Nem, nem hivatásom a vétó

Részletek

Szálinger Balázst Balogh Gergő kérdezte

(Balogh Győző felvétele)

Balogh Gergő: Első köteted, amelyben már tanúbizonyságot tettél formai-technikai elmélyültségedről, le sem tagadhatná azt a költészettörténeti időszakot, amiben megszületett. Persze kevés pályakezdő megszólalása nem viseli magán az éppen uralkodó költői nyelvek nyomait. Aligha képzelhető el pályakezdés sorvezetők nélkül. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy azok az elvek, azok a poétikai normák, amik egy-egy költői belépőt kereteznek, maguk is változnak: közeg- és korszakfüggők. Attól a poétikától, ami az 1990-es évek magyar költészetét és az első két köteted hangját is meghatározta, azóta magad is nagy mértékben eltávolodtál. Azok, akik a Kievezni a vajból (1999) megjelenésekor születtek, idén töltik, töltötték be a 18-at és talán olyanok is olvassák ezt a beszélgetést, akik az Első Pesti Vérkabaré (2002) évében születtek. Adja magát a kérdés: hogy látod, miben más egy pályakezdő helyzete most, mennyiben változott meg az irodalmi nyilvánosság és a magyar költészet? Miben változtak meg az indulás feltételei, fórumai és módjai?

Szálinger Balázs: Az biztos, hogy sok minden megváltozott, és több olyan dolog van, amit a nálam mondjuk 50 évvel idősebbek ugyanúgy éltek meg, az utánam 15 évvel érkezők pedig már nem. Ilyen például a korrektúra. Elküldte az ember borítékban a versét, előbb-utóbb jött rá egy válasz, szintén a postán, aztán kb. fél év múlva megérkezett a korrektúra. Mert hát amit küldtem, valaki begépelte, és nyilván volt értelme a korrektúrának, hátha találok benne elütést. Utoljára az Alföldtől kaptam korrektúrát. Érdekes volt, mindig csak az adott egy-két oldal lapjait kaptam meg, rajta volt az oldalszám, abból lehetett következtetni rá, hogy kb. a lapszám elején vagy végén van a versem. Ez persze apróság. De mindenképpen jelzi, hogy az irodalom fórumai jelentősen máshol, mások voltak, mint most. Most az internet az elsődleges fórum. Szó volt erről már 15-20 éve is, hogy jujj, jön majd az internet, és mindent megváltoztat. Nagyon utópisztikusnak hangzott – aztán szépen, mint ahogy a béka megfő a vízzel együtt, be is következett. Nem is fájdalmasan, meg lehetett szokni. A pályakezdők helyzetét illetően: bizonyos tekintetben nehezebb a dolguk, bizonyos tekintetben könnyebb. Ekkora hírzajban nehezebb egy-egy jól sikerült verssel figyelmet kelteni. Többször muszáj egymás után egyeneset rúgni a labdába. Annak idején, ha megjelent egy erősebb közlésed mondjuk a 2000-ben, és egy-két hónapon belül a Jelenkorban meg mondjuk egy harmadik folyóiratban – akkor lényegében elindult a pályád, megteremtettél egy figyelmet. Ami persze még mindig csak lehetőség, amivel élni is kell – de akkor is: 2-3 erősebb hónap alatt fel lehetett kelteni a szűk szakma figyelmét. Volt 6-8 fontos folyóirat – ezeknek a többségét tényleg mindenki olvasta, tehát ha ezekben közöltél, akkor szem előtt is voltál. Ma ez szinte lehetetlen, mert a nyomtatott lapok, folyóiratok mellett annyi online fórum van – plusz a Facebook, hogy lehetetlen a szakma nagy részéhez eljutni mondjuk néhány jól irányzott versközléssel. És pont az internet az, ami miatt könnyebb is a mai helyzet: ha kinyitod a laptopodat, mondjuk Kőszegen, ugyanúgy részt tudsz venni az irodalmi élet fontos fórumán, mint ha Pesten lennél. Fel se tűnik senkinek, hogy nem Pesten vagy, és nem is érdekel senkit. Húsz éve ez nem így volt. Akkor sokkal inkább muszáj volt postára járni, illetve előfizetned valami folyóiratra.

Balogh Gergő: Mind az első köteteddel nagyjából párhuzamosan keletkezett Zalai Passió (2000), mind A sík (2005) című műved a 19. századi magyar eposzi hagyományhoz nyúl vissza. Paródia és világteremtés. A százegyedik év (2008) verses (kis)regényként szintén ehhez a korhoz kapcsolódik. Már maguk a választott műfajok is különösek. 2009-ben egy Magyar Narancs-interjúd kérdezője egyenesen azt találta mondani az eposzírásról, hogy – idézem – „ezt valahogy olyan öregesnek gondolom”. Persze az igaz, hogy az eposz lendülete már a 19. században, legkésőbb Arannyal megtört. Juhász Ferenc eposzai a 20. század második felében irodalomtörténetileg egészen elszigeteltnek tekinthetők. Magyarországon nemigen beszélhetünk az eposzi hagyomány műfaji folytonosságáról. Ezen a 20. század műfajlebontó poétikai és a műfaji kategóriákkal szemben megfogalmazott irodalomelméleti aggályok sem segítettek sokat. A 20. század gyakran műfajellenes irodalmi törekvései után azonban a kortárs magyar irodalomban mintha a műfaj mint olyan, a műfajiság feltámadásának lehetnénk tanúi: gondolok itt például a te műveidre vagy Térey János verses regényeire, és itt említhető még meg Karafiáth Orsolya vagy Varró Dániel is. Mi az, amit ezek a nálunk a 19. században népszerűvé váló műfajok tudnak, mi az, ami miatt számodra lényegesnek tűnt a hozzájuk való odafordulás? Milyen viszony fűz a műfaji hagyományokhoz? Mi mondható el csak eposzban, verses regényben?

Szálinger Balázs: Való igaz, hogy a verses epikát tizenkilencedik századi műfajnak tartjuk: fontos alkotók fontos művei voltak. A huszadik században ez már nem volt így, de azt nem mondanám, hogy kiment a divatból. Létezett, csak nem volt meg ez az együttállás, hogy nagy szerző fontos műve. Szóval a huszadik században Ady Margitája, Somlyó Nyitott könyve volt az első – az utóbbi ráadásul egy szerencsétlen sorsú életmű csúcspontja is. Kevesen tudják, hogy a negyvenes évek második felében két olyan verses kisregény is megjelent, ami a második világháborúról szól. Szabó Magda Szüretje stanzában, Lakatos Istváné, A pokol tornácán pedig hexameterben íródott, ráadásul mindkettő jó. Aztán persze Juhász Ferenc, bár ő messze volt a magyar verses epikai hagyományoktól, inkább saját világot teremtett a műfajon belül. Kevés szó esik Babics Imréről, akinek a kilencvenes években három kiseposza is megjelent. A Zalai Passió 99-ben készült, 2000-ben jelent meg, pont becsúszott még a huszadik századba. És igen, a következő években egész sokan írtak verses epikát. Hogy mi köt hozzá? Szerintem egyszerű matek. Ha van történetem, és az eszközeim verses eszközök, akkor csakis a verses epika vagy a verses dráma jöhet ki az egyenlet végén.

Balogh Gergő: Egy beszélgetésben úgy fogalmaztál, hogy A százegyedik év, amely műved egy bizonyos külvárosi önkormányzat korrupt működését jeleníti meg, nélkülözi az „irodalomtörténeti kód”-ot, a „játszadozás”-t, „nem mitizál egy elmúlt kort, mai a nyelvezete, 2007-ben játszódik és mindenki előtt ismert a háttér: a jelenkori Magyarország”.[1] Noha az első állítással vitatkoznék, hiszen A százegyedik év erős kapcsolatot tart fenn Babits Kártyavár című regényével (Újváros/Újrákos – Újpest), a többi mint egy poétikai fordulat kerete valóban tetten érhető nálad, és nem csak A százegyedik évben. Az irodalmi allúziók, a játékosság, a mitologizálás háttérbe szorítása egyértelműen szembefordulást jelent az első köteteid megszólalásmódjával. A sík, amely műved a korábbiaknál kritikailag kevésbé volt sikeres, innen nézve vízválasztónak tekinthető. Amíg az Első Pesti Vérkabaré zárlatában a költői működés az olvasó egyfajta kifosztásaként, megrablásaként allegorizálódik, A síkban megjelenő költővel kapcsolatban az alábbi fogalmazódik meg: „hivatása a vétó”.[2] Az ebben a művedben lejátszódó teremtés- és pusztulástörténet részben már maga is a társadalom kritikájaként jelenik meg, azonban ez még általános szinten mozog, mondhatni antropológiai kiindulópontokból táplálkozik és a tétjei is antropológiaiak. Az emberi társadalmakban mindenkor kódolt lehetséges problémákat viszi színre. A százegyedik év azonban már valóban közéleti műnek tekinthető: az EU-s pénzek magyaros elcsalása, a választási trükközés, a régi és az új rendszer egymás mellett élése és ijesztő párbeszédkészsége egyaránt megjelenik benne. Hivatása a költőnek a vétó?

Szálinger Balázs: Ez valahogy megváltozott bennem. Az irodalmárnak szerintem arról kell írnia, ami vagy poétikailag, vagy magánemberként érdekli. Az ember, a magánember viszont folyton változik. Mondtam már baromságokat interjúkban, egyszer azt mondtam, hogy a vershez nem kell szorgalom, mert hipp-hopp, az ember csettint, aztán vagy megy a varázslás, vagy nem. Most, hogy az eddigi legnagyobb kihagyásom után egy olyan versesköteten vagyok túl, ami ráadásul az eddigi legvékonyabb kötetem – és mégis többet dolgoztam rajta, mint bármely korábbin, szóval most már látom, milyen buta hőzöngés volt ezt mondani. Nem, nem hivatásom a vétó, már nem hiszem, hogy mozdíthatok a világon. De kiábrándult se vagyok, a lehető legjobb minden úgy, ahogy van.

Balogh Gergő: A műfaji-műnemi sokszínűség jegyében élénk kapcsolatot ápolsz a színházzal, több művedet is játszották-játsszák határon innen és túl, évek óta aktív vagy ezen a színtéren is. A Köztársaság című darabod idén februárban mutatta be a Trafó, ha jól tudom, színpadra vitelek számának tekintetében ez a legsikeresebb színpadi műved. A kalózok által foglyul ejtett, ekkor még köztársaságpárti Caesar ebben éppen a kalózok iskolájában edződik meg: a kalózok „államának” titkait eltanulva radikalizálódik. Az államelméleti fejtegetések és a magánéleti tragédiák kettőssége és párhuzama végigvonul a darabon. Maga a kötet, amiben a darab megjelent, kettészeli a drámát, hiszen az első jelenet után rögtön megszakításokként működő verseket ékelődnek be, hogy a cselekmény csak jóval később kezdődjön el, immár a 2. jelenettel. A Köztársaság című 2012-es könyv, amiben a Köztársaság helyet kap, maga is tevékenyen, poétikai céllal módosítja a darab olvasásának lehetőségeit. A darabot így, akár ironikusan, akár affirmatívan, de gazdagítják az őt környező, gyakran a közösségiség kérdései felé forduló szövegek. A színpad másfelől egy jóval szélesebb közönséget képes megszólítani. Hogyan látod a színpadi előadás és a néma olvasás lehetőségeit? Az Első Pesti Vérkabaréval megidézed Nagy Endre alakját, akiről a szakdolgozatod is írtad. Számára például íróként és előadóként (konferansziéként) a kabaré, a kabaré színpada volt a valódi létezési közeg. Mit jelentenek számodra a színpadi művek? Meg szoktad nézni a darabjaid?

Szálinger Balázs: Nem hiszem, hogy aki egy általam írt darabra beül, az az én közönségem. Bárcsak az lenne. Az a színházi produkció közönsége, a színházi produkciónak pedig én csak egyetlen komponenséért felelek. De amikor egy-egy alkalommal lehetőségem nyílik versbetétre, kicsit poétikusabb monológra, akkor tényleg úgy érzem, hogy a színház segítségével maga a vers képes eljutni egy este mondjuk háromszáz emberhez. Mindenesetre, bár a Köztársaság lényegében elfogyott, a köteteladásokon nem érzem, hogy a színházzal közönséget fogtam volna magamnak. Inkább új egzisztenciát találtam vele, és végre abbahagyhattam az újságírást. Szerintem az én színházi működésemnek nincs köze ahhoz, hogy a klasszikus magyar kabaré rajongója vagyok. Ennek a rajongásnak inkább a Szűcsinger nevű produkció a következménye, amit Szűcs Krisztiánnal csinálunk három-négy éve. Meg szoktam nézni az előadásokat viszonylag sokszor, szeretem azt, hogy mindegyik előadásnak más arca van, sokat tanulok belőlük.

Balogh Gergő: Habár erről általában ritkábban emlékeznek meg, a Köztársaságban – mármint a könyvben – igen hangsúlyos a szerelmi szál: a szerelmes versek, és végül a szerelem és a háború viszonyának tematizálása a kötetet lezáró Háború című verses epikai műben. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a férfi–nő kapcsolatok az egész lírai életművedben meghatározó témaként vannak jelen. Az első kötet néhol ironikus, néhol provokatívan maszkulin macsószerepeihez képest a Háborúban megszólaló férfi-hang már egy egészen más pozíciót képvisel, ami az M1/M7 (2009) átütő öregedéstapasztalata felől olvasva érthető is. De nem csak a Háborúban hangsúlyos a szerelem: a Köztársaság versei közül általában is sok szól a szerelem elvesztéséről, a szerelmi boldogság lehetetlen voltáról. A szerelemhez ebben a könyvben a legerősebben talán a hiány tapasztalata társul. A háború maga is ahhoz segíti hozzá a megszólalót, hogy ne kelljen bevallania, végső soron miért vesztette el a nőt (meghalt). Hogy ne kelljen tanúságot tennie arról, hogy a szerelmi kapcsolatból éppen csak a szerelem hiányzott. A szerelmi téma az új verseskötetből, a 360°-ból (2016) sem hiányzik. Gyakori, hogy a lírikusok idővel eltávolodnak ettől a témától. Téged mi tart meg a közelségében?

Szálinger Balázs: Hát hogy átélem. És nemhogy szégyellem, de jó beszélni róla. A boldogságról is, a kudarcról is. A köztársaság mint szó, amúgy a párkapcsolatra is tökéletesen passzol. Egy párkapcsolat is köztársaság, van előideje mitológiákkal, amik torzítanak, felnagyítanak, heroizálnak, deheroizálnak. Vannak tabutémái, van alkotmánya, tömegsírja, jogszokásai, ciklusai, Széchenyi-tervei, oda-vissza rendezetlen és kibeszélt traumái, konszolidáció, ünnepek, minden – csak nem tíz- vagy tizenötmillió ember szövetsége, hanem kettőé.

Balogh Gergő: A Háború másik szálát az éppen kitörő III. világháború viszi. Ennek eseményéről a beszélő egy budaörsi lakótelepen, az albérletében szerez tudomást. A harcok végül mindössze néhány 10.000 főnyi áldozattal járnak Magyarországon, hátramarad 10 millió „túlélő”. A háború mint nemzedéktudat-képző esemény, mint a beláthatatlan bekövetkezte tűnik fel. A háború utáni világ így nem is olyan vészjósló, mint amilyen a kortárs művekben, a disztópikus történetvezetés hagyományában lenni szokott. A háború az egyén és így a halálnak kitett egzisztencia (vagy például az egzisztenciát mélyen érintő szerelem) vagy inkább a háborús helyzet sajátos szocioökonómiája, a társadalom határhelyzetben megnyilvánuló cselekvőképessége, általában cselekvési lehetőségei miatt érdekel inkább? A kettő külön-külön vagy inkább együttesen foglalkoztat?

Szálinger Balázs: A háború az a társadalom életében, mint a szakítás vagy a végleg megromlott viszony egy párkapcsolatban. Szerettem volna ezt a kettőt egymásra játszatni egy pofonegyszerű képlettel: szakítás, háborúban. A felsorolásodból talán a harmadik a legizgalmasabb. Ahol egy ajtó becsukódik, ott kinyílik egy másik. A legnagyobb traumából egy társadalom/ország nem nagyon tud azonnal virágba szökkenni és optimistává válni, de ha a szerelmet vagy párkapcsolatot nézzük, ott talán ez igen is lehetséges. Valakinek, valaminek muszáj eltűnnie, elmúlnia, hogy cselekedni tudjon az ember, és elkezdődhessen egy új világ.

Balogh Gergő: A 2003 és 2009 közti időszak verseit magában foglaló M1/M7 értelmezhető a lírai életműved addigi szakaszával való szakításként is. Ha nem is szakításként, egyfajta lezárásként mindenképpen. A 360° új irányba indul: a táj, az embertől függetlenül működő és az ember után hátramaradó természet áll nem egy versének középpontjában. A kötet Hetés című versének zárlatával nagyszerűen megragadható mindez: „Zajlik minden érinthetetlenül.” Amíg a Háború világháborúja nem törölte el, csupán az emberek elenyésző hányadát, a 360°-ban főszerephez jutó geológiai-vegetációs idő újra és újra felvillantja az ember utáni világ perspektíváját. A kötet verseinek nagy része személytelen, nyelve olykor adatokkal és szakzsargonnal terhelt: a korábbi kötetek személyessége visszahúzódik. A személytelenség távlatát rendre a befolyásolhatatlan természeti folyamatok perspektívája létesíti. A megfigyelés itt nem személyes élmény, hanem adatok összesítése. Ebben a költészetben nagyobb szerep jut az üledéknek, a földtörténeti koroknak és a táj történetének, mint az emberi viszonyoknak, noha, például a különböző generációk viszonya, amely nagyon fontos a kötetben, van, hogy a kőzetrétegek egymásra rakódásának mintájára allegorizálódik (apa és fiú: érintkeznek egymással, de idegenek is). Az ember nem törlődik ki végleg a természet által felkínált látképből: nyomként, szoborként és romokban, a kőzetrétegekbe épülő vér formájában megmarad. A 360° a tájköltészet megújításával kísérletezik és a tájat állítja a középpontba, azonban nem az Orevecz Imrénél tapasztalható módon. A magyar vidék ugyanakkor hangsúlyos nálad is. Mi terelt a tájköltészet irányába? Látsz még poétikai lehetőségeket ebben a típusú megszólalásmódban vagy ismét új irányokba indulsz?

Szálinger Balázs: Mindenképpen látok, benne maradtam. Sokkal kevesebb vers van ebben a könyvben, mint amennyit írtam és amennyihez jegyzetet írtam, úgyhogy igen, szerintem van még ebben valami. Lehetne talán életkori dolgokkal is magyarázni, mi fordított el a személyes hangtól. Még így is azt érzem néha, hogy lehetne kevésbé személyes. Te kérdeztél sok-sok-sok év óta először a szerelmi költészetről. A Köztársaság annyira-de-annyira-nagyon a közéleti költészetről szólt a recepcióban, hogy azt éreztem: végképp nem ezt akartam. Más a kötet, és más a kép, ami (szerintem) élt róla. Ott ült egy divathullám tetején, de ez a divat a legkevésbé se szólt a költészetről magáról. Olyan lapokhoz hívtak interjúra, és ott olyan kérdéseket kaptam, politikásakat, amikhez semmi közöm nem volt. Ha nem úgy válaszoltam, ahogy az illető lap szerkesztőjének politikailag megfelelt, akkor a kérdést írták át, a kérdező meg privát e-mailben magyarázkodott. A címkéből is elegem lett, és abból is, hogy olyanok dicsérték a könyvet, akiknek pár évvel korábban még büdös volt ugyanaz a téma. Ja igen, közös dolgaink is úgy alakultak közben, hogy elegem lett a közös dolgainkból. Jöttek a jó kis figyelemelterelő bábszínházi munkák, és közben a szemlélődés, hogy jé, a madarak, jé az a domb, jé, ez a falu, satöbbi. És mégse tudtam itt maradni, mert máris jött, hogy az elmúlt száz évben hogyan változtak a madarak szokásai, hogy nézett ki száz éve a domb, és hogy száz éve tök más nép lakta a falut. És máris eljutottunk a 360°-hoz. Szóval tulajdonképpen visszajött a közéletesdi, de máshogy, más távlattal, más perspektívából.

Balogh Gergő: Zárásként arra szeretnélek kérni, mondj 3 olyan nemrég megjelent magyar irodalmi művet, amit olvastál és tetszett.

Szálinger Balázs: Bognár Péter Rodológiája, Szabó Marcell és Nemes Z. Márió legutóbbi verseskötetei nagyon izgalmasak poétikailag. Jó látni a legfiatalabbak első lépéseit, remélem, minél többet láthatok még ezekből a majdani életművekből, és persze kíváncsi vagyok, bejönnek-e a titkos tippjeim. Márton Lászlónak és Nádasdy Ádámnak köszönhetően van egy új Faustunk és egy új Danténk. Mindig kíváncsi voltam, milyen érzés lehetett az első években olvasni az antik eposzok Devecseri-fordításait. Hát pont ilyen, szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk.