Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Baba-projekt

Izgatottan pattantam fel a kanapéról, és fel-alá járkáltam a nappaliban. Az esti randinkra a kedvencét főzöm, felveszek valami szexi ruhát, ami éppen csak takar valamit, veszek egy drága bort, aztán ha már kellően ellazultunk, akkor felhozom a dolgot.

Aznap reggel csókkal és kávéval ébresztett. Szokta ezt csinálni, nem lepődtem meg, de nagyon jól esett. Ilyenkor átjár valami bizsergető melegség, és a készülődés közben végig ott virít az arcomon az a buta, szerelmes vigyor. Ő azt mondja, nem is buta a vigyorom, hanem cuki és szexi. Hát nem tudom. Nem szeretem a fényképeket, amiken mosolygok, a tükörbe is mindig komoly, vagy kifejezéstelen arccal nézek. A mosolyom az anyámra emlékeztet. Az ő fényképeit sem nézegetem.

Az ágyban ittam meg a kávét, ő addig a fürdőszobában volt. Azt hiszem, jól csináltuk. Soha nem fordult elő, hogy útban lettünk volna egymásnak. Pedig sosem beszéltünk róla, egyszerűen így alakult. Természetesen hangolódtunk össze, mint a méhek vagy a hangyák, ösztönösen tudtuk, mi a feladatunk. Éltem már együtt mással is, de senkivel nem volt ennyire egyszerű.

Bejött a hálószobába, dereka körül világoskék törölköző, egy sárgával pedig a haját dörzsölgette. Megkérdezte, álmodtam-e valamit, azt feleltem, nem emlékszem. Ezt minden reggel eljátszottuk, mindig rákérdezett, pedig tudta, hogy soha nem álmodom. Valami betegség lehet, valószínűleg az agyam nem úgy működik, mint másoké. Nem mentem szakemberhez, annyira nem érdekel a dolog. Mivel soha nem álmodtam, nem is hiányzik. Az egyik pasim egyszer megpróbált elrángatni egy pszichológushoz, azt mondta, nem egészséges álmok nélkül élni az életet. Nagyjából addig tartott a kapcsolatunk.

A törölközőt, amivel a haját szárította, az ágyra dobta, aztán kinyújtózott, megérintette a plafont. Tetszett, hogy ilyen magas, előtte csak alacsony srácokkal jártam. Na jó, nem voltak annyira alacsonyak, de nem is olyan magasak, mint ő. Nem tudom, pontosan hány centi, ezt soha nem kérdeztem meg, de úgy saccolom, hogy két és fél méter lehet. Megkocogtatta a plafont, aztán előredőlt, lehajolt, és megkopogtatta a padlót is. Ezt a mutatványt ötször-hatszor megismételte. Ez a kis nyújtózkodás is hozzátartozott a mindennapokhoz, ő így szokta átmozgatni, felfrissíteni magát. Én inkább kávézom.

Miután végzett, leült mellém az ágyra, és megkérdezte, hogy mik a terveim mára. Mondtam, hogy délelőtt szeretnék haladni egy kicsit a képregénnyel, aztán délután találkozom Judittal, az unokatestvéremmel. Mást nem terveztem. Megsimogatta a lábam a takarón keresztül, és mosolyogva kérdezte, hogy lenne-e kedvem egy randiesthez. Azt feleltem, hogy persze, egy randiest igazán csábítóan hangzik, és érdeklődtem, hogy milyen alkalomból jutott ez eszébe. Azt mondta, nincsen semmilyen alkalom, csak már régen csináltunk ilyet. Hiányzom neki. Megint végigsimította a lábam, és csak nézett rám azzal az átható, kristálycsillogású tekintetével, én meg teljesen elolvadtam. Elfordultam, mielőtt még berántottam volna magam mellé az ágyba, és felemeltem az éjjeliszekrényről a telefonomat. Kaptam egy üzenetet a rendezőtől, aki az első képregényemből tervezett filmet készíteni. Mondtam, hogy ezt el kell olvasnom. Ő azt mondta, semmi gond, úgyis készülődnie kell. Felállt, és a ruhásszekrényhez lépett.

A rendező, Varjas Ádám szeretne velem találkozni valamikor. Nagyon erősnek tartja a kötetemet, és a forgatókönyvírók is remek munkát végeztek az adaptálással, de szívesen megismerne engem is, mielőtt elkezdi a munkát. Örültem neki, hogy egy kicsit bevonnak a dologba, nem akartam teljesen eltűnni a képregényem mögött. Ő közben kinyitotta a szekrényt, nézegette a ruhákat, válogatott, aztán levette a derekára csavart törölközőt. A redőny résein át beszűrődő napfény megcsillant a lábát borító hosszú, sárgáskék tollakon. Ilyenkor gyönyörűen ragyogtak, szinte izzottak, mintha szivárványos lángba borítaná őket a napfény.

Megírtam a rendezőnek, hogy nagyon szívesen találkozom vele, szinte bármikor ráérek, csak adjon meg egy időpontot. Leraktam a telefont, és figyeltem, ahogy öltözik. Barna vászonnadrágot és fekete inget vett fel. Azt mondtam, hogy bírom, amikor sötét ruhákat visel, mert az kihangsúlyozza a szemét. Azt felelte, hogy ő meg azt szereti, ha semmi nincs rajtam. Nevettem, és mondtam, hogy erre még este visszatérünk. Ránézett az órájára. Elkésem, mondta, és odalépett hozzám, nyomott egy csókot a homlokomra, egyet pedig a számra, aztán kisietett a szobából. Hallottam, ahogy kulcsra zárja az ajtót. Megittam az utolsó korty kávémat, aztán feltápászkodtam, hogy én is elkezdjem a napot.

 

Lefőztem a kávét, aztán úgy, ahogy voltam, bugyiban és az ő egyik hatalmas pólójában leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Egy ideig váltogattam a csatornákat, aztán jobb híján megálltam az egyik reggeli beszélgetős műsornál. A két műsorvezető, egy idősebb színész meg egy fiatal csaj, akit nem ismertem, éppen egy volt szépségkirálynőt és a férjét faggatta az életükről.

A szépségkirálynő az új vállalkozásukról beszélt. Kozmetikai cikkeket árultak, még csak most indították a boltot, rengeteg munkájuk van vele. Végig a nő beszélt, a párja, valami Gábor, meg sem szólalt, csak vigyorogva ücsörgött mellette. Akár a kutyáját is elvihette volna a műsorba, nagyjából ugyanannyi értelme lenne. Aztán a műsorvezető fickó a magánéletükről kérdezett, mert állítólag ott is vannak fejlemények. Erre a nő teljesen fellelkesült, és elárulta, hogy hamarosan bővülni fog a család. Évek óta próbálkoznak a férjével, de nemrég kiderült, hogy természetes úton nem lehet gyereke, ezért egy ideje már az örökbefogadáson gondolkodtak. Most viszont rátaláltak egy új, kísérleti módszerre. Magyar tudósok kifejlesztettek egy eljárást, aminek segítségével a meddő nők is teherbe eshetnek. Ezt úgy sikerült elérniük, hogy találtak egy úgynevezett univerzális örökítőanyagot, ami valahogy újraírja a sérült vagy beteg petesejtek szerkezetét. A stúdióban persze mindenki elámult ezen a fantasztikus tudományos áttörésen, és megmondom őszintén, én is érdeklődve hallgattam a beszámolót. A műsorvezetők a részletekről kérdezgették a volt szépségkirálynőt, arra voltak kíváncsiak, hogy mégis mi lehet ez az univerzális örökítőanyag. A reggeli műsorokhoz képest meglepően hosszúra nyúlt a beszélgetés. A nő azt mondta, titoktartási szerződést kellett aláírnia, mikor belépett a programba, de annyit elárulhat, hogy egy rég halott, híres magyar férfi örökítőanyaga segíti a tudósokat. A műsorvezetők unszolására hozzátette még, hogy egy kétes megítélésű politikusról van szó, és hogy a beavatkozás egyetlen feltétele, hogy a születendő gyereket mindenképpen Jánosnak kell majd hívniuk. Ezen jót nevettek a műsorvezetők, és azt kérdezték, hogy mi van, ha a gyermek lány lesz. Erre a nő széttárt karokkal mosolygott.

A beszélgetés ezután hamar véget ért, én egy darabig még néztem az adást, de már egyáltalán nem figyeltem, a gyerekvállalás befészkelte magát a gondolataim közé. Korábban ennyire konkrétan nem fogalmazódott meg bennem a dolog. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy remek anya lennék, és nála jobb apukát elképzelni sem tudok. Nem voltak kétségeim, rájöttem, hogy gyereket akarok.

Izgatottan pattantam fel a kanapéról, és fel-alá járkáltam a nappaliban. Az esti randinkra a kedvencét főzöm, felveszek valami szexi ruhát, ami éppen csak takar valamit, veszek egy drága bort, aztán ha már kellően ellazultunk, akkor felhozom a dolgot. Kicsit ideges voltam, de biztosra vettem, hogy ő is ezt akarja. Mindennél jobban akartam, hogy ő is akarja.

Tudtam, hogy meg kell nyugodnom, különben nem fogok tudni dolgozni, ezért gyorsan összedobtam egy rántottát, amit csak titokban ehettem, amikor ő nincs itthon. Főztem egy kamillateát, és mire elkortyoltam, úgy éreztem, munkára kész vagyok.

 

Egész délelőtt írtam és rajzoltam, jól haladtam, úgyhogy elégedett voltam magammal. Egy gyors ebéd után lepihentem egy kicsit. Miután felkeltem, ittam még egy kávét, aztán letisztáztam a délelőtti munkámat, rendbe raktam az asztalomat, majd felhívtam őt, hogy megkérdezzem, hogy telik a napja. Nagyon szűkszavú volt, azt mondta, minden rendben, de hallottam a hangján, hogy ez nem teljesen igaz. De nem akartam faggatózni, ráhagytam a dolgot, úgy voltam vele, hogy este úgyis megbeszéljük.

Mindennel elkészültem, és még volt egy órám a találkozóig, úgyhogy leültem olvasni. Lázár László könyvét, a Kárognak a viperákat olvastam éppen, ami egy furcsa öregemberről szólt, aki elmeséli kalandos élete történetét. Ezt a könyvet még évekkel korábban kaptam az egyik barátomtól, de valahogy soha nem éreztem hozzá kedvet.

Az öregembert Homérnak hívják, és már csecsemőkorában elkezdődnek a kalandjai, amikor véletlenül elcserélik egy másik újszülöttel a kórházban. Tehát egy másik családhoz kerül, de erre csak húsz évvel később, véletlenül jön rá. Nem akarom elmesélni a könyv történetét, mert szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia, elég annyi, hogy a fickónak tényleg rengeteg megpróbáltatáson kell keresztülmennie, mire negyvenévesen úgy dönt, megállapodik és családot alapít. Persze a különös és meghökkentő események ezután sem kerülik el, de még csak itt tartottam a regényben.

Nagyjából fél órát olvastam, aztán felöltöztem, és elindultam. Judittal alig húsz percnyire laktunk egymástól, mégis ritkán sikerült összehoznunk egy találkozót, mivel rengeteget dolgozott a kórházban, alig volt szabadideje. Kettőnk között, félúton volt egy kávézó, ott szoktunk összefutni, most is oda tartottam, és reméltem, hogy ezúttal nem fogják behívni az utolsó pillanatban.

Megértem, hogy fontos, amit csinál, hiszen életeket ment, mégis volt bennem egy olyan érzés, hogy engem nem csak emiatt hanyagol. Pár évvel korábban volt egy veszekedésünk. Vagyis, inkább vitánk. Akkoriban jelent meg az első képregényem, ami számomra is váratlanul lett nagyon sikeres és népszerű. Meghívtak egy csomó helyre, interjúkat készítettek velem, mindenféle találkozókra jártam, és kihasználtam a dolgot, iszonyatosan sokat buliztam. Judit mindig is őszinte volt velem, és akkor elmondta, hogy aggódik értem. Figyelmeztetett, hogy ne szédítsen el túlságosan a hirtelen jött hírnév, próbáljak meg vigyázni magamra. Teljesen kiakasztott. A szokásos baromságokat vágtam a fejéhez, hogy ez az én életem, azt csinálok, amit akarok, és hogy ő csak féltékeny rám, és törődjön inkább a saját dolgával. Ma már belátom, hogy igaza volt, valóban szétestem abban az időben, de ezt soha nem beszéltük meg, nem kértem tőle bocsánatot.

Megnyugodtam, mikor megpillantottam a kávézó egyik asztalánál. Örültem, hogy végre tudunk egy jót beszélgetni, boldogan ültem le hozzá, és még mielőtt bármit rendeltünk volna, lelkesen faggatni kezdtem. Nem akartam, hogy ez a találkozó rólam szóljon, mindent tudni akartam róla. Kezdetben csak csendesen nevetgélt, röviden válaszolgatott, és annyira el voltam foglalva azzal, hogy empatikus legyek, hogy észre se vettem, hogy valami nem stimmel. Ittunk egy kávét, én meg rendeltem egy sütit. Vidáman eszegettem, aztán egyszer csak felnéztem, és végre tényleg megláttam Juditot. Elgyötört volt az arca, a tekintete könnyektől fátyolos. Letettem a villát, és rémülten kérdeztem, hogy mi a baja. Megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem vele van a baj, hanem az anyámmal. Erre nem tudtam mit mondani, csak komoran hallgattam, ahogy elmeséli a történteket. Anyámat két hete vitték be a kórházba, agyvérzése volt. Időben megműtötték, és úgy tűnt, javul az állapota, ezért nem is hívtak eddig, de pár napja rosszabbul lett, és már beszélni sem tudott. Szóval ezért keresett meg Judit, arra kért, hogy menjek be anyámhoz, mert nem biztos, hogy túléli.

A villámmal a tányér szélét kocogtattam, és kifejezéstelen tekintettel bámultam a süteményem morzsáit. Tizennyolc éves koromban költöztem el otthonról, amikor egyetemre mentem, azóta eltelt tizenkét év, és ezalatt kétszer találkoztam anyámmal. Mindkét alkalommal ő keresett, és mindkétszer ordítozva és sírva váltunk el. Az apám akkor hagyott el minket, amikor iskolás lettem. Anyám szerint miattam lépett le, mert hisztis és követelőző kislány voltam. Apám elvileg érzékeny lélek volt, és nem bírta azt a stresszt, amit a viselkedésem okozott. Nehéz volt eldönteni, hogy kit gyűlölök jobban, anyámat vagy apámat, ezért abban maradtam, hogy inkább egyikőjüket sem fogom utálni, inkább egyszerűen nem veszek róluk tudomást, elfelejtem őket, mintha soha nem is léteztek volna. Erre most kiderül, hogy az anyám hamarosan valóban megszűnik létezni, én meg azt sem tudom, hogy mit kéne éreznem. Az biztos, hogy nem megkönnyebbülést. Inkább haragot. Igen, haragot és bűntudatot, amiért nem volt hajlandó bocsánatot kérni tőlem, én meg képtelen voltam megbocsátani neki. Dühös voltam és szomorú, amiért így fog elmenni.

Juditra mosolyogtam, anyám idióta mosolyával, és azt mondtam, hogy ha időm engedi, mindenképpen benézek hozzá a kórházba, és megköszöntem, amiért tájékoztatott. Aztán idegesen turkálni kezdtem a táskámban, kicsaptam némi pénzt az asztalra, nem foglalkoztam vele, hogy az apró egy része elgurult, majd felálltam, és bocsánatot kértem, amiért ilyen hirtelen kell távoznom, de eszembe jutott valami, egy fontos ügy, ami miatt most rohannom kell, aztán szaladtam is kifelé a kávézóból, egészen a következő sarokig. Megálltam egy kapualjban, és elbőgtem magam. Tátott szájjal, némán ordítottam, folyt a taknyom és olyan irtózatos görcs állt a gyomromba, hogy összegörnyedtem, és a fal tövébe kellett kuporodnom.

Nem tudom, meddig őrjönghettem így, akkor tértem magamhoz, mikor egy idős nő kilépett a lépcsőházból, a kutyája egyből rám vetette magát, és elkezdte az arcomról lenyalni a könnyeket. Óvatosan eltoltam magamtól, a nő szabadkozott, és hangosan szidta a szerencsétlen állatot, de én csak nevettem, és úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Anyám már évekkel ezelőtt meghalt, vagy inkább soha nem is élt. Nem az elbaszott múlton kell siránkozni, hanem a reményteli, boldog jövővel kell foglalkozni. Gyereket akarok, és ezt a ma esti randinkon el is mondom neki. Mielőtt hazamentem volna, még gyorsan beugrottam a kisállatkereskedésbe, és vettem egy tucat fehéregeret.

 

Kitakarítottam a lakást, és mire végeztem, már egészen jó kedvem lett. Nem gondoltam anyámra, csak az este járt a fejemben. Szépen megterítettem, előkészítettem a gyertyákat, egy óra alatt az egész lakást hangulatossá, meghitté varázsoltam.

Gyorsan lezuhanyoztam, közben feltettem a tűzhelyre egy lábasnyi vizet forrni. Felvettem a legszexibb ruhámat, amit tőle kaptam az első évfordulónkra. Igazából nem is lehet ruhának nevezni, csak némi anyag, amit a férfi letéphet a nőről, mielőtt magáévá teszi. De most pontosan erre volt szükségem. Sminkeltem, beparfümöztem magam és megcsináltam a hajamat, aztán kimentem a konyhába. A víz már forrt, úgyhogy beledobáltam az egereket. Raktam melléjük krumplit, zellert, répát és fűszereket, aztán lejjebb vettem a gázt, és lefedtem a lábast. Hagytam, hogy minden megfőjön, megpuhuljon. Kinyitottam az ablakokat, mert tudtam, hogy pár perc múlva elviselhetetlenül büdös lesz a lakásban.

Éppen a hálószobát csinosítgattam, mikor megcsörrent a telefonom. A rendező, Varjas Ádám hívott, azt mondta, a kiadótól kapta meg a számomat. Elnézést kért a zavarásért. Váratlanul szabaddá vált az estéje, és azt akarta kérdezni, hogy nem tudnánk-e találkozni. Mondtam neki, hogy már van programom, de ahogy a levelemben is írtam, egyébként szinte bármikor ráérek, találjunk egy másik időpontot. Azt mondta, semmi gond, megérti, meg hablatyolt valamit a sorsszerű találkozásokról, de nem egészen értettem. Éreztem a hangján, hogy ivott, és azt is, hogy nincs jó hangulatban. Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, de csak udvariasságból, nem vártam, hogy valóban válaszolni fog. Erre a feleségéről kezdett beszélni, a zátonyra futott házasságáról, aztán arról, hogy mennyire megérintette a képregényem. Azt mondta, bármennyire is furán hangzik, ő teljes mértékben azonosulni tudott azzal a kislánnyal, akit elhagyott az apja, az anyja pedig terrorizál, és ezért egy beteges szektához menekül. Motyogtam valamit arról, hogy ez volt a célom, majd egyre kellemetlenebbé vált a beszélgetés, ezért megpróbáltam minél előbb lerázni, de úgy tűnt, hogy még órákig tudna pofázni. Végül nem bírtam tovább, és azt mondtam, hazaért a párom, ezért le kell tennem. Sajnálkozott egy darabig, aztán megígértette velem, hogy másnap mindenképpen felhívom, és megbeszélünk egy időpontot. Belementem, de kizártnak tartottam, hogy tényleg felhívjam.

 

Amikor hazaért, egyből láttam rajta, hogy nyomasztja valami, de nem kérdeztem rá, hanem bevezettem a nappaliba, leültettem a kanapéra, és a kezébe nyomtam egy pohár bort. Tudtam, hogy gondjai vannak, de önző voltam, nem akartam foglalkozni vele, azt hittem, ha nem veszek róla tudomást, megszűnik.

Felraktam egy Enya-albumot, én ki nem állhattam a nyálas nyafogását, de ő imádta, és azt akartam, hogy ellazuljon, hogy jól érezze magát. Mondtam neki, hogy előkészítem a vacsorát. Fáradtan bólintott, és rám mosolygott. Zavart voltam és feszült, miközben kiszedtem a tányérjára az egereket, majdnem a földre ejtettem egyet. Hogy kicsit megnyugodjak, a konyhapultnak támaszkodva ittam egy pohár bort, aztán kifújtam magam, és visszasiettem hozzá a szobába. Maga elé meredve ücsörgött, az arca még a szokásosnál is sápadtabb volt. Egy kortyot sem ivott. A vacsora tálalva, mondtam kedélyesen, és megsimogattam a vállát. Felállt, és követett.

Azt mondta, nagyon finomat főztem, de alig evett. Negyed óra múlva csak két egér hiányzott a tányérjáról, a zöldségekhez hozzá sem nyúlt. Ekkor már tényleg aggódni kezdtem, és az is feltűnt, hogy a ruhámat se dicsérte meg, nem nézett rám úgy, ahogy ilyenkor szokott. Valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy ilyen állapotban a hálószobába rángassam, pedig az volt a tervem. Szeretkezni akartam vele, mielőtt a tárgyra térek. Úgy gondoltam, egy jóllakott, kielégült férfi nem mondhat nemet, ha felhozom a gyerekvállalást.

Lassan, de határozottan az ölébe csusszantam. Átöleltem a nyakát, és csókolgatni kezdtem, közben érzékien a fülébe sugdostam. Kétségbeesetten hittem abban, hogy ez beválik. Úgy tűnt, hogy neki sincs ellenére a dolog, belement a játékba, de aztán eltolt magától. Megsemmisülten ültem vissza a székre. Eltört bennem valami, és nem vagyok rá büszke, de kifakadtam. Elmondtam neki az anyámat, az egész találkozásunkat Judittal, a nyalogatós kutyát, aztán a részeg rendező hívását, végül a gyerek dolgot is. Nem sírtam, de könnybe lábadt a szemem, miközben arról magyaráztam neki, hogy mennyire akarom, hogy teherbe ejtsen, hogy milyen iszonyatosan vágyom arra, hogy anya lehessek. Észre se vettem, de közben az üvegből ittam a bort, és mire befejeztem a monológomat már eléggé becsíptem. Ködös tekintettel láttam, ahogy ott ül velem szemben, és komor arccal bólogat. Megvárta, amíg befejezem, aztán előrehajolt, és megfogta a kezemet.

Azt mondta, rettentően sajnálja az anyukámat, és el se tudja képzelni, hogy most min mehetek keresztül. Megköszöntem neki, de gyanakvóan néztem rá, mert éreztem, hogy most ő jön, most ő mondja el, hogy mi nyomja a lelkét. És valóban elkezdte. Délelőtt felhívta az apja, aki egyben a klánuk vezére is. A fajtájuk királyának is mondhatjuk. Emlékeztette őt, hogy most telt le az ötven év, amit klánvezér fiai, vagyis fiókái a külvilágban tölthetnek. Hamarosan vissza kell térnie, hogy megküzdjön a trónért a testvéreivel. Nincs kibúvó, nincs kiskapu, ha nem megy vissza, akkor eljönnek érte a keselyűk. Szóval egy héten belül el kell hagynia, nincs más választása. Ekkor már mindketten sírtunk. Olyanokat mondott, hogy nagyon szeret, hogy élete szerelme vagyok, de én csak arra tudtam gondolni, hogy vége az életemnek, mert még egy ilyen férfit úgysem találok, és egyedül fogok meghalni, és soha nem lehetek anya. Megszakadt a szívem, összetörtem, meg minden, amit ilyenkor érezni szokott az ember. Akkor éjjel hosszan és szenvedélyesen szeretkeztünk, úgy, mintha nem lenne holnap.

Eldöntöttük, hogy az lesz a legjobb, ha nem nyújtjuk el a szenvedésünket, ezért másnap összecsomagolt, és vissza is utazott a családjához. Gondolom, mondanom sem kell, hogy jó időre letargiába süllyedtem, nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak ültem az üres lakásban, ittam, és Enya-lemezeket hallgattam. Nem néztem az üzeneteimet, nem vettem fel a telefont, azt is csak hetekkel később tudtam meg, hogy anyám meghalt. Nagyjából akkor mászhattam ki az önsajnálatból, amikor elkezdődött a forgatás, én pedig megvilágosodtam, és eldöntöttem, mit akarok kezdeni az életemmel.

 

Mert ez a nap, ez az este, ez a kilátástalanság kellett hozzá, hogy én is jelentkezzek az országosan meghirdetett baba-projektre. Arra, amiről az a volt szépségkirálynő beszélt a reggeli műsorban. Sokat én sem árulhatok róla el, csak annyit, hogy meg fognak termékenyíteni egy híres, vagy inkább hírhedt ember örökítőanyagával, aztán a születendő gyerekemet Jánosnak kell elneveznem. Közben leforgatták a filmet, fogalmam sincs, milyen lett, mert nem beszéltem többet Varjas Ádámmal, a stáb pedig soha nem hívott el a forgatásra, még csak azt se mondták, hogy nézzem meg a kész változatot, mielőtt forgalmazni kezdik. Mindegy, már nem is igazán érdekel. Elkészültem az új képregényemmel is, és éppen a kiadásra várok. Rengeteg az előrendelés, sokkal több, mint az előző kettőre összesen. Ez jó jel.

Azt hiszem, felkészültem az anyaságra. Igazából nem kell hozzá sokat tudnom, elég annyi, hogy ne legyek olyan, mint a saját anyám. Apa meg úgysem kell annak a gyereknek, nekem sem hiányzott. Ha a kicsi majd az apjáról kérdez, azt fogom mondani, hogy ő egy nagyon különleges lény volt, egy félig ember, félig madár teremtmény, a természet csodája, akinek még a születése előtt vissza kellett térnie a népéhez, hogy ott király legyen. Igen, ezt fogom mondani a kis Jánoskának, mert nem kell tudnia, hogy valójában kitől örökölte a génjeit. Azt mondják, hogy úgyis a neveltetés számít. Nem nagy ügy.

Böszörményi Márton 1989-ben született Dunaújvárosban. Jelenleg Budapesten él feleségével és kisfiával. Első, Meixner Józsefné apoteózisa című regénye 2020-ban jelent meg.