Horizontok metszéspontján

Részletek

Írta: Csordás László

Szilágyi István nyitott, kísérleti regényformában, a rá jellemző finom motivikus hálóval átszőve fogalmazza meg a bűn meghatározásának és megítélésének fontos kérdéseit. Teszi ezt egyrészt történeti jelleggel, a boszorkányperek hagyományára tekintve, másrészt pedig az egyetemes emberi távlatában gondolkodva.

Meglehetősen régóta várjuk már Szilágyi István új regényét, a Messze túl a láthatáron megjelenése most mégis az őszinte meglepetés erejével hat. Ebben természetesen része van annak, hogy bár tudtunk az új mű készülődéséről, sőt különféle interjúkban, beszélgetésekben elszórt információk alapján a témáját, a fontosabb problémákat is sejthettük, amelyek köré a történet szerveződik majd, de az olvasó arra is felfigyelhetett, hogy a szerző következetesen hárított, amikor a várható megjelenésről próbálták kérdezni. Annak, aki arra gondolt, milyen műgonddal készülnek a szépirodalmi műalkotások Szilágyi műhelyében, az is teljesen jogosan eszébe juthatott, hogy már jó ideje készül ugyan ez a regény, de vajon előfordulhat-e, hogy sosem készül el. Ez a megjelenés viszont most határozottan jelzi: az életmű nem zárult le, szervesen épül tovább. A Messze túl a láthatáron ugyanis több szálon kapcsolódik az előző regényekhez. A rendkívül töredékes szerkezet az első, kísérleti jellegű regényre, az Üllő, dobszó, harangra emlékeztet. A Kő hull apadó kútba juthat eszünkbe, amikor az új kötet lapjain többször is utalás történik Jajdonra, és az első részben II. Rákóczi Ferenc, a fejedelem is megelevenedik előttünk. Mélyebben pedig a bűn értelmezése körüli problémák, a babonaság iránti érzékenység sarkall közös pontok keresésére. Az Agancsbozót a részletezés, az abszurd döntéshelyzetek és párbeszédek miatt idéződhet fel bennünk leginkább. Míg a Hollóidőre az előzményként is tételezhető történelmi léthelyzet ábrázolása és az írásfikcióhoz (előbbiben a deák mostoha sorsú lejegyzései, utóbbiban pedig Tompay éppen íródó memoárja) való viszony miatt gondolhatunk már az első oldalakon túlhaladva. A Messze túl a láthatáron előzménye azonban egyértelműen megnevezhető egy konkrét – bár az imént említettekhez képest kevésbé ismert – címmel az írói életműben: ez pedig a könyvformában eddig nem publikált A hóhér könnyei, ami az Utunk Évkönyvben, majd újraközölve az Alföldben, illetve a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában volt hozzáférhető. A két mű között olyannyira nagy a hasonlóság, hogy az újabb regény az előbbi szöveg továbbgondolásának, újraírásának tekinthető. A filológiai alaposságú összevetés bizonyára sok szöveghely átvételét, apró, de jelentéses módosulásokat (például a Rákóczi szabadságharc A hóhér könnyeiben még kuruc zördülésként szerepel, míg a Messze túl a láthatáron következetesen kuruc zajdulást említ), motivikus változásokat, hangsúlyáthelyeződéseket (ilyen a hóhér motívumának háttérbe szorulása, a kocsisok és Rekettye Pila módosult szerepe, a személyes érintettség, motiváció Tompay bírói döntéseiben vagy a nehezen megfejthető, víziószerű befejezés teljes újragondolása) tárna fel, de ebben a rövid írásban csupán a jelzésre van lehetőség.

A Messze túl a láthatáron elbeszélt történetei néhány évtizeddel a Hollóidő eseményei után játszódnak: a török hódoltság ekkorra már megszépülni látszik az emlékezetben. Egy újabb történelmi esemény, mégpedig a Rákóczi-szabadságharc kerül ezúttal az első, Emlékirat című fejezet középpontjába. A kuruc zajdulás végnapjaiba tekinthetünk be ezeken a lapokon, a váratlan vereségbe, a hadak lassú szétzilálódásába, a fejedelem megvalósítatlanul maradó terveibe és a majdani bujdosás előkészületeibe. A Szilágyi-regényekre eddig nem jellemző módon sorakoznak itt pontosan megnevezve a történelmi események (például a trencséni csatavesztés, a sárospataki országgyűlés, a benderi diplomáciai küldetés), nevek (Rákóczi fejedelem, Vak Bottyán, Esze Tamás, Károlyi Sándor, a sor még folytatható) és helyszínek (Szatmár, Munkácsi vár, Huszt stb.). Ez pedig kétségtelenül új távlatot nyithat a Szilágyi-olvasásban: az eddig többé-kevésbé konszenzusosan elfogadott tapasztalatokat, a szépirodalmi műalkotás – az író által is gyakran említett – hangsúlyosan megköltött világa és a valóságra vonatkoztathatóság közötti értelmezési lehetőségeket módosíthatja.

Tompay Wajtha Mátyás, a Messze túl a láthatáron központi alakja a kuruc zajdulás végnapjaiban Rákóczi bizalmasaként lép elénk. Azt a diplomáciai jellegű megbízatást kapja a fejedelemtől, hogy Benderben tárgyaljon a törökökkel az elindulást illetően. Majd a küldetésből hazatérve Tompay – Rákóczi kérésére – elkezdi írni emlékiratait. Ezekből az önértelmező töprengésekből olvashatunk részleteket a szövegben, tipográfiailag is végig elkülönítve. A regény első fejezete a továbbiakban, ami egyfajta előzménytörténetként is felfogható, a szabadságharcot követő, rendkívül kusza, átmeneti történelmi korszakba nyújt betekintést: a zajdulások után megváltozik a világ, útonállók, tolvajok, haramiák lepik el az utakat, járják a vidéket. Általános tapasztalat lett a félelem, mert „[n]incs foglár, nincs bíró, nincs hóhér, mind kámforrá vált” (77), ahogy egy helyen Tompay idős édesanyja illúziótlanul felvázolja a helyzetet. Az igazságszolgáltatás tehát már nem működik rendeltetésszerűen, emellett a lakosságot folyamatosan pestisjárvány tizedeli, és erre az általános állapotra még egy személyes tragédia is rányomja bélyegét. Tompaynak hazatérve azzal a hírrel kell szembesülnie, hogy feleségét, Orsolya asszonyt ismeretlenek elcsalták otthonról egy rá hivatkozó hamisított levéllel és üzenettel. Az eset kivizsgálása, a nyomok felderítése után nyilvánvalóvá válik, hogy a befagyott lápos területen elsüllyedt szánon a feleség veszett oda. Ez a tapasztalat pedig végleges törést okoz Tompay életében, amit a regény erőteljes váltással is érzékeltet.

A második részben (Amerre a világ) már körülbelül harminc évvel az előzmények után veszi fel a történet fonalát az elbeszélő. Ekkorra Tompay Wajtha Mátyás Tipród vármegye főbírájaként környezetétől teljesen idegen, különös emberré válik, döntéseit nagyon gyakran a kor bírói gyakorlata, illetve az általánosan elfogadott konvenciók ellenében hozza. Szilágyi István azzal az írói döntésével, hogy a regény további fejezeteit a párbeszédes forma uralja, még inkább előtérbe helyezi ezt a különösséget. Amikor pedig Gorbay Ölyves Józsa szolgabíróval, Tsomor Fóris jegyzővel vagy éppen a megvádoltakkal beszélget Tompay, mindig az ítélethozatal viszonylagossága kap hangsúlyt: a döntések legtöbbször megkérdőjelezhetők, előítéletesek és elfogultak, az egyértelműnek tűnő bűnjelek pedig más nézőpontból egészen másként mutatkoznak meg. Ez magyarázza azt a mások számára már-már gyanússá váló gyakorlatot, hogy miért nem csikar ki „tortúrázással” vallomást a gonosztevőkből a főbíró, de azt is, ahogyan az ítéletek végrehajtásakor mindig inkább az emberségesebb változatot választja.

A viszonylagosságra épülő világszemléletet pedig tovább árnyalják a regényben epizodikusan felidézett történetek és döntéshelyzetek. A Jókus-féle ház pitvarában felbugyogó vérről nagyon hamar kiderül, hogy az nem más, mint a gyereklány, Fürjész Kisó és a macska ügyködésének következménye, semmiféle csoda nem történt. Egy másik bűnténynél, Csűrös János halálánál pedig az egyik véletlenül elejtett mondatot értelmezve Tompay egészen más háttértörténetet is elképzelhetőnek tart, mint amit a bírói döntés nyomán végül elfogadnak. De a Messze túl a láthatáron legizgalmasabb részei alighanem a rontók, boszorkányok, babonások, vajákosfélék természetéről szólók. Főleg azért, mert a főbíró többször is részletesen kifejti, hogy nem hisz ezekben: „A legtöbb rontásféle ártalom mögött rendszerint a félelem, a szorongás, a nyomorúságtól való rettegés munkál. Az áldozatjelölt egyvégtében a bajok okozóját keresi, azt, akinek fölötte hatalma lehet. Aztán lesi, várja, hogy az mikor bocsájt már reá valami nyomorúságot, s miközben ezt rettegi, már-már kívánja is, hogy elkövetkezzék.” (288) A két árva kocsis, Kajdi Gergely és Darás Ferenc első látásra boszorkányosnak tűnő tevékenysége (akasztott ember kezével simogatták a lovakat, hogy azok elképesztő teljesítményre legyenek képesek) a fiúk elbeszélése alapján teljesen reális színezetet kap. Ahogy a felmentett és útjára bocsátott (más helyen később persze halálraítélt), szerencsétlen sorsú Rekettye Pila tevékenysége mögött is felismerhető a számítás, a tudatos rájátszás bizonyos boszorkányosnak hitt praktikákra. „Mindaz, amiből bomlott elméjük e rendkívüli állapotot építi, igazából evilági dolog, csupán kiforgatódik valós természetéből, miután más rendeltetést szánnak neki” (281) – állapítja meg az egyik helyen a boszorkányféléknek tekintett kirekesztettek lelki motivációit elemző Tompay. Hogy Szilágyi mesteri módon ellensúlyozva ezt a regényben, a főbírót Rekettye Pila bűvkörébe vesse egy emlékezetes epizód erejéig. A találkozásról, feltételezett együttlétről gondolkodva rejtély marad, hogy egy ilyen racionális gondolkodású embert miként érhetett el mégis a bűbájosság…

Szilágyi István nyitott, kísérleti regényformában, a rá jellemző finom motivikus hálóval átszőve fogalmazza meg a bűn meghatározásának és megítélésének fontos kérdéseit. Teszi ezt egyrészt történeti jelleggel, a boszorkányperek hagyományára tekintve, másrészt pedig az egyetemes emberi távlatában gondolkodva. A Messze túl a láthatáron lapjain már súlyos erkölcsi dilemmaként jelenik meg, hogy vannak-e egyáltalán boszorkányok. Ebből pedig egyértelműen következik: ha később kiderülne, hogy nincsenek, tehát sokakat ártatlanul ítéltek máglyahalálra, akkor végül is ki lesz a bűnös? Vajon milyen prekoncepciók alapján hozunk ítéleteket? Kinek joga megítélni a teljes mélységében felderíthetetlen bűnöket? Tompay Wajtha Mátyás a titkok mögé próbál tekinteni, végső soron feltárni a babonák, hiedelmek, bűbájosságok és szerelemkötő mesterkedések mögött megbúvó észszerűséget. Olyan értelmezői horizontok metszik egymást izgalmasan a párbeszédekben, melyekről első pillantásra azt gondolnánk, már rég meghaladottak a mai ember számára. De mivel „egy história sohasem annyi, amennyi később kilátszik belőle” (96), épp ezért ebben az átmeneti történelmi léthelyzetben ismerhetjük fel igazán, hogy a láthatáron túlit érzékelni vagy akár megsejteni is mennyivel nehezebb, mint azt manapság hinnénk.

Szilágyi István, Messze túl a láthatáron, MMA Kiadó, Budapest, 2020.

A kritika eredetileg a Szépirodalmi Figyelő 2020/3. számában jelent meg.

Csordás László (1988) irodalomkritikus, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola előadótanára.