Narkisszosz tükrei

Részletek

Írta: Locker Dávid

Valami halloween-i buliban találkozunk. Mikor megkérdik, minek öltöztem, azt felelem, „trockista értelmiséginek”, és megigazítom magamon a kordzakót.

Hegedűről tartok haza. Épp valamelyik Rachmaninov-szonáta témáját dúdolom, mikor az utca sarkán egy csapat lány fordul be. Köztük van a csaj is, akit idén mellém osztottak be a tanszaki vonósnégyesben. Általában nagyon szúrósan néz, ha kihagyok egy ütemet. Nem tudja, direkt csinálom.

Valamelyik nagyszünetben a betonpálya mellett lődörgök. Belerúgok pár kőbe, letépek egy marék levelet az egyik tujáról: várom, hogy becsöngessenek. Közben néha a lányra pillantok: a hátsó bejárat melletti lépcsőn ülnek a focistákkal meg a pasijával. Kiszúrja, hogy nagyon nézem a csajt. „Mivan, ballon?”, veti oda a kínai pufikabátra utalva, amit anyám vett nekem a szülinapomra. Aztán röhögni kezd, és benyúl a lány farzsebébe.

Az volt az első buli, ahova csajozni mentem. A körülmények jónak ígérkeztek: a Soma akkor került fel Fehérvárra, állítólag elhívott pár lányt az osztályából, a Reiter meg szerzett alkoholt az apjától – lesz mivel leitatni őket. Az az éjszaka több mindenről emlékezetes marad. Az egyik az, hogy Sefi hajnali háromkor egy üveg vodkáért lefetyelni kezdi a nappali padlójáról Gabó hányását; a másik meg, hogy mikor az egyik szép szemű fehérvári lánynak fél óra után azt mondom, szeretem, bemegy a spájzba a haverommal, és onnantól kezdve évekig visszatérő poén, hogy azért sírtam el magam, mert nem engem szoptak le. Hiába mondtam nekik, hogy amit abban a szemben láttam, gyönyörű volt.

Valamelyik körúti kocsmában beszélgettünk először: a kvíz-automatán játszottunk egy kört poénból veled meg pár haverommal. A második kérdésben Chopin meg Rachmaninov között kellett választani. Megemlítettem, mennyire szeretem őket, főleg az utóbbit; ekkor csillant föl a szemed. Kihívtalak egy cigire, beszélgessünk a második zongoraversenyről meg a szonátákról. A vége persze az lett, hogy miközben feltűnően gyakran néztem a szemedbe, neked szót sem hagyva beszélni kezdtem Csajkovszkijról és Dosztojevszkijről, a zene, a képzőművészet és az irodalom metafizikai hierarchiájáról meg a posztmodernről, szóval az olyan dolgokról, amikkel a szövetkabátos bölcsészfiúk szedik fel azokat a lányokat, akiken látják, hogy elolvastak már három Radnóti-verset. Láthatóan nem zavart az egyoldalú szerep; megelégedtél azzal, hogy az idegen szavak hallatára harapdálni kezdted a szád. Valószínűleg egy órán keresztül folytattam volna a pózolást, ha valami film kapcsán nem említed meg, hogy azt a barátoddal nézted pár hete. „Akkor ez is offos”, gondoltam, miközben elnyomtam a cigimet, és finom utalást tettem a körülményre, hogy kifejezetten hideg idekinn az idő.

Akkor még nem sejtettem, hogy másfél hét múlva azt kell mondanom a húgomnak, hogy nyakon talált a pingponglabda. Valami halloween-i buliban találkozunk. Mikor megkérdik, minek öltöztem, azt felelem, „trockista értelmiséginek”, és megigazítom magamon a kordzakót. Neked is ezt a poént sütöm el, pedig nyilvánvalóan csak lusta voltam bármit is kitalálni. Tulajdonképpen akkor már (még?) egy másik csajt fűzök, de őt csak utánad fogom megdugni, mert mikor hazaviszi a barátnőjét, aki belehányt a sörébe, beszélgetni kezdek veled a sorban. Közben odajön a faszid, de elküldöd, hogy ez offos, és simogatni kezded a zakóm, mert „olyan jó az anyaga”. A pasid még egyszer vissza fog jönni; akkor már a tánctéren vagyunk. Csak annyit látok majd, hogy egy ideig habozik, mit csináljon, aztán röhögni kezdek, és benyúlok a farzsebedbe. Erre kiissza a maradék piáját, és a sálját a szeméhez kapva elrohan.

Eltelik pár hét, mire újra találkozunk egy Király utcai házibulin. A halloween-i csaj addigra már rég összejött; hamar vége lett, mert csak úgy tudott elmenni, ha ütöttem – én meg érzékeny fiú vagyok. Másnap lekísértem a háztömb elé, toltam neki egy puszit meg egy poént Trockijról, és többet nem válaszoltam az üzeneteire. Neked is valahogy így mesélem, miközben megmarkolom a konyhapultról lelógó combod; azon az estén te vagy a harmadik, akit megcsókolok. Mielőtt hazaviszlek, az egyik csaj, akivel különben mindig érdekes vitákat folytatok, szerelmet vall nekem mattrészegen; én annyit felelek, hogy bocs, de a taxinál vársz. Erre beleül egy kukába. Kedves lány, de mintha zavaros lenne a szeme; nem lát benne tisztán az ember. Annak ellenére, hogy mindig arról a buliról beszéltem úgy, mint az éjszakáról, mikor beléd szerettem, lényegében semmi nem történt: egész hazaúton az életemről panaszkodtam, te meg egyetértően bólogattál, míg el nem aludtam.

Végre randizni kezdünk, de általában csak egy kávéra találkozunk; a mozi, színház sosem jön össze, „nagyon összejött a vizsgaidőszak”. Akadozik a dolog; unom, hogy mindig egyetértesz, de mikor bulizni megyünk, élvezem, hogy a sok bepróbálkozó szerencsétlen közül mindig én viszlek haza. Eljön a szilveszter. Az egyik haverommal kisebb-nagyobb megszakításokkal egy órán keresztül táncolsz, mire megunva a dolgot egyszer csak kirángatlak a lépcsőházba, hogy mi a fasz. „Az a helyzet, hogy szeretlek”, mondom a korlátba támaszkodva. „Nagyon jó veled lenni, de ha ennyire elől tartasz érzelmileg, jobb lenne most befejezni a dolgot”, válaszolod. Erre üvöltözni kezdek; te berohansz a lakásba, én meg legurulok a lépcsőn.

Később kiderül, hogy az egésznek semmi értelme nem volt; akkor még nem kavarsz össze senkivel. Az majd csak egy hónapra rá történik, miután azt mondjuk, próbáljuk meg újra a dolgot. Pontosabban: bámulom a söröm habját egy ideig, és megkérdem, mit szeretnél, mire azt feleled, amit én.

Eltelik pár hét, és a szorgalmi időszak előtt Párizsba tervezel menni pár hétre. Akkor már jó ideje nem láttalak, „nagyon összejöttek a vizsgák”, és akkor kezd tudatosulni először, hogy évek óta egyedül nyitom ki hazafelé jövet a lakást. Mindenképp találkozni akarok, de nem érsz rá, a barátnőddel tanulsz, másnap sietsz haza. Este buliba mész; megírom a győri haveromnak, figyeljen. Én is iszogatni megyek, középsulis osztálytali, pont kapóra jön; ha otthon kapom meg az üzenetet, hogy épp hazakísér valaki, valószínűleg kiugrom az ablakon. Így csak remegni kezd a lábam, és megiszok minden piát, amit találok az asztalon. A többiek azt hiszik, miattad. Pedig, ahogy olvastam a rövidke üzenetet, nem is te jutottál eszembe, hanem a Trockij-viccekkel lerázott zavaros szeműek, akiket kukákban hagytam magam mögött.

Persze ezt akkor még nem tudom. Mint ahogy azt sem, miért a te szemedbe szerettem bele. Sok idő telik el, mire rájövök, hogy azért, mert abban látszódtam a legtisztábban.


Locker Dávid 1998-ban született Szatmárnémetiben. Költő, kritikus, az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakának hallgatója. Verseit, kritikáit többek közt az Élet és Irodalom, a Hévíz, az Apokrif és a Kalligram közölte. A Fiatal Írok Szövetségének tagja.