Bele kell törődni abba, hogy a kutatási témáim túlélnek

Részletek

Imre Mihály irodalomtörténészt, egyetemi tanárt Móré Tünde kérdezte

(Uri Dénes felvétele)

Móré Tünde: Pályáját gimnáziumi tanárként kezdte. Hogyan telt ez az időszak?

Imre Mihály: Én nem régi magyarosként indultam, Szerb Antalból, Csetri Lajosnál írtam a szakdolgozatomat. Amikor gimnáziumi tanár voltam, az a közeg, miliő tett fogékonnyá a magyar kultúra ezen rétege iránt. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor, korábban református, Gimnáziumban tanítottam, ez 1722-től folyamatosan működött, az államosítás nem tette tönkre a tradícióit. Persze sok mítosz volt körülötte, Németh László ott volt tanár, és akkortájt voltak olyan öregebb kollégák, akik még együtt tanárkodtak vele. Például tudtam, hogy melyik tanár melyik szereplőnek felelt meg az Égető Eszterben, ezek azért fontos körülmények voltak. Meg akkor egy rendkívül kiváló tantestület volt, ha a korfát nézem, akkor ez roppant tagolt volt. Természetesnek számított, hogy én szót értettem azzal az öregebb kollégával, aki Debrecenben végzett és Szabó Dezsőből írta a szakdolgozatát, meg azzal a Grezsa Ferenccel is, aki aztán a szegedi egyetemen lett Németh László-kutató. Ez a hagyomány összetett és sokrétű volt a gimnáziumban: ott tanított a korábbi latintanárom, és ez lehetőséget teremtett nekem ahhoz, hogy a 16-17. századtól kezdve folyamatosan meglévő hagyományrend megnyíljon előttem. A könyvtár volt az, ami ebbe az irányba fordított, mivel antikvák sokasága volt kéznyújtásnyira. Ez teljesen átprogramozott. Nem ütötte ki teljesen az addigi érdeklődésemet, nem arról van szó, hogy elfelejtettem volna, ami korábban érdekelt, csak ennek a közegnek nagyon erős volt a vonzása. Tudós tanárok mintái is voltak előttem, akik publikáltak, így elhatároztam, hogy írok egy bölcsészdoktori értekezést.

M.T.: Ennek a témája Szenci Molnár Albert volt. Az életmű hogyan került az útjába?

I.M.: A gimnázium könyvtárában őrizték Szenci Molnár Bibliáját, a Biblia Tigurinát. Izgalmas könyvtörténet, s egyebek, ágaznak-ágaztak ki ebből. Akkor megvédtem azt a doktori értekezést, és hát egyértelmű volt, hogy ez a korszak, Szenci Molnár Albert nagyon meghatározott engem, a nagydoktorimat is Szenciből írtam. Korántsem volt akkor biztos, hogy a szakmai pályafutásom egyértelműen csak Szencire koncentrál. Úgy alakult, hogy az egyik meghatározó irány Szenci életműve és a magyar késő reneszánsz volt, ez igaz, de nagyon sok minden történt azt követően, mert akkor bekerültem a Szegedi Egyetemre óraadónak, 1981-ben.

M.T.: Főiskolai oktatóként mi változott?

I.M.: A főiskolán persze más volt, mert már speciálisan régi magyar irodalmat tanítottam, jóllehet középiskolai tanárként a kutatás és a tudományos munka vonzott, meg erősen inspirált, de a főiskolán már primer módon feladatommá is vált. 1981-től főiskolai adjunktus voltam 1987-ig, 1988. február elsejétől kerültem a debreceni egyetemre. Ebben az időszakban nem annyira a Szenci-téma volt, ami megfogott, hanem valami módon a toposzkutatás kezdett el foglalkoztatni. Írtam én ezt-azt-amazt, mindenféle tanulmányokat, de akkor a kutatási lehetőségeimet a könyvtári lehetőségek erősen befolyásolták. Nem meghatározták, de azért befolyásolták. Persze mászkáltam budapesti könyvtárakba, ide-oda. Valamikor a 80-as évek közepe táján merült fel bennem a toposzkutatási ambíció, és akkor elkezdtem a rá vonatkozó forrásokat gyűjteni. Az Intézetben a rímtoposzos tanulmányomat adtam elő, akkor még Klaniczay Tibor, Komlovszki Tibor, Tarnai Andor voltak a meghatározó személyek. Akkor meglepetésemre érdeklődést váltott ki a tanulmány. Persze engem is piszkált a dolog, hogy az egy fejezet, és hát látható hogy kompakt dolog az a rímtoposzos ügy, de többen mondták, hogy meg kellene nézni ennek a dolognak nemcsak a metrikai és verstörténeti, hanem a toposztörténeti összefüggéseit is. Akkor kutakodtam ebben a dologban, és rá kellett jönnöm arra, hogy ha én ebből nagyobb, koherensebb, összefüggőbb rendszert szeretnék, akkor nagyon meg kell néznem a 16. századot, és azon belül a latin nyelvű forrásokat. Nem volt mit tenni, nekiültem, elővettem az RMK harmadik kötetét, szépen átnéztem, és amire csak gyanakodtam, hogy valami a toposznak egy változatát jelenti, azt én könyörtelenül el kellett, hogy olvassam. És hát ugye nem volt internetes világ, ennek a forrásait nyolc évig gyűjtöttem. Könyörtelen hosszú időszak volt. Akkor állandóan az OSZK-ban ücsörögtem, ezeket másoltattam, xeroxoztam, ami az adott kornak a reprográfiai technikája volt, és kezdett bennem valami összeállni. Azt tudtam nyilván, hogy a rímtoposz jó, de nem hoz létre egy teljesebb értelmezői lehetőséget. Akkor Tarnai Andor még virágjában volt, és nagy lehetőséget látott ebben, nagyon támogatta. Szakmai kötelesség is volt, hogy az ember, akkor egy kandidátusi értekezést írjon. Annak az lett a címe, hogy Magyarország panasza, a rímtoposz pedig a záró fejezet lett. Időközben Debrecenbe költöztem háromévnyi ingázás után, hirtelen megsokszorozódtak a kutatási föltételeim, források, szakirodalom. A dolog lényege az, hogy 94-ben beadtam ezt a kandidátusi értekezést. Szomorúan kell idéznem, hogy a védésen még ott volt Tarnai Andor. Nem vállalta a bizottsági tagságot, ő lett volna az egyik kiszemelt, de már beteg volt. Azt kell mondanom, szeretem azt a könyvet. Úgy gondolom, van benne valami, nemcsak az erőfeszítés miatt, amiért nem fog gyorsan elavulni. Az egyik leggyakrabban idézett írásom a „tapaszos könyv,” ahogyan Borbély Szilárd szelíd iróniával emlegette.

M.T.: A kandidátusi értekezés témájából egyenesen következett a retorikatörténet?

I.M.: Mialatt írtam a könyv bizonyos fejezeteit rá kellett jönnöm, hogy a korszak irodalomértelmezésének súlyos korlátai vannak. A neolatin anyagnak az olvasása és értelmezése bizonyos irodalomelméleti előfeltételek nélkül lehetetlen. Magyarországon megkésve jöttek-mentek ezek az irodalomelméleti teóriák. Nyilván a posztmodern futott be nagy gyorsasággal, és iszonyú sebességgel nagy befolyásra tett szert. Sosem vitattam a jelentőségét, viszont rettentően bőszített az, hogy úgy gondolták generálisan érvényes az európai irodalomra. A nyugat-európai szakirodalomban már évtizedek óta tudott dolog volt, hogy a korszak irodalomelmélete a retorika. Akkor engem elkezdett izgatni az, hogy ha a korszak irodalomelmélete a retorika, akkor mennyire adekvát módon olvassuk ezeket a szövegeket. Kezdett erősen foglalkoztatni az, hogy a szakmai közvéleménynek fel kellene figyelni a korszak retorikai irodalmának jelentőségére, így összehoztam a retorikai antológiát. Ez egy óriási tanulási folyamat volt, hiszen egy csomó forrásmunkát olvastam, amiről addig nem is hallottam, akkor már zúdult Magyarországra is a nyugat-európai kutatási eredmények tömkelege, kijutottam Wolfenbüttelbe párszor, láttam, hogy milyen aszimmetriák vannak a kutatási eredmények között. Akkor volt nekem egy korszakom, 6-8-10 év, amikor ebben éltem, a retorikakutatás kötött le leginkább. Ez volt a másik nagy irány. Nem is akarok innen kilépni, de nyilván átalakultak az érdeklődési irányaim valamilyen tekintetben.

M.T.: Voltak újabb kerülők, kitérők?

I.M.: Nyilván vannak prioritások egy szakmai karrierben, amelyek fölmutatható, mérhető teljesítményt is kívánnak egy szakembertől. Neki is álltam nagy buzgón egy nagydoktori értekezés megírásának, de közbeszólt a kutatás véletlenje. Merthogy ráleltem egy olyan kiadványra a Református Kollégium Nagykönyvtárában, amiről rögtön láttam, hogy van köze a vizsolyi Bibliához. Petrus Martyr kiadványának margóján ott van 800 sor lefordítva. El voltam bűvölve. A magyar bibliafordítás ügye roppant rejtélyes, a szöveghez vezető út roppant hiányos. Ebbe a szövevénybe illeszthető ez a szövegtöredék, ami a vizsolyi Biblia ősszövegének egy töredéke. Ha van nehéz és bonyolult, az a bibliafilológia, és nem tehettem mást, mint hogy bemerészkedtem ebbe a világba. Ez nem kis turbulenciát okozott szakmai közvéleményben. Most már úgy gondolom, nem képezi vita tárgyát a dolog. Ezt a szöveget vélhetően 200 éve senki sem olvasta. Ezzel eltöltöttem 4 évet, a doktori pedig halasztódott, halasztódott.

M.T.: A kitérők mennyiben hatottak a későbbi akadémiai doktori értekezésre?

I.M.: A Szenci-kutatások persze voltak, de semmi sem kényszerített, hogy folyamatosan, összefüggően foglalkozzak vele, csak a passzió vonzott hozzá. Persze engem sem kellett ösztönözni, ösztönöztem én magam, addigra már elég nagy kutatási tapasztalatot is szereztem. Egy ideig a kutató keresi a témát, aztán pedig a témája fogva tartja, ez köztudott dolog, nem lehet menekülni. A beléfektetett munka, a kérdések tömkelege, a várható válaszok nagyon ösztönzik a kutatót, így volt ez ezzel a Szenci-üggyel is. Voltak olyan elméleti szempontjaim, amelyek megújították ezt a témát. Merőben másképp írtam volna meg ezt a nagydoktorit, ha nem kutatok korábban retorikatörténetet. Aztán volt még egy ilyen tapasztalat, ez pedig az Assmann-féle kulturális emlékezet. A Szenci-életművel kapcsolatban nagyon termékeny megközelítést jelentett ez az elmélet. Segített az is, hogy ide-oda mászkálhattam, így született meg a nagydoktori értekezés.

M.T.: Ezzel lezárul a pálya?

I.M.: Nekem van egy dossziém, amelybe föl vannak írva azok a kérdések, amelyekkel kapcsolatban akarok még valamit mondani. Az elmúlt 6-8-10 évben különféle folyamatok és átalakulások történtek az oktatási rendszerben és a tudományszervezésben, ugye bejött a pályázati rendszer. Ez sok mindent megváltoztatott, mert egyfelől forrásokhoz juttat, másfelől pedig feladatokat jelöl ki. Az bonyolult ügy, hogy a rendszer milyen kutatási irányokat preferál, mert nem kedvez mindegyiknek egyenlő arányban. Az a szerencsés, ha olyan kutatási irányokat tudunk megjelölni és vállalni, amelyek szerezhetnek kutatási forrásokat. Az egyik kutatási projekt a prózai kegyességi műfajokra koncentrált, a másik pedig a protestáns mártirológiára, amely nagyon kiadós kutatási irány. Picit feszengtem az elején, mert kényszereket sejtettem. Azt kell mondanom, hogy nem következett be ilyesmi. Egyfelől roppant inspiratív volt ez az irány, írtam egy csomó tanulmányt ebben a tárgykörben. Meglepve tapasztaltam, hogy a toposzos könyvhöz olvasott források a protestáns mártirológiához kapcsolódnak. A kutatásomban van egy időről-időre előbukkanó szál, ez pedig Vásárhelyhez kötődik. Régen írtam egy tanulmányt Szőnyi Benjáminról, valamit nyertem is vele, amiatt jártam először az Akadémián. Tarnai adta át a díjat, fényképek is készültek arról, hogy nagy örömmel dohányozunk. Amikor kaptam a Tarnai-díjat, ezeket a fényképeket elvittem, és óriási sikert arattak, minden szereplő sokkal fiatalabb volt. Ezt a Szőnyi-féle irányt nagyon szerettem, ez 18. század, pietizmus, meg fiziko-teologizmus, és mindig írok egy kicsit hozzá, ez az új kutatási irány pedig megint közel hozott ehhez a témához.

M.T.: Ezek szerint inkább végtelen a munka?

I.M.: A kutatás végtelensége rossz. Erről Tarnai Andorral is beszélgettünk. Fiatalon az ember valami nagyot szeretne írni. Tarnai játékosan azt mondta, hogy a madzagot el kell vágni valahol. Bele kell nyugodni, hogy kevés olyan téma van, amit ideálisan befejezhető, és meghaladhatatlan. El tudom fogadni ezt a paradoxonát a kutatásnak. Ez a folyamat nem én vagyok, hanem ennek csak egy láncszeme, és ez nélkülem is folytatódik. Bele kell törődni abba, hogy a kutatási témáim túlélnek. Nem tragikus ez.

M.T.: Most ugyanazt a döntést hozná, mint évtizedekkel ezelőtt, vagyis lenne-e ma fiatal kutató?

I.M.: Nyilvánvaló, hogy a személyiségemben, kultúrafelfogásomban, értékszemléletemben van valami, ami erre hajlamosít. Ez nem csak privát vagy karrier-érdek volt számomra, voltaképpen a lelkem mélyén meg vagyok győződve arról, hogy ezek a kérdések és problémák nagyon fontosak, ezekre válaszokat kell adni és azt másokkal megosztani.