Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Fotó: Sinco

Bajnai Zsolt: A fürdőszoba

Az volt a kívánsága, a Jézuska hozzon neki egy gyönyörű fürdőszobát. Olyat, amiben kád van, mosdó, hatalmas tükör, melegvíz, meg benti vécé, hogy ne kelljen a hidegbe kijárkálni, szebbet, mint amilyeneket a sorozatokban mutat a tévé, hát mit lehetett erre mondani?

Olyan gyönyörű fürdőszoba, mint Kálmánéké, nemhogy a falunkban, de a fővárosban, a balatoni villákban, sőt talán még a lakberendezési lapokban se volt. Nem apró, égre néző lyukon szűrődött be a fény, mint a kockaházak fürdőszobáiba, hanem hatalmas, kertre nyíló, kétszárnyú ablakon. A plafonig volt burkolva a legjobb ízléssel egymás mellé válogatott csempékkel, a padlón pedig gyönyörű járólapok. Az egyik sarokban áttetsző, színes üvegtéglákból rakott fal mögött zuhanyzó, a másikban hófehér kád. Dupla mosdó hatalmas tükörrel, csillogó csapok, diszkréten, alacsonyabb fal mögé bújtatott vécécsésze, és mindenfelé elrejtett lámpák, amelyek éjszaka is kristálypalotává változtatták a szobát. Csak később tudatosult bennem, hogy a kád és a zuhany között álló, patinás vasbojlert csak kívülről lehetett fűteni.

Az a fürdőszoba nem illett a faluvégi cigánysor rogyadozó házába. A hatvanas évek végén építették ezeket, hogy kiváltsák a félig földbe vájt putrikat. Azóta nem törődött velük senki. Pusztultak, düledeztek, némelyiket már rég szétlopták, vagy eladták darabonként.

Kálmánék nyolcan laktak a bekerítetlen portán álló, vakolatát vesztett házban. Be nem tettem volna hozzájuk a lábam, ha karácsony után két nappal nem érkezik bejelentés, hogy Flóriék épülő, ízléstelen villájából elloptak egy zsák csemperagasztót meg a fugázáshoz való anyagokat.

Flóriék voltak a falu, de talán a környék legtehetősebb családja. Mindenki suttogta róluk, hogy nemcsak a segédmunkások Pestre szállításából gazdagodtak meg, hanem a kamatos pénzekből, meg a mindenféle csalásból. Fifikás família volt. Ha bárhol meg lehetett csapolni az államkasszát, a közöset, akkor ők még azelőtt megtették, hogy a többdiplomásoknak eszükbe jutott volna kapkodva elzárni a csapot. Ha pénzről volt szó, nem ismertek se istent, se embert. Az utolsó forintért is lehajoltak. Leginkább a magukfajtán élősködtek.

Loptak tőlük, igazságot követeltek. Annyi építőanyag volt felhalmozva a még készülő hatalmas házuknál, hogy abból nemcsak azt, de a fél falut fel lehetett volna építeni. Elképedve nézelődtem. Aztán azzal hagytam volna ott őket, hogy ha jutunk valamire, jelentkezünk. De nem az enyém volt az utolsó szó. Azzal bocsájtottak el, hogy ha jót akarunk a tolvajnak, akkor előbb találjuk meg náluk, mert, ha a család keríti kézre, annak csúnya vége lesz. Szívem szerint visszaszóltam volna, hogy ne fenyegetőzzenek, de a parancsnokom csak kedélyesen vigyorgott, hogy persze Flórikám, mindent megteszünk.

Nem szóltam senkinek a kerítés túloldalán induló két lábnyomról meg a talicskakerék hagyta csíkról, aminek egy részét még nem takarta el a friss hó.

Szürkület előtt egyedül, civilben, gyalog mentem vissza a palotához, hátha megtalálom a nyomok folytatását. Nem Flóriéknak akartam igazságot szolgáltatni, inkább az izgatott, kit vihetett rá a bátorsága vagy a tudatlansága, hogy a környék legerőszakosabb családjához törjön be. Kálmánék házáig vezettek a nyomok.

Benyitottam a már csak jelképes bejárati ajtón. Bűz csapta meg az orromat. A vastag kabáton keresztül is éreztem az apró folyosó falaiból áradó hideget. Balra, az első utcai szobában néhány riadt, girhes csirke várt a sorára. A másik, legalább fűtött helyiségben gyerekek hangoskodtak. Kálmán a konyhából lépett elém.

Nem tagadta, hogy Flóriéktól hozzájuk vezetnek a nyomok. Nem keresett mentséget és kibúvót sem. Örök szegénységre ítélt cigányember volt, aki hét közben Flóriék valamelyik bandájával gürizett. Feketén egy építkezésen, valahol, messze innen. Leginkább azért, hogy az asszony meg a hat gyerek miatt halmozódó tartozásokat valahogy törleszteni tudja. Flóriéknak. Ám az valahogy mindig csak több lett. Gyorsabban kúsztak felfelé a nevéhez írt számok egy koszos, kockás füzetben, mint az én svájci frankos hitelem a bank számítógépein.

Nem kellett mondani, tudta, hogy baj lesz, ha Flóriék fülébe jut, ő járt a portájukon. Könnybe lábadt a szeme, hogy őt az már nem érdekli, mert neki be kellett tartania az ígéretét, amit a legkisebb jánynak tett. Először nem értettem, ahhoz miért kellett csemperagasztót meg fugázót lopni, azt hittem, karácsony előtt pénzzé tette. Aztán intett, hogy menjek utána, és bevezetett a bejárati ajtótól jobbra nyíló, egykori harmadik szobába. Az új fürdőszobába.

Percekig csak forogtam körbe nyitva felejtett szájjal. Úgy éreztem, valami hülye álomba keveredtem.

Kálmán legkisebb lánya súlyos szívbetegséggel jött a világra. Ápolták, szerették, mindent megtettek érte. Nyolc éves volt. Az orvosok már nem sok időt jósoltak neki.

Az volt a kívánsága, a Jézuska hozzon neki egy gyönyörű fürdőszobát. Olyat, amiben kád van, mosdó, hatalmas tükör, melegvíz, meg benti vécé, hogy ne kelljen a hidegbe kijárkálni, szebbet, mint amilyeneket a sorozatokban mutat a tévé, hát mit lehetett erre mondani?

Makogtam. Kálmán lehajtott fejjel folytatta, hogy eddig soha nem mert a máséhoz nyúlni, de most nem tehetett egyebet. A különböző építkezésekről, ahová Flóriék szervezték, apránként minden szükségeset hazahordott. Csöveket, csempéket, járólapokat, mikor mi fért a batyuba. Aztán december elején nekiállt, és éjszakánként, amikor aludtak a gyerekek, építgette a fürdőszobát. Már majdnem készen volt, amikor rádöbbent, hogy a befejezéshez hiányzik még valamennyi anyag. Boltba nem mehetett, mert a faluban ilyesmit nem árulnak. Kocsija nincs, de pénze se, hogy bebuszozzon a megyeszékhelyre. Meg már idő sem volt. Közeledett a karácsony. Készen kellett lennie a fürdőszobának. Trógerolt eleget Flóriék új házának az építésén, tudta, hogy ott mindent megtalál. Meg azt is, hogy még nem laknak benne, december 24-én hajnalban senkit nem talál majd ott. Köd volt, senki se látta. Csak azt tette a taligájába, ami nagyon kellett a karácsonyi ajándék befejezéséhez.

Látnia kellett volna a jány arcát, meg a többiek elkerekedett szemét, amikor kinyitottam nekik a fényben úszó, meleg fürdőszobánk ajtaját.

Karácsonyeste mindenki kádban fürdött, miközben Kálmán boldogan hordta az utcai kútról a vasbojlerbe a vizet, amit mindenféle szemét melegített fel.

Meglett férfi létemre könnyezve tapostam össze a Flóriék palotájától Kálmánék viskójáig vezető nyomokat. Egy hónap múlva pedig azzal zártuk le a nyomozást, hogy a tettes ismeretlen maradt. Azt csak később tudtam meg, hogy Flóriék olyan anyagokat is beírattak a parancsnokommal a jegyzőkönyvbe, amiket el se vittek tőlük, vagyis még kerestek is a meglopásukon. Így aztán volt miből újabb kölcsönt adni Kálmánéknak, hogy kora tavasszal eltemessék a legkisebb lányt, aki úgy szeretett volna saját fürdőszobát.


Bajnai Zsolt végzettségei szerint történelem-földrajz szakos középiskolai tanár és újságíró. Előbbi soha nem volt, utóbbit lassan harminc éve műveli. Dolgozott több újságnak, szerkesztett lapokat és könyveket. Civilben – amikor nem ír – az államigazgatásban könnyűzenével foglalkozik. Sokáig gyűjtötte a bátorságot, hogy prózáival a nyilvánosság elég merjen lépni. Eddigi két novelláskötete – A megmozdult világ (2016), Visszaköszönés (2018) – után 2020 tavaszán jelent meg a harmadik, Az eltűnt városháza címmel, amelyet két évvel később a Csálé képek követett.