Hírlevél feliratkozás

Keresés

„A határon lehet a legjobban átélni, hogy kik vagyunk”

Németh Gábort Szarka Károly kérdezte
Az én meggyőződésem szerint nincs egyetlen helyes és adekvát leképezése a valóságnak. Nem vagyok ismeretelméleti realista, agnosztikus állásponton volnék. Nem gondolom, hogy létezne egy szupernyelv, amivel le lehetne írni a valóságot, vagy meg lehetne fogalmazni a törvényeinket. Egy ír népmese, egy japán haiku vagy a busmanok éneke mind-mind kísérletek a világleírásra, és minden ilyen kísérlet érvényes pillanata a megismerési folyamatnak, vagyis inkább ennek a képtelen vállalkozásnak, amit megismerésnek hívunk.

 

(Horváth Péter Gyula felvétele)

 

Németh Gábor új könyvének címe, az Egy mormota nyara a történet szerint egyben egy vámpírfilm címe is, amelynek zárójelenetéhez a főszereplő-narrátor (foglalkozását tekintve helyszínvadász) Európa tengerpartjain kóborolva forgatási helyszínt keres, szemlélődés közben pedig az idegenség különféle alakzataival találkozik.

 

Szarka Károly: Tegnap, amikor egy buszmegállónál vártam valakit, és volt időm a teret és az embereket figyelni, végignéztem, ahogy két középiskolás fiú néhány méterre tőlem összeverekedik. A könyved elbeszélője jutott eszembe, általában ő is külső szemlélője az eseményeknek, a beavatkozás leghalványabb szándéka nélkül nézi végig például, ahogy utcai szélhámosok fosztanak ki egy naiv turistát. El is ismeri, hogy lemondana a részvételről és a részvétről az állandó szemlélődés kedvéért. Erről pedig eszembe jut, amit egy interjúban olvastam rólad: sem írónak, sem tanárnak nem szereted magad nevezni, mintha te sem tartoznál sehova. Az öndefiníció hiánya és az örök kívülállás összekapcsolható?

 

Németh Gábor: Igen, de azt hiszem, ebben inkább valami rezignáció van. A teljes azonosulástól való irtózás nem szándék, hanem következmény. Az ember regisztrálja, hogy képtelen tartozni valahova, és ebből következik, hogy kényelmetlenül érzi magát, ha mindenestül azonosulnia kell bármilyen csoporttal, legyen az akármilyen kicsi. Nem szeretem azt mondani magamról, hogy író vagyok, holott nyilván számtalan helyzetben azt mondom. „És mit írjunk oda”, kérdezi a tévés szerkesztő. Mit írnánk? Ha behívnak a könyvemről beszélgetni, nevetséges lenne azt mondani, hogy nem vagyok író, miközben éppen a könyvemet próbálom eladni. Ugyanakkor szerintem olyan mértékben lett problematikus mindenféle művészi tevékenység, hogy az irónia nélküli vállalása annak, hogy író vagy, arra utal, hogy egy már nem létező nimbusz fényében akarsz sütkérezni.

 

Sz. K.: Erre reflektál is a szöveg, amikor a narrátor kijelenti, hogy a művészetnek vége. Vagy a művészet giccs, ahogy Szentjóby mondta egy számodra fontos interjúban.

 

N.G.: Esterházy halála sokak számára azzal a rémületes felismeréssel járt, hogy valaminek örökre vége van. Nem lesz olyan, hogy valakire a lelkünket kollektíve rábízzuk. Nincs többé derék indián, hogy az elhíresült Ottlik-parafrázisát idézzem. Valójában ő volt az, akiről elhittük, hogy a puszta létével szavatol a világ biztonságáért. Most egy jéghideg vákuum keletkezett. A megrendülésben az is benne van, hogy mindenkinek személyes hozzá a viszonya, még az olyanoké is, akik soha nem találkoztak vele. De az igazi rémületet az okozza, hogy a szavatolás esélye tűnt el vele örökre. Akkor vagyok író, amikor éppen írok, ez a szó számomra csak egy folyamatos melléknévi igenév. Az is igaz, persze, hogy van egy attitűd, ami akkor is íróvá tesz, ha soha nem írsz le egyetlen sort se. Megkeresni a nézés arkhimédészi pontját, ahogy a Mormota narrátora, és onnan, kívülről iszonyatos izgalommal figyelni, hogy mi történik.

 

Sz. K.: A Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítasz, de ezt a tevékenységedet is inkább beszélgetésnek nevezed.

 

N.G.: A forgatókönyvírásnak, a filmdramaturgiának vannak szabályai: az angolszászok praktikus tudás iránti elfogultságuknak megfelelően, megpróbálták formalizálni az írással, a működőképes drámai formával kapcsolatos tapasztalatokat. Ennek lassan kisebb könyvtárnyi az irodalma, néhány mű egyenesen „how to make it” módon ad tanácsokat a teljesen kezdőknek. Formailag is kialakult egy szigorú kánon vagy normatíva. Én viszont szkeptikusként a beszélgetést tartom az igazán megfelelő formának. Ezek a beszélgetések arra irányulnak, hogy kihozzuk a legjobbat egy szövegből. Tehát mindenki próbáljon rájönni, az összes kétségét, bizonytalanságát, értetlenségét mozgósítva, hogyan lehetne jobb a szöveg. Nyilván vannak esetek, amikor a formalizált, hetven éve meglévő szabályok is segíthetnek, de alapvetően minden forgatókönyv új feladat, aminek az egyszeri  szabályait közösen kell felfedeznie az úgynevezett tanárnak és az úgynevezett diáknak. Szóval nem olyan, mint amikor valaki elméleti fizikát tanít. Mindig azzal szembesülsz, hogy nem tudsz semmit, újra rá kell jönnöd valamire.

 

Sz. K.: Tudható, hogy tíz éve kezdted el írni a könyvet, amire közben rácsúszott a menekültválság. Nem féltél, hogy bármelyik irányból félre lehet magyarázni? Vagy bíztál a professzionális olvasókban, akik a szöveg mélyebb rétegeit is értelmezni fogják?

 

N.G.: Abban reménykedtem, hogy ha elég mániákus lesz a leírás, ez a szétszálazó, értelmező, tűnődő attitűd, az talán megvédi a szöveget. Reméltem, hogy inkább tűnődésre, mintsem gyors ítéletre késztet. Nem akartam, hogy direkt valóságközvetítés legyen, aminek azonnal nekimész valami prekoncepcióval. Persze ennek a veszélye megvolt, és megvan most is.

 

Sz. K.: Ha mondjuk öt évvel ezelőtt, feltétlenül más lett volna? A kiindulópontja egy tíz évvel ezelőtt játszódó amszterdami jelenet rengeteg bevándorlóval, ugyanakkor ott van a Camus-parafrázis, és ott vannak az egzisztencialista olvasmányélményeid is. Tehát nem is volt rá szükség, hogy az aktuális események formálják a szöveget?

 

N.G.: Nem, és végül nem is használtam fel, pedig kézenfekvő lett volna beleírni a könyvbe a válság eszkalációját, bár narrációs problémákat is okozott volna, mivel egyetlen, tíz évvel ezelőtti nyár történetét akartam megírni. A párizsi, londoni, brüsszeli merényletek vagy Breivik mészárlása már ezután jöttek. Számtalan esemény történt, ami nagyságrendileg meghaladta az akkori alapélményt, de engem pont az az alig észrevehető vírus izgatott, ami például egy mondatban, egy hangsúlyban is benne van. Amikor a túlzott udvariasság a diszkrimináció. A mikrohelyzetek jobban érdekeltek.

 

Sz. K.: A főszereplő Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban figyel olyan hétköznapi szituációkat, amelyeknek helyiek, turisták és bevándorlók – arabok, afrikaiak – a résztvevői. Szó van arról is, hogy a túlnépesedés, a vízkészletek hiánya (és napjainkban a háborúk) miatt milliók fognak érkezni Európába. Az Egyesült Államok vagy Ausztrália már túl van az ilyen mértébevándorláson. Az ő helyzetükből Európa is egyetlen országnak látszik, és aki idejön, rácsodálkozik, hogy kétszáz kilométer utazás után másik nyelvterület kezdődik. El tudod képzelni, hogy ezek a határok valamikor végleg elmosódnak, és Európa is olvasztótégellyé lik?

 

N.G.: Európa szerintem nem erre tart. Tíz évvel ezelőtt jártam Kanadában, ami nem olyan, mint az Egyesült Államok. Vállaltan és forszírozottan multikulturális ország, nem akar olvasztótégely lenni. Nagyon érdekesek a szociokulturális különbségek, hozzájuk hasonlót csak Nyugat-Berlinben tapasztaltam a ’80-as évek végén. Torontóban vegytiszta nemzetiségi negyedek vannak egymás mellett. A gesztusok, a formanyelv, az ornamentika, az építészet vagy az öltözködés különbségei határozottan sugallják ezt a multikulturális attitűdöt. Egy utca választja el Lengyelországot Koreától, vagy a koreai negyedet a portugáltól. A határon lehet a legjobban átélni, hogy kik vagyunk igazából.Húsz perce mész Torontóban, a kínai negyedben, majd átmész a túloldalra, és látod, hogy ül egy ember az utcán egy hokedlin, fekete posztóöltönyben, fehér ingben, rámás csizmában, és markolja a rántott csirkecombot. Hallod, hogy ízesen beszél magyarul. Nem viccelek, pedig olyan, mint egy vicc. Ott mindenki örömmel éli meg az identitását, de egymáshoz szoktak. Van egy Kensington Market nevű piac, ahol ötven méteren belül találsz egy perzsa szőnyegboltot, mellette egy skinhead kocsmát, aztán pedig egy jamaicai klubot, és békésen issza az utcán a teáját a perzsa szőnyegárus, cigizik a skinhead, imbolyog iszonyatosan betépve a raszta csávó, és nem bántják egymást. Megkérdeztem a házigazdámat, aki szintén magyar, hogy itt tényleg ennyire békés-e minden, és mondta, hogy egyetlen ellentétről tud, két élelmiszerbolt között, de a tulajok magyarok és konkrétan édestestvérek. Azok meg tudnák fojtani egymást egy kanál vízben. Ők így hódoltak a nemzeti hagyományoknak.

 

Sz. K.: Ez megnyugtató.

 

N.G.: Látszik a teljes bizonytalanság a bevándorlással kapcsolatban. A nagy népmozgásokról mindenki azt képzeli, hogy olyanok csak a történelemkönyvekben vannak, több száz évvel ezelőtt történtek, nem kell megtapasztalni őket. A mostani helyzet körülbelül olyan, mintha a jóisten azt gondolta volna, hogy annyit pofáztak róla, annyiszor hivatkoztak a keresztény alapértékekre, hogy akkor most tessék, itt van, lehet gyakorolni mindezt. És itt súlyos bukás van. Egy iszonyatos karó a biziben. Az alapértékeket nem képes képviselni a keresztény Európa, tetteiben folyamatosan megsérti őket, miközben állandóan a saját kereszténységének védelmére hivatkozik. Persze nem tudom, mi lenne a megoldás, mert rengeteg a probléma és a konfliktus, amiket egyáltalán nem volna szabad bagatellizálni.

 

Sz. K.: Houellebecq Behódolása is abból indul ki, hogy a keresztény Európa egyáltalán nem keresztény.

 

N.G.: Igen, de ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, a kereszténység praktikusan nem működik, nem kellett importálni egy más vallású, idegen tömeget, mert Európa láthatóan már a saját idegenjeivel sem tudott mit kezdeni. Magyarország például évtizedek óta nem tud mit kezdeni a cigányaival vagy a négymillió szegénnyel.

 

Sz. K.: A könyv is hivatkozik a cigányok és nem cigányok együttélésének nehézségeire, de előkerülnek másfajta idegenségek is: az újlipótvárosi gyereknek még a kerület határait átlépni is kisebb megrázkódtatás, a művelt, kifinomult ízlésű világjáró pedig nemcsak a bevándorlókra, hanem az átlag turistákra is idegenként tekint. Biztos, hogy európaiak és bevándorlók között húzódik a legmélyebb törésvonal?

 

N.G.: Egyetlen terület létezik, ahol ünnepeljük a sokszínűséget, ez pedig a gasztronómia. És ez mintaszerű kellene, hogy legyen. Én például kulturális értelemben globalizációellenes vagyok, tehát szerintem minden baromi érdekes, ami sajátszerű. Minden olyan lokális meghatározottság, ami egyszer kultúrává változott, ha elveszik, az veszteséget jelent mindenki, tehát a többi kultúra számára is. Ez egy ismeretelméleti probléma. Az én meggyőződésem szerint nincs egyetlen helyes és adekvát leképezése a valóságnak. Nem vagyok ismeretelméleti realista, agnosztikus állásponton volnék. Nem gondolom, hogy létezne egy szupernyelv, amivel le lehetne írni a valóságot, vagy meg lehetne fogalmazni a törvényeinket. Egy ír népmese, egy japán haiku vagy a busmanok éneke mind-mind kísérletek a világleírásra, és minden ilyen kísérlet érvényes pillanata a megismerési folyamatnak, vagyis inkább ennek a képtelen vállalkozásnak, amit megismerésnek hívunk. Ezért azt gondolom, hogy az egymás mellett létező nemzeti kultúrák sajátosságainak megőrzése közös európai felelősség. Csak ugye a nemzeti szóval baj van, politika- és eszmetörténeti okokból. Most is inkább csak metaforikusan használom. Roger Scruton arról ír Anglia, egy eltűnő ideál című könyvében, hogy mennyire nevetségesnek és sajnálatosnak találja azt, hogy ugyanazok, akik szerint állati trendi mondjuk Krisna-tudatúnak lenni Londonban, a skót hagyományőrzőket cikinek tartják és kiröhögik. Ugyanúgy, mint például nálunk a jurtaépítőket. Ezeket a kulturális megnyilvánulásokat azonnal szélsőségesen nacionalistának és retrográdnak gondoljuk, miközben önmagukban diszkriminálni őket szerintem súlyos félreértés. Az identitás konstrukció, és mindenkinek joga van megkonstruálni a sajátját. Ebben az értelemben fájlalnám, ha egyfajta radikális antinacionalizmus hevében olvasztótégellyé változna Európa. Ha már a gasztronómiánál járunk, kicsit ahhoz hasonlítana, mintha valaki olyan konyhát csinálna, ami az erős ízekről lemondva egyszerre próbálna mindenkinek megfelelni. A vége egy szomorú, szürke betonfőzelék lenne a menzán.

 

Sz. K.: Mint a hamburger, aminek mindenhol a világon ugyanolyan az íze.

 

N.G.: Igen, bár az se mindenhol teljesen ugyanolyan. A lellei Rockburgerben például fantasztikus. A gasztronómia azért jó, mert politikamentes. Az emberek a kulturális sokféleséget ünneplik például Buenos Airesben, a Palermo nevű negyedben, ahol minden útkereszteződés oktogon-szerkezetű, ezért az utcák minden találkozása térként értelmeződik, és szinte minden sarkon apró éttermek nyíltak. A világ összes konyhája ott van, négy-öt asztallal. Az emberek kint cigiznek a sarkokon, és várják az asztalukat, mert mindig, mindenhol minden asztal foglalt. A kulturális különbségek, leválasztva a konfliktusokról, gyönyörködtetnek. Csak az öröme van meg annak, hogy a másik – más.

 

Sz. K.: Az elbeszélővel együtt azon is elmerenghetünk, hogy a politikai korrektség bizonyos, főleg nyelvi szélsőségei, például az, hogy nem használhatod a néger vagy a cigány szót, akadályozzák a témáról folyó diskurzust.

 

N.G.: A néger szó letiltása – virtigli négerek híján – nálunk egy kicsit mást jelent, mint a cigány szóé. Van például cigány önkormányzat, ugye, de néger nincs. Az általam ismert cigányok egyébként többnyire cigánynak nevezik magukat, iróniamentesen.

 

Sz. K.: Én mondjuk nemrég figyeltem egy zuglói kiskocsmában, hogy egy cigány srácok ugyanazzal a hangsúllyal szólították cigánynak egymást, ahogy Amerikában a feketék szoktak niggerezni.

 

N.G.: Javítok, tényleg előfordul, de többnyire azért inkább iróniamentesen, leíró, szótári értelemben használják saját maguk definiálására a cigány szót. Vannak frazeológiai kötöttségű előfordulások, a négercsók vagy a cigánypecsenye szavakat nem tudod kiirtani a nyelvből. Nem akarom ezt bagatellizálni, de mintha a valóságos cselekvés helyett próbálnánk a nyelv felszínén elintézni valamit, ami sokkal mélyebben gyökerező probléma. Lelövöldözni fekete utcagyerekeket, de kicserélni rég meghalt palik regényeiben az összes négert afroamerikaira, hogy ne sértse az érzékenységet, hát, elég kínos. Kerülni a cigány kifejezést, helyette romázni, közben tehetetlennek lenni minden konkrét esetben, mi több, minden lehetséges módon megúszni a konkrét “romákkal” való érintkezést, az legalábbis farizeusság. Azok, akik szeretik a verbális diszkriminációt, amúgy is megtalálják a kerülőutakat. Ott van például a migráns szó karrierje, vagy amikor zsiráfnak hívja valaki a Facebook-on a zsidókat.

 

Sz. K.: Legutóbb a ceglédi” kifejezést hallottam a cigányok megnevezésére, de rengeteg verzió van: brazilok, mexikóiak. Nemrég olvastam, hogy annak idején Mária Terézia vezette be az “újmagyar” szót.

 

N.G.: Tegnap egy árus a fonyódi piacon kedélyesen orkoknak nevezett egy cigány családot, mert napi konfliktusban van velük. Világos, hogy az ork metaforája, miután a szó egy elképzelt nép neve, a negatív tapasztalatot egy valóságos közösség egészére terjeszti ki, de annak megítélése, hogy ez a konkrét beszélő, amikor ezt használja, szándéka szerint is univerzalizál-e, vagy csak nem tud róla, elég nehéz. Ha “magyar” lumpenproli családot orkozna le, gondolnám-e azonnal, hogy általában a lumpenprolikkal van baja, azokat veti meg? És ha általában vetné meg a lumpenprolikat, gondolnám-e, hogy ez tulajdonképpen rasszizmus? Hogy most már metaforikusan értve a szót, minden általánosítás, tulajdonképpen függetlenül attól, hogy negatív vagy pozitív értékítéletet terjeszt ki egy csoportra, rasszizmus?

 

Sz. K.: Néhány hete Szigligeten, a JAK-táborban éppen a te könyvbemutatód után telepedett mellénk egy hangos cigány társaság a kávézó teraszán. Olyan volt, mintha a Mormota egyik jelenetébe csöppentünk volna. Az egyik csávó csak annyit kérdezett valamelyikünktől, hogy „na mi van?” Nem történt semmi, de megvolt közöttünk az a bizonyos demarkációs vonal, mint a könyved Balaton-parti jelenetében.

 

N.G.: Miközben ezek finom kommunikációs helyzetek. Van, amikor csak azt provokálják, hogy legyen valami kommunikáció: ha mondasz rá valami jót, akkor onnantól a legjobb haver vagy. Egy olyan faluban, Csobánkán lakom, ami történetileg soknemzetiségű. Szerbek alapították, van egy rész, ahol szögverő cigányok éltek, betelepültek svábok, van néhány szlovák család is, és természetesen magyarok. A svábokat kitelepítették egyetlen éjszaka alatt, csak néhányan maradtak, a több száz éve ott élő cigány családok is cserélődtek közben, a magyarok között is vannak helyben született családok és Budapestről kiköltözők. Előfordult, hogy az orvosi rendelő várójában az addig a romungró szavakkal fűszerezett magyar nyelvet használó nők átváltottak tiszta romungróra, amikor belépett a feleségem. És közben lehet, hogy ugyanezekben a percekben a legjobbat dumáltam az egyikük totómániás férjével a postán. Mindkét gyerekem a Pomázi Német Nemzetiségi Általánosban tanult, és közben, a lányom néhány szerb osztálytársa miatt szerb néptánccsoportba is jártak. Volt egy nap, amikor a lányom délelőtt fellépett egy színházi előadáson népi németként, viszont délután – tehát nem telt el huszonnégy óra – mint tősgyökeres szerb táncolt a szentendrei művelődési házban. És ez kurva jó! Ezek ajánlatok, különböző kultúrák ajánlatai a világról való beszédre, a tapasztalat megformálására. Ez persze csak akkor ilyen problémamentesen játékszerű, ha valaki nincs frusztrálva. Amint valaki frusztrált, az identitás élet–halál kérdése lesz. Az is csodálatos emlékem, amikor a helyi szerb önkormányzat vezető tisztségviselőjével találkoztam azután, hogy hét-egyre megvertek minket a jugoszlávok a selejtezőn. Ironikusan próbáltam viszonyulni hozzá, hogy ő szerb, én magyar, mondtam, hogy azért ez a meccs tegnap, és három pontot tettem a mondat végére, mire ő azt felelte, hogy nem nyerhetünk mindig. Életének jelentős része a szerb hagyományok ápolásáról szól, a gyerekei szerb középsuliba mentek, megüli az ortodox ünnepeket, mégis, abban a pillanatban mindketten magyarok voltunk, akik kibaszottul kikaptak a kurva szerbektől. Mint vereséget vette magára a hét gólt, mert a tévét magyarként nézte.

 

Sz. K.: „Minden megértés félreértés”, mondja az elbeszélő. Ott van egy apa-fiú történet is a háttérben, mivel az egész könyv egy hosszú levél, amit a fiának címez. Nemcsak a különböző nemzetiségű és vallású emberek, hanem az egymást követő generációk sem értik egymást. Lehet egy olyan üzenete a könyvnek, hogy nincs és nem is lehet üzenet, legfeljebb történeteket mesélhetünk egymásnak, ami végső soron túlélési stratégia?

 

N.G.: Nagyon pontos, amit mondasz, szerintem éppen ezt gondolja ez a csávó is a könyvemben. Az én generációm – hatvanéves vagyok – érdekes és drámai tapasztalaton van túl. Attól, hogy minden megváltozott a szocializációjához képest, kevés dologra mondhatja, hogy a tudása konvertibilis, és bármire használhatja majd a gyereke. Azon kívül, hogy megpróbáljuk a saját történeteinket viszonylagos őszinteséggel, részletgazdagon átadni – és rábízzuk a gyerekünkre vagy az olvasónkra, aki majd értelmezi vagy megfejti –, többet nem nagyon lehet kitalálni. A könyv annyival élesebb, és ez az iróniája is, hogy a narrátor néha mégis megengedi magának, hogy szentenciózus legyen, de tanácsai kizárólag a piálásra vonatkoznak. Ami nyilván egy vicc.

 

Sz. K.: Zsidó vagy? című regényed esetében (ami tematikusan párhuzamba állítható az Egy mormota nyarával) adta magát a referenciális olvasat lehetősége, mivel az elbeszélő egy Németh Gábor nevű valaki. A Mormota elbeszélőjét egy kicsit eltávolítottad magadtól, de azért így is beazonosítható: budapesti születésű, csobánkai lakos, aki, bár nem író, korábban írt, és a filmes szakmában dolgozik.

 

N.G.: A két könyv tényleg összetartozik, azt is lehet mondani, hogy a Mormota a Zsidó vagy? következményeiről szól. A távolítást pedig pont ilyen játékosnak gondoltam. Ha az ember könyvet ír, és annak van egy narrátora, akkor ha a fene fenét eszik, akkor is azonosítják vele. Azt gondoltam, akkor inkább eleve bevállalom ennek a játékszerűségét. A csávó iszonyatos melegben van Biarritzban, mégis hosszú ujjú fekete pólót visel, egy 501-es Levi’st meg egy piros tornacipőt. Az egyik kritikában ki is röhögtek, hogy hát, tényleg kurva nehéz felismerni… De nyilván nem is akartam eltitkolni. Viszont a tengerparton aztán levetkőzik és kidobja ezeket a ruhadarabokat, és felvesz helyettük másokat.

 

Sz. K.: Ha viszont leírod, hogy ezt a fickót is Németh Gábornak hívják, az gátolta volna a politikai korrektség levetkőzését?

 

N.G.: Valószínűleg nehézzé tette volna, hiszen igyekeztem azokat a spontán indulatokat, vagy a közvélekedéshez közelebb álló elfogultságokat az elbeszélő szájába adni, amit a Németh Gábor nevű, velem még ennél is jobban azonosítható személy, mondjuk egy esszében vagy egy újságcikkben, soha nem írna le.

 

Sz. K.: A levélszerű fogalmazás, a vámpírrá változott Byronról szóló zsánerfilm, a vendégszövegek, Ottlikra, Erdély Miklósra és másokra történő hivatkozások és a nyelvi fordulatokra való reflektálás mind-mind később épültek be a szövegbe?

 

N.G.: Néhány részlet korábbi verzióját már publikáltam, tehát nyoma is van, hogyan változott a szöveg. A Jelenkor vagy tíz éve közölte az amszterdami rész első változatát, és ott még sokkal közelebb állt hozzám az elbeszélő. Később eltoltam magamtól, úgy gondoltam, inkább megkonstruálok valakit, aki beszél, ehhez pedig ki kellett találnom sok mindent. Hogy kihez szól, mit csinál, hol jár. Eközben alakult ki a forma is, és hogy a csávó reflektál arra, hogy bár alapvető kételyei vannak az írással kapcsolatban, mégis ír. Így jönnek be az éppen az írással kapcsolatos problémákat tematizáló vendégszövegek is. A levélforma is később alakult ki, amikor kitaláltam, hogy kihez szól az elbeszélő. Elképzeltem, hogy hol születik a szöveg, és elég határozott elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan. Korábbi szövegeket is használtam, beemeltem és pakolgattam, rakosgattam őket, próbáltam valamire jutni, mint amikor valaki kirakóst játszik.

 

Sz. K.: Miért tartott ez tíz évig?

 

N.G.: Prózai oka van, életrajzi. Két-három dolgot csináltam mellette. Most kizárólag az egyetemen dolgozom, de volt olyan időszak, amikor három munkahelyre jártam be nap mint nap. Úgy látszik, arra a rendes, magányos cellaéletre, ami az igazi regényírók sajátja, alkalmatlan vagyok. Ezért aztán, amikor több hónapos szünetek után két-három, maximum négy hetekre végre hozzájutottam, mindig a legelejétől kezdtem el javítani a szöveget, hogy újra belekerüljek. Állandóan újra kellett írni ahhoz, hogy fönntartsam a hangot. Hogy ne legyenek törések.

 

Sz. K.: Volt, hogy mondjuk egy-másfél évig nem nyúltál hozzá?

 

N.G.: Volt. De az is igaz, hogy amikor az egész elkezdődött, az amszterdami jelenetnél többet nem láttam előre. Azt tudtam csak, hogy beleakadtam valamibe, ami egy terjedelmesebb szöveget ígér, de hogy mi fog történni, mi kerül még bele, arról fogalmam sem volt. Ahhoz előbb meg kellett történniük a dolgoknak.

 

Sz. K.: Sokat húztál belőle?

 

N.G.: Folyamatosan húztam és beleírtam. Volt egy olyan verziója, ami tíz százalékkal hosszabb volt, és volt olyan, amibe képeket is tettem, de ezt az ötletet végül elvetettem.

 

Sz. K.: Azért kérdezem csak, mert a fülszöveg felsorolja a helyszíneket, és ott van köztük Buenos Aires is, ami viszont nem szerepel a könyvben. Mi történt ott, és miért maradt ki ez a rész?

 

N.G.: Túl szépnek találtam ezt a szövegrészt a könyv egészéhez képest, ezért hagytam ki. Korábban megjelent a Kalligramban, de a leadás előtt a könyvből kihúztam, és nem vettem észre, hogy kiöntöttem egy kicsi gyereket is a fürdővízzel. Ugyanis máshonnan egy korábbi fázisban odapakoltam valamit, és véletlenül azt is kihúztam vele együtt. Van Buenos Aires-ben egy turisták által látogatott rész, a régi kikötő, amit La Bocának hívnak. Minden argentin útikönyvben van róla fotó, némelyiknek a címlapjára is ezt teszik, mert nagyon szép, színes festékkel lekent faházai vannak. Citromsárga, almazöld, téglavörös. Látványos, jól fotózható rész, hömpölyög a tömeg. Kiskocsmák, skanzen. De ha arrébb mész öt centivel, ott már kezdődik az igazi Buenos Aires, amiről általában letiltják a turistákat. Ahol a turisták járnak, a középső, tradicionális városrészek, mint a Recoleta, a Palermo vagy a La Boca, a város területének egyötödét képezik, a négyötöd pedig a slum, egy átláthatatlan rengeteg, ahol a perioikoszok élnek. Az elbeszélő csávó észrevesz egy kislányt, aki nagyon határozottan vág át a turisták tömegén, mintha ott sem lennének. Elkezdi követni, átlépi a demarkációs vonalat, behatol a dzsumbujba. Kíváncsi rá, hol lakik a kislány. Körbejárja a házát, és kiderül, hogy egy halott, a kislány nagymamája fekszik ott bent, valószínűleg napok óta. Aztán elsunnyog, mert nem akar bajba kerülni. Ebben a kidobott szövegben van egy zárvány, amiből kiderül, hogy a helyvadász fegyvert szokott hordani magánál a fotóstáskájában. Azt is elmeséli, hogyan került oda: van egy operatőr barátja, aki egyébként a Talmudot tanulmányozza, de szenvedélyes sportlövő is, eljár egy klubba önvédelmi fegyverrel lőni. Tehát kiderül, hogy miért és honnan került a csávó fotóstáskájába az egyik objektív helyére pisztoly. Amikor később, a könyv megjelenése után rájöttem, hogy mit dobtam ki a széprésszel (kopirájt: Besenyő Pista bácsi), azt mondta a szerkesztőm, Tóth-Czifra Juli, hogy szerinte túlzás is lett volna ennyire előkészíteni a végét. De látszik, annyira bennem volt a Buenos Aires-fejezet, hogy a fülszövegbe mégis beleírtam. Tudod, az a vicces, hogy most már pont imádom így. Hogy van egy rész a könyvben, ami igazából nincs.

 

 

(A DIA-kép fotójának forrása: litera.hu)