A városnézés

Részletek

Írta: Haász János

Keserű lett. A nosztalgia is felkavarta, az apja halála, az, hogy mennyire nem figyelt rá oda az utolsó éveiben, és az, ahogy most a fiúk nem figyeltek rá, csak nézték a pompásan elkúrt tizenegyeseket a telefonjukon. A napi program persze lement a terv szerint, az itteni két folyóval és rengeteg híddal, a Palladio épületeivel, a fagerendás árkádos házakkal, parkokkal, teraszokkal.

Hiába, Olaszországban azért mégis minden más. A reggeli levegő szaga is, a kávé íze is, a korán kelő kukásautók csörömpölése is más. És persze mások az emberek is.

Szilárd az apró erkély korlátjának támaszkodva kávézott, a kukásautók csörömpöltek, szaglott a levegő. Majdnem minden adott volt az összehasonlításhoz, csak az emberek nem. Az emberek ilyen korai órán még nem szoktak az utcákon mászkálni.

Még egy utolsót szívott a kávéhoz meggyújtott reggeli cigiből. A kávé kihűlt maradékát, azt a keveset, ami alig takarta a csésze alján a zaccot, meghagyta, és nagy levegőt vett.

Nagyon várta ezt a napot.

Gyerekkorától kezdve minden nyáron, sőt, néha évente többször is eljutott Olaszországba, egy turistakönyvnyi várost látott már gyerekfejjel. Volt, hogy Velencébe csak kivonatoztak éjszaka, majd este jöttek is vissza. Anyja, aki rajz- és történelem szakos tanár volt, imádta az olasz kultúrát, a művészetet és ismerte a történelmet, míg az apja, a könyvelő, az olasz fociért és borokért volt oda, és következetesen az olasz kultúra részeként emlegette mindkettőt.

A nyelv kiskorától kezdve ragadt Szilárdra, már gyerekként büszke volt rá, hogy míg a szülei német, angol és olasz szavakból összegyúrt bábeli katyvaszt zúdítanak mindenkire, addig ő évről évre könnyebben boldogul a családi utakon. Apja és anyja halála között csak néhány év telt el, abban az időben főleg buszos társasutakra mentek, olyankor ő volt a csoport kedvence, a srác, aki „beszéli ezt a borzalmas karattyolást”.

Aztán egyedül járt Olaszországba, úgy érezte, egyfajta örökség ez, minden évben elment legalább egy olyan stadionba vagy múzeumba, ahol annak idején az anyjával vagy az apjával megfordult. Neki is lett családja, és a feleségével meg az ikerfiaival folytatták a hagyományt. Ahogy annak idején az anyja, úgy imádta Eszter is az antik és középkori hangulatot árasztó utcákat, házakat, közösségi tereket és templomokat, és ahogy az apja, úgy imádták a fiai a focit, ez volt az egyetlen, ami érdekelte őket Olaszországból.

Látott egyszer egy német sorozatot. Egy időhurokról szólt, aminek a főszereplő állt a közepén. Néha az ő családi Darkjaként gondolt az olasz utazásokra, amik összekötik a múltat, a jelent és a jövőt. Mint apjáékkal, úgy járták tovább az olasz tájakat, kiállítóterek, városnézések, stadionok, városnézések, vadászatok eldugott kis trattoriákra és megint csak városnézések. Minden induláskor összecsapta a tenyerét, akár a volán mögé ült, akár repülőre, buszra, vonatra, hogy „ez most igazán különleges lesz”. Eszter egy ideje már mosolygott ezen, a fiai egyre kevésbé leplezetten nevettek, de ez nem érdekelte.

Most is azt dörmögte maga elé, ahogy belépett a teraszról, miután mégis kiitta azt az utolsó, kávézaccos kortyot is, hogy ez most igazán különleges lesz. Mire a család felébredt és összekészülődött, Szilárd elő is állt az útitervvel – amelyet természetesen már előző nap gondosan kidolgozott.

A mai programba, ha ügyesek vagyunk, két város is belefér, kezdte a mondanivalóját. Mindenki tudta, hogy ez azt jelenti, egészen biztosan bele kell férnie. Szilárd olyan komolyan és olyan precizitással tervezte meg ezeket a napokat, ahogy Eszter szerint lézeres szemműtéteket se szoktak, persze mindig hozzátette, hogy igazából fogalma sincs, hogy egy lézeres szemműtét milyen. Az egyik város elég ismert, nem is értem, hogy maradt ki eddig, a másikról viszont szinte senki nem tud, pedig olyan nevezetességei vannak, mint a… na de nem szpojlerezem el, folytatta, és összedörzsölte a kezét, mint valami pocsék tévés vetélkedőt vezető ripacs.

Az ismertebb város, Padova utcáin kezdtek. Ahogy elindultak, Szilárd sorolni kezdte, hogy kétszázezer lakos, egy kisváros itt, nálunk csak Pest nagyobb nála, hogy Szent Antal, hogy Janus Pannonius, hogy Nagy Lajos királyunk. A felesége bólogatott, a két fiú azzal a semleges tekintettel nézett maga elé, amivel a sem Juvéhoz, sem az AC Milanhoz nem kapcsolódó olasz érdekességeket szokták nyugtázni. Hamarosan viszont lekötötte őket a város látványa – mert Padova tényleg szép volt, még a középkori hangulatát megőrizni tudó olasz városokhoz képest is. Bármerre nézett az ember, palotákat és templomokat látott, hatalmas tereket és keskeny utcákat, a középkor hangulatát árasztó árkádos házakat. Folyók és csatornák futottak végig a városon, a rakpartokon fás parkok voltak a főutakon keletkező dugók elől máshol dugókat okozó autócsordák helyett. Látták a csak pár éve működő villamost is, olyan, mint Velencében, gumikerekes, de áramszedője és terelősínnel rögzített útvonala van.

Bár látványosságokból nem volt hiány, Szilárd nem szerette ezeket. Szerinte egy városról nem a nevezetes helyei árulkodnak igazán, hanem azok, amiket nem ajánlanak az útikönyvek, azok az utcák és terek és kávézók, ahol turista legfeljebb akkor jár, ha eltéved. Persze megnézték az Óratornyot, Páduai Szent Antal templomát, a nyolcszáz éves egyetemet, a loggiasoros Palazzo della Ragionét, szóval a kötelező köröket. De a legtöbb időt az elhagyatott, csöndes kis utcáknak, a város kevésbé ismert részeinek szentelték. Ha tehették, olyan helyekre ültek be, ahol olasz nyelvű a menü.

Most viszont csak szendvicseket ettek, és már várta is őket a közeli Vicenza, itt már a fiúknak is jut élmény, remélte, ez legalább egy Serie B-s város, nem úgy, mint Padova. Itt született Roberto Baggio, a Copfocska, aki bajnok volt a… na, kivel?, kezdte Szilárd. Juve, Milan, vágták rá szinkronban a fiúk, ki-ki a saját kedvencét, mindkettővel, felelte az apjuk. Gyors guglizás, hogy melyikben hányszor, közben Szilárd mesélt a 94-es vébéről, amikor Copfocska gyalázatos tizenegyesével elvesztették a döntőt a brazilok ellen az olaszok. Majdnem sírtak akkor, ő is, meg az apja is. Nekik mindig az olasz válogatott volt a nagybetűs Csapat a vébéken, a magyarok 86-os szerepléséből Szilárd szinte semmire nem emlékezett, még ovis volt, kiscsoportos talán. Baggiót viszont imádta, később még a Bresciának is szurkolt miatta, ahol amúgy együtt játszott egy szezont Guardiolával, igen, a nagy Peppel.

Belemerült a futballnosztalgiába, hogy milyen trieszti trattoriában látta a franciák ellen tizenegyesekkel megnyert vb-döntőt, amin az a Pirlo lőtte be az elsőt, aki szintén bresciai, és hogy hogyan omlott össze egy pizzázónyi ember Rómában, a Termini mögött, egy parkra néző teraszon a spanyolok elleni 0–4-es Eb-döntő alatt. Eszébe jutott az apja, aki ugyanilyen lelkesedéssel mesélt a 82-es vébéről és Paolo Rossiról, akinek a mesterhármasával kiejtették a brazilokat a középdöntőben az olaszok, aki gólkirály és aranylabdás lett, csak Rossiról beszélt, pedig azon a vébén még a magyarok is kint voltak, volt egy 10–1-es meccsük, de ez nem érdekelte, csak az olaszokat mondta folyton, Szilárdnak elszorult a torka, ahogy eszébe jutott, hogy az volt az utolsó világbajnoki cím, amit még megért az apja, és aztán amiatt, hogy azóta már elment Rossi is. Közben a fiúk megtalálták Baggio ominózus tizenegyesét a Youtube-on, és érzéketlenül, nyerítve felnevettek, nem mintha tudtak volna persze a Baggio iránti rajongásáról, és nem mintha érdekelte volna őket akkor, ha tudják, gondolta Szilárd.

Keserű lett. A nosztalgia is felkavarta, az apja halála, az, hogy mennyire nem figyelt rá oda az utolsó éveiben, és az, ahogy most a fiúk nem figyeltek rá, csak nézték a pompásan elkúrt tizenegyeseket a telefonjukon. A napi program persze lement a terv szerint, az itteni két folyóval és rengeteg híddal, a Palladio épületeivel, a fagerendás árkádos házakkal, parkokkal, teraszokkal. De hiába, hogy szinte érezte a kávék ízét és illatát, hiába látta az embereket az utcákon, hiába találtak rá elrejtett kis sikátorokra, zugokra, az egész nem volt az igazi. A reggeli szavai, hogy most igazán különleges lesz, utólag már furcsának tűntek, Szilárd, bár még soha nem volt ilyen érzése, azt várta, hogy vége legyen a napnak, hogy véget érjen a jól kitalált, fejben olyan jónak tűnő program.

A többieken is látszott, ugyanígy éreznek. Apa, mondta végül a két gyerek, amikor az anyjuk már a vacsorát intézte, szinkronban szólaltak meg, mindig ezt csinálták a fontos pillanatokban, általában anélkül, hogy összebeszéltek volna. Apa, ne haragudj, de ez nem volt jó, folytatta végül Dani, a súlyos másodpercekkel idősebb tesó. A foci miatt, kérdezett vissza az apjuk, és mondta, hogy sajnálja, elragadta a nosztalgia, meg hogy nem is gondolta, hogy ilyen sokat jelent neki a futball. Dehogy a foci miatt, vette át a szót Márk, a foci a legkevesebb, az tök jó volt, mesélhetnél még többet róla. Hanem akkor mi, kérdezte az apjuk, az, hogy ez így most úgy volt különleges, hogy nem volt jó. Hogy legközelebb akkor tartsunk városnézést, amikor nem ez előtt a szar előtt ülve kell csinálnunk, mutatott maga elé a fia.

A szar, amire mutatott, történetesen egy 124 centis, 4K ultra hd-s LG okostévé volt. De mintha hallotta volna, okosképernyője elkezdett elhalványulni, mire Szilárd egyet pislantott, szinte már nem is látta a Google Street View halványsárga emberkéjét, amint ott áll a Basilica Palladiana sarkára biggyesztve, két meghitt hangulatúnak tűnő, keskeny utcácska sarkán. Szilárd kiment a teraszra, rágyújtott, nézte a Váci út nyomasztó forgatagát, és arra gondolt, hogy hiába, na, Olaszországban azért mégis minden más.

Haász János író, újságíró, az Index volt főszerkesztő-helyettese, a Telex szerkesztője, több antológia szerkesztője, az Élet és Irodalom Tarnói Gizella-díjasa. Legutóbbi kötete: Mire felnövünk.