom, fél három volt, nem mertem gondolni semmire, pláne arra, hogy miért vittem magammal a sokkolót.

Taxi sehol, kihalt volt az egész utca, szaladtam. Hangosan csattogott talpam alatt a flaszter, szúrt a tüdőm és a nyálam is sűrű volt, futás közben köptem ki, a nyúlós csík odatapadt a kabátomhoz, nem érdekelt. A klub, ahol Katjeék elvileg csajos estét tartottak, új hely volt, egy vágóhídból alakították át, a lábam közé, az alsónadrágomba dugtam a sokkolót, henteslegénynek öltözött kidobók álltak a bejáratnál, először gyanakodva néztek, nem tetszett nekik a szétizzadt pofám meg a kabátomon csillogó slejmcsík, aztán mégis beengedtek, de előtte egyikük finoman megszorította a vállam, hogy tudjam, mire számítsak, ha komplett megőrülni támadna kedvem. Mintha az összes helyben lemészárolt állat utolsó párája ott lengne benne, olyan vastag volt odabent a levegő, kövér, mély basszussal szólt a dubstep, egyszerre lüktetett a tömeg, akár egy ütőér, mindenki összetartozott mindenkivel, mindenki a mindenkié volt. A vagonszerű, egymásból nyíló termek falait fényvisszaverő burkolat borította, fémesen olvadt a stroboszkópok fénye az emberek bőrére, mechanikus, szakadozó világ volt ez, verejtéktől nyálkás, összetapadt testek közt passzíroztam át magam, ismerős körvonalakat, frizurákat kerestem, belebámultam az arcokba, senki se nézett vissza rám. Bárpulttól bárpultig vergődtem, a kezeslábast és gumiköpenyt viselő bárosok képébe nyomtam a telefonom, mutattam Katje fotóját és kérdeztem, nem látták-e, de azok csak vonogatták a válluk, nem tudom, haver, fogalmam sincs. Időközben mélyvörösbe fulladtak a stroboszkópfények, a táncparketten púposra rakott talicskákat toló alakok jelentek meg, és félig sült hússzeleteket kezdtek hajigálni a tömegbe, amitől a táncolók teljesen önmagukká változtak, egyszerre vonaglottak az indusztriális technóra és marakodtak a húsdarabokon, foggal-körömmel tépték egymás szájából a mócsingokat, akárha a saját lelküket akarnák darabokra szaggatni, ekkor vettem észre Sapeszt.

Abszolút nem számítottam rá egy ilyen helyen, szinte a fülén folyt ki a pia, nagy lendülettel zuhant a nyakamba, kevésen múlott, hogy nem borultunk fel, ölelgetett és az arcomat csókolgatta, szevasz köcsög, ezer éve nem láttalak, úgy örülök neked, bazmeg! Maximálisan szét volt esve, alig értette meg, hogy Katjeről kérdezem, nem látta-e véletlenül, először csak a neve jutott el az agyáig, majdnem elsírta magát, miért kellett eljöjjön a filóról, ő volt a legjobb csoporttársam baszki! Nagy nehezen sikerült kiszednem belőle, összefutott velük aznap este, a barátnője se rossz bige, mondta, ő is megvolt neked? Hol vannak? ordítottam Sapesz képébe, de ő csak vigyorgott és próbált megállni egy helyben, szeretlek, ember, te vagy a legjobb barátom! muszáj volt elkapnom a gallérját és megráznom, hogy eszébe jusson, két izompólós fickóval látta utoljára Katjeékat, tudod, ilyen zselézett hajú buznyákok, na, velük léptek le, asszem a Bangkokba mentek. Mondd meg neki, hogy hiányzik, nagyon szeretem! kiáltotta utánam, ahogy hátat fordítottam és kirohantam a vágóhídról, majd bevágódtam egy taxiba, amiből épp akkor szállt ki három tányérpupillájú lány. A Bangkokba, mondtam a sofőrnek és szinte megvesztem, még sose hallott a helyről, be kellett szóljon a központba, hogy megérdeklődje a címet, de a válasz lassan érkezett, és ő is ugyanolyan tutyimutyin táplálta be a műszerfalhoz erősített gps-be az úticélt, ne haragudj, mondta, ma vettem, bekapcsolni is alig tudom, remélem, nem sietsz nagyon.

A visszajárót se vártam meg, amikor végre megérkeztünk, úgy becsaptam az ajtót, hogy az egész kocsi beleremegett. A klub bejárata egy csöndes belső udvarból nyílt, ajtónállók nem voltak, kivettem az alsónadrágomból és a zsebembe csúsztattam a sokkolót. Az alagsorba vezető lépcső kék fényben fürdött és mélyen ereszkedett a föld alá, mígnem egy robosztus, hangszigetelt fémajtóba torkollt. Lassú, mocskos zene folyt az arcomba, egyetlen monumentális helyiség volt az egész klub, még a légköre is állatias volt, fülledt, émelygős, akárha egy óriás hónaljában lettünk volna, a magas mennyezetről ketrecek lógtak alá, félmeztelen gogo-lányok táncoltak bennük egyre fáradtabban, záróakkordjainál tartott a parti, nem sokan voltak már, könnyű volt kiszúrnom Katjeékat. Messze voltam tőlük, nem mozdultam, két fickó állt mellettük, szorosan az arcukba hajolva, közel, nagyon közel, túl közel. Régen, a csibés időkben láttam utoljára ilyennek Katjet, a részegség elsatírozta a vonásait, idióta mosollyal hallgatta az egyik zselézett hajú süketelését, rászorítottam az ujjam a sokkoló gombjára, elindultam feléjük, de mire odaértem, teljesen lenyugodtam, legalábbis azt akartam hinni, hogy amiatt szólok oda csöndesen csak annyit, hogy sziasztok, és semmiképp se azért, mert az a két zselézett hajú, ahogy közeledtem, egyre nőtt, amíg egy-egy fejjel magasabbak nem lettek nálam, és olyan flegma macsósággal néztek le rám, hogy szinte atomjaimra estem szét.

Pip döbbenten fordult felém, Katje viszont túlságosan be volt állva, hogy meglepődjön, úgy köszönt vissza, mint egy hétköznapi havernek, szia, hát te? Még annak két állatnak is be akart mutatni, vastag karkötős kezek nyúltak felém, az enyém még mindig a kabátzsebemben volt, a sokkoló biztonsági kapcsolóját babráltam, tudtam, hogy ki kéne oldanom, de az istennek se ment. Hol a kabátod? kérdeztem Katjetől, és meg se várva a választ, támogatni kezdtem kifelé, szüksége volt rá, egyfolytában összeakadtak a lábai. Mit csinálsz, most mi bajod?! próbálta kitépni magát a kezemből, de én nem mondtam semmit, a számat se bírtam kinyitni ezen a lepratelepen, az egyik kredenc így is utánunk indult, szerencsére Pip visszahúzta, és magyarázott neki valamit, biztos rólam, hogy ki vagyok,  hogy milyen, hogy miért. A ruhatárból hosszas cirkusszal kellett kikunyerálnunk a kabátot, Katje elvesztette a cédulát, ahogy a telefonját is, mi a kurva istent akartak tőletek ezek a faszok?! robbant ki belőlem, miután nagy nehezen megmásztuk a lépcsőt, és elindultunk az utcán. Semmit, fizettek, motyogta Katje, az jó, mondtam, már azt hittem, a parkból ismered őket! Ahhoz is túl kába volt, hogy megsértődjön, teljesen rám nehezedett, rosszul vagyok, mondta. Kár, hogy nem akkor voltál rosszul, amikor töltötték beléd a piát, miért fogadtad el, rászorulsz?! mire ő felsóhajtott, csak kicsit szerettem volna olyan lenni, mint régen, normális, ennyi az egész.

Eddig a pontig bírtam magamban tartani azokat a kérdéseket, amiket rettegtem feltenni, mi az, hogy mint régen?! mit csináltak veled?! mit hagytál nekik?! Katje nyögdösve rázta a fejét, nem tudtam eldönteni, hogy tagad, vagy csak az ellen próbál tiltakozni, hogy betaszigálom a legközelebbi kapualjba, és nekinyomom a falnak. Akár egy frissen szabadult börtöntöltelék, olyan veszetten hajtottam fel a szoknyáját és téptem el a harisnyáját, hol értek hozzád, te mocsok, mutassad, hol?! majd arccal a fal felé fordítottam és benyúltam a lába közé, vajon nedves-e, vajon hol jártak, vajon hagytak-e valamit maguk után azok a rohadékok? De tiszta volt, tiszta volt minden, még bugyija is, egy pillanatra elszégyelltem magam, leállni viszont nem bírtam. Most már nem úgy volt, mint Devla szülinapján a vécében, fehéren világított a feneke, annyira száraz volt, hogy még nekem is fájt, de nem érdekelt, tűrte, hagyta, nem mert ellenkezni, nem ellenkezhetett. Gyorsan végeztem, a harisnya cafatjaiba töröltem a farkam, megfordult, nézte. Aztán engem. Aztán letörölte az arcáról a hozzákenődött, penészes vakolatot. Aztán elhányta magát.

A kapualjtól pár méterre sikerült taxit fognom, beültettem, végigdőlt a hátsó ülésen, rögtön elaludt. Letakartam a kabátommal, hogy ne látsszon. Velünk egykorú lehetett a taxis, cinkoson pillantott a visszapillantó tükörbe, jó buli volt, mi? Mintha meghalni készülnének, olyan sápadtan villogtak a stoplámpák a hajnali derengésben, nagyon jó, mondtam, csak egy kicsit elhúzódott.

Potozky László