Szállok én is

Részletek

Írta: Viland Gabriella

Az ember meg, aki kihívott minket, adni akart egy tízest, hogy ne a zártra vigyük. Mondtam neki, hogy nem mi döntünk erről, drága uram, szét van nyílva a hölgy feje. A hangja újra távolodott, mállós lett, visszhangos, a mondat végét már nem hallom.

Ajtócsapódás a távolból. Furgon, kisteherautó vagy terepjáró ajtaja lehet. Becsapnak két másik ajtót is, ezt már közelebbről hallom. Nem érzem a lábam, sem a kezem, ez nem velem történik, ez nem én vagyok. Valaki más gondolatait hallom a fejemben. Filmet nézek, vagy álmodom. Egy férfi ordibál, vagy több, nem tudom. Tisztul a kép, a férfi nem ordít már, csak ingerült a hangja és zihál. Nincs közel hozzám. Vagy mégis? Fátyolos a hang, de határozott, folyamatosan beszél.

Víz alatt vagyok. Állandó, lassú sípolás, sistergés a fülemben, biztos ezért nem hallom rendesen, mit beszélnek a csónakon. Ezért nem érzem a végtagjaimat, súlytalan vagyok a víz alatt, mintha ott sem lennék. Géem, mondja az indulatos férfihang, középkorú nőt viszünk fejsérüléssel, géem roham után az esbéóra. Én vagyok az.

Be vagyok zárva, tehetetlen vagyok. Menekülnék, hisz úgyis elfelejtenek, ezer ilyen eset történik. Nem mozdul a lábam, nem kering a vér a kezemben sem, bárcsak megszúrná valaki egy tűvel az ujjbegyemet, kibuggyanna egy hatalmas meggypiros vérgombóc, látnám, nincs veszve minden, még simán elszökhetek, és eltűnhetek örökre.

Jobbra fordítom a fejem, a kocsi falára rögzítve műszereket és csomagokat látok, eszembe jut a Tetris challenge. Harmatfriss pázsiton fekszem, érzem a fű édeskés illatát, szimmetrikusan elhelyezett tárgyak vesznek körül, gerinchordágy, rögzítőkészlet, ezres defibrillátor, oxigénpalack, vércukorszint-mérő, automata vérnyomásmérő, ülések, speciális ruházat, mellények, szájmaszk, monitorok, olló, géz, vatta, kötszerek. Középen fekszem boldogan és büszkén, mentős vagyok, aki életekért felel. Megvalósítottam az álmom, elsajátítottam az összes kellék használatát, makulátlan a külsőm is, egyenruhában vagyok, szelíd mosoly az arcomon, a kamerába nézek, bizalmat ébreszt a tekintetem.

Betegnek nincs helye a képen, egyébként sem lehetne feltüntetni senkit a személyiségi jogok miatt. Talán itt sem vagyok, nem létezem. Etilanyu cuccai hátul vannak, kérdezi a sofőr. Itt van minden, szól mellőlem a hang, személyi, lakcímkártya, táska. Az ember meg, aki kihívott minket, adni akart egy tízest, hogy ne a zártra vigyük. Mondtam neki, hogy nem mi döntünk erről, drága uram, szét van nyílva a hölgy feje. A hangja újra távolodott, mállós lett, visszhangos, a mondat végét már nem hallom. Lassú tánc, lassú tánc, táncol a plafon, el is érem már talán, olyan alacsony. Nem félek, de azért sírni akarok, szállok én is, mint a füst, mert könnyű vagyok.


Viland Gabriella újságíró, szerkesztő, irodalmi publikációi 2016 óta jelennek meg. 1981-ben született Budapesten, jelenleg Bécsben él. Prózáiban függőséggel küzdő karakterek belső és külső világáról ír.