Csippán Péter: Háromté

Részletek

Írta: Csippán Péter

Negyvennégy éves vagyok. A tortán kétszer négy gyertya van. Nem bírom őket egyszerre elfújni. Ajándékba egy bőrkötésű naplót és egy töltőtollat kapok. Nagyon tetszik, kényelmes írás esik vele a vastag papíron.

Torta

Odakinn még alig pirkad, de én már fenn vagyok. Ma van a születésnapom. Esik. Szeszélyes hónap az április. Az utcalámpák sárga fényében esőcseppek csíkozzák be az ablak üvegét. Az egyik gőzölgő búra szinte behajol a hálószobánk ablakán. Ezt nem vettük észre, amikor megvettük a lakást. Órák telnek el, mire élet költözik a magányosan ázó szemeteskukákkal kottázott járdaszalagok közé.

Lenyomom az ébresztőóra gombját, aztán kicsusszanok a takaró alól. Köntöst veszek és felteszem a kávét. Miközben várok, megnézem magam a fürdőszoba tükrében. Próbálom felfedezni a változásokat, hogy az éjszaka mennyivel vájta mélyebbre a barázdákat az arcomon.

A nyers pezsgőt már három napja behűtöttük, hogy kellőképp hideg legyen, de a tortakrémet csak ma reggel főzzük majd meg, mielőtt elindulok dolgozni. A kihűlt krémhez húsz deka vajat és két evőkanál cukrozatlan kakaóport kell még keverni. Ez a feleségem dolga.

– Ugye sietsz? – kérdi az indulás előtt.

– Sietek – felelem.

Miközben a munkahelyem felé zötykölődöm a buszon, elképzelem a feleségem, amint betölti a kész csokoládékrémet a készen vásárolt piskótalapok közé. Látom magam előtt, ahogyan óvatosan kanalazza a lágy masszát. Látom, ahogyan a kanálról a fehér asztalterítőre cseppen egy borsónyi adag. És látom, ahogy jobb keze középső ujjával felszedi, majd lenyalja ujjbegyéről a krémet. Semmi sem mehet kárba. Nagyon készül a mai napra. A torta és a pezsgő után talán le is fekszik velem.

Odabenn senki sem tudja, hogy születésnapom van. Csendesen csordogálnak a percek, de a gép, amin dolgozom nem hagyja, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Ma kihagyom az ebédet, csak az estére koncentrálok.

A műszak végén felakasztom a köpenyem a fogasra, gondosan ellenőrzöm, hogy lezártam-e minden műszert.

Időközben elállt az eső és ahogyan kilépek az intézetből, mellbe vág a cseresznyevirágok csiklandó illata. Egészen a gerincemig hatol, ahogy teleszívom vele a tüdőm.

Az ünnep sűrűsége odahaza a levegőben tapintható. Itt másfélék a szagok, regiszterekkel a hétköznapok fölött. Sűrűn, viszkózusan folynak keresztül a receptorsejtjeimen az agyam felé. Nehéz lélegeznem. Legalul a tortakrém reggelről maradt édessége, rárétegezve a hagyma, a paprika és a főtt marhahús zsíros illata.

A vacsora csendben telik, a torta előtt gulyáslevest eszünk, aztán kinyitjuk a pezsgőt. Töltök a poharakba, egyszerre megisszuk csaknem az üveg felét.

Negyvennégy éves vagyok. A tortán kétszer négy gyertya van. Nem bírom őket egyszerre elfújni. Ajándékba egy bőrkötésű naplót és egy töltőtollat kapok. Nagyon tetszik, kényelmes írás esik vele a vastag papíron. Legszívesebben most rögtön nekiállnék a naplóírásnak. Fokozatosan, egyre mélyebbre ásnám magam az időben. Visszafelé lapátolnám az emlékezet gödrébe pergő másodperceket. Ehhez azonban kiszögeléseket kell keresnem, ahol megvethetem a lábamat. Fix pontokat az életemben. Ki kell biztosítanom magam a jelenhez. Pányvákat, köteleket, karabinereket kell egymáshoz csatolnom, lassan ereszkedni lefelé. Vajon meddig bírja ezt egy ilyen toll?

Előbb azonban még megesszük a tortát és megisszuk a nyers pezsgőt. Lassan, morzsánként majszolom az édes süteményt és közben arra gondolok, hogy holnap elmegyek anyámhoz.

Tinta

Az első töltőtollamat apámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra, hat nappal az érettségi előtt. Fémtestű Royal Jotter, aranyozott klipsszel. Azt mondta, az élet túl rövid ahhoz, hogy vacak tollakkal írjunk és, hogy komoly ember különben sem ír golyóssal.

– És azt hiszem, te komoly ember vagy – mondta.

– Köszönöm – válaszoltam.

– És nem írsz többet golyóssal! Megígéred?

– Megígérem. Nem írok.

A Royal Jotter hegye a matekérettségi alatt pattant le, a csorba tollból patakzott a tinta. A tizenkét feladat több mint felét formai hiba miatt egyszerűen áthúzták. Az eredmény épphogy elégséges lett, mert nem fogadtam el a felügyelő tanár golyóstollát.

Apám a második osztály után, augusztus vége felé döntött úgy, hogy kivesz a gimiből és beírat Baján a technikumba. Velem ezt csak a tanévnyitó előtt két nappal közölte.

– Egy jó szakma, az mégiscsak kézzelfogható dolog – mondta. – Ennek van értelme. Még hajógépész is lehetsz. Korlátlan lóerő és a tenger! Meg aztán kell neked a levegőváltozás! A távolság biztonság. Klassz lesz!

– Klassz – válaszoltam. – De Pesten vannak a barátaim.

– Barátaid ott is lesznek, a kollégium nagy buli – vigyorgott.

Két órát adott, hogy bepakoljak a bőröndbe a busz indulásig, de én nem tudtam eldönteni, hogyan férjen bele hatvan literbe az életem.

A következő két évben havonta egyszer mehettem haza. Apám szerint, hogy ne zökkenjek ki a tanulásból.

– Jobb ez így, hidd el!

– Elhiszem – feleltem.

– Aztán ne felejts el írni! – vigyorgott. – Minden héten várom a levelet!

– Nem felejtek – próbáltam mosolyogni én is, pedig tudtam, hogy öt nap múlva kötik be hozzá a telefont.

A forró, levegőtlen buszt betöltötte a párolgó műbőr átható szaga. Rajtam kívül hat-nyolc ugyanolyan felnyírt hajú, elálló fülű fiú utazott Baja felé. Biztos voltam benne, hogy ők is a technikumba mennek. Az új barátok, gondoltam, és ahogy kifordult a busz a pályaudvarról, egyszerre kezdtek zörögni az otthonról hozott, sztaniolba csomagolt szendvicseikkel. Mire a Hungáriára értünk, a zsírban sült fasírt fokhagymás bukéja kiszorította a műbőrszagot. Végül nem lettünk barátok. Már Dunapatajnál leszálltak, és nem láttam többé egyiküket sem.

Hetekkel az érettségi után, amikor újra otthon laktam, leértékelve, a sarki Ápisz kirakatában megpillantottam ugyanazt a Parkert, amit apámtól kaptam. Ugyanaz a fémtestű Jotter az Utolsó darabok tábla alatt, pár száz forintért. Még aznap vettem egy másikat. Az egészen mostanáig bírta. A bolt azóta megszűnt, egy csokicsöves szoláriumnak adta át a helyét, ajtaján a rikító neonzöld felirat: Csőcsere!

Távirat

Amikor anyám kórházba került, apám még aznap átjött, hogy letakarja a tükröket. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, egyelőre nem halt meg az anyám.

– Agyhalott – mondta. – Az majdnem ugyanaz.

– Takarodjon! – mondtam és észre sem vettem, hogy magázom. Szó nélkül vette a kabátját és elment. Amikor másnap délután felhívtam a kórházat, közölték, hogy anyám néhány perccel ezelőtt exitált.

Máig sem értem, hogy napokkal később miért az apám nevére érkezett a távirat. Ő akkor már évek óta nem lakott velünk.

T. Cim! Sajnalattaal eertesiitjuek, hogy {...és itt anyám neve következett...} folyoo hoo 3aan, 15 oora 10 perckor osztaalyunkon elhunyt. Szent Jaanos koorhaaz Neuroloogiai ees Neuropszichiaatriai Osztaaly

Nem emlékszem arra, hogy mikor döntöttek úgy, hogy elválnak. Utolsó képem arról, hogy egy család vagyunk, ragacsos vasárnapi melasz. Emlékszem anyámra és apámra, egymással szemben, a BUBIV dohányzóasztal két oldalán elhelyezett fotelekben ülnek. Emlékszem, ahogyan szótlanul nézik a másikat az asztal, két üveg Kőbányai és két félig teli pohár felett. És emlékszem, ahogy ebben a megfagyott idillben játszom a téglavörös, házgyári padlószőnyeg közepén a születésnapomra kapott Gabi építővel.

De arra nem emlékszem, hogy anyám szeme izzik a gyűlölettől, hogy a körmei csaknem átlyukasztják a fotel szürke, műplüssel borított karfáját. Arra sem emlékszem, hogy apám arca kemény, mint a gránit, hogy szemének szürkéje a háborgó vihar színe. És arra sem emlékszem, hogy géppisztolyt építek a Gabi építőből. Akkurátusan rakom rá a cső végére az irányzékot, aztán a tárat is behelyezem. Ratatatataaa! Meghaltatok!

De meghalni csak anyám halt meg, ő is csak később, amikor már tizenhat múltam. Amikor egy ér szinte felrobbant az agyában. A kezelőorvosa kilátásokról, meg százalékokról beszélt, de mind tudtuk, hogy nem éli túl.

A válás után apámnak kétheti láthatást rendelt a bíróság. Kéthetente kilenctől-ötig, pontosan nyolc óra. A két hétből hamar két és fél lett, aztán három, aztán már csak havonta egyszer telefonált.

– Apád egy szar alak! – mondta anyám és felbontotta aznap az első száraz fehér bort. Ahogy ivott, a melankólia fémes szaga, a csodálkozó naivitás édes-savanyú szagává változott, hogy aztán elnyílt szemmel bámuljon a körülötte felgyorsult világra.

– Anya, jobb, ha most lefekszel – mondtam.

– Azt majd én tudom – mondta, és körmei ezúttal csakugyan átszakították a szürke, műplüss szövetet a fotel karfáján. A mentők csak másnap reggel vitték el.

Leteszem a tollat és becsukom a naplót. A feleségemet már elnyomta a fáradtság és a pezsgő. Összegömbölyödve alszik az ablakon beszűrődő sárgás fényben. Felállok az asztaltól, lekapcsolom a kislámpát és töltök magamnak még egy pohárral. Egyszerre hajtom fel az egészet, amitől az orromba megy a szénsav. Az ablakhoz megyek és az utcai lámpa tolakodó feje elé húzom a függönyt. Odakinn most nem esik, holnap meglátogatom az anyámat.

Csippán Péter 1979-ben született Budapesten, azóta is itt él. Elsősorban rövidebb prózákat ír, novellái nyomtatott és online folyóiratokban, illetve kiadói antológiákban jelentek meg.