Bepillantani a felszín rendje mögé

Részletek

Farkas Judit: A szöveg azonnal behúzza az olvasót a saját világába. Ez volt a célod, amikor az egyes szám második személyű megfogalmazást választottad, vagy épp az, hogy magadtól egy kicsit eltávolítsd?

Molnár Illés: Az elején nem volt tudatos az E/2, egyszerűen így születtek a szövegek. Aztán egyre jobban tetszett ez a megszólító mód. Szeretek a versre mint közlésre gondolni, számolni az olvasóval, számítani rá. Talán direkt és bárdolatlan megoldást választottam ehhez, de ragozástól függetlenül, az írás: kockázatvállalás. Az olvasás is az. Nagyon szeretem Visky András egyik nyilatkozatát e tárgyban: “Én az irodalmat mindennek ellenére valóban evangéliumnak tartom, ez a görög szó pedig nem jelent egyebet, mint örömhír. Az evangélium eredendő értelme szerint eleve feltételezi a hírre (szorongva) várakozót, a Másikat, aki a kapuban ül, hogy meghallgassa és hírül vegye, majd pedig maga is hírül vigye a történteket.”

FJ: Neked biztonságot ad, létszükséglet számodra, hogy leírtad a verseidet és megjelentek? Hogy a kötetből idézzek: „hogy biztosra menj, hogy tudd: már odabent vagy”?

MI: Épp ellenkezőleg. Biztonságot addig éreztem, amíg nem jelentek meg. Ha másképp lenne, nem harmincon túl debütáltam volna. Bár sokan személytelennek mondják, amiket írok, a megnyilatkozás velejárója a sebezhetőség. De épp ez az egyik szépsége bármilyen művészi létmódnak. A közlés ilyen szempontból fontos, nem vagyok a fióknak írogató típus, fontos nekem az olvasó, mert benne ér véget a vers.

FJ: Mit jelent nálad – egy ilyen fiatal embernél – hogy az emlékezés, emlékek, múlt, elmúlás (ráncok, barázdák, kihullott fogak stb) ilyen fontos szerepet kap a verseidben? Ennyire megérintett az elmúlás?

MI: Nem is annyira az elmúlás, mint a felejtés. A bennünk deformálódó idő. Ahogy emlékek eltűnnek, átszíneződnek, elhalványulnak, máskor meg hirtelen felszínre bukkannak váratlanul. Van egy furcsa, izgalmas mechanizmus, ahogy alakuló személyiségünk jelenidejével együtt a múltunk is folyton változik.

FJ: Az ellentétekben gondolkozást már korábbi interjúkban (pl. Kovács Flóra interjújában a TiszatájOnline-on) is kiemelték veled kapcsolatban. Én úgy látom, mint hogyha nem választanál két ellentétes dolog közül, hanem összerendelnéd őket és te a határmezsgyén, az átjáróban maradnál (pl. a Hüllők és izzók címének kötőszava, a „Neked az árok medence: nem határ, inkább állapot.” „Megbotlasz egy küszöbben.” „Ez az ostromlott torony a föld alatt épült,”) Minden mindennel összefügg?

MI: Egy történet attól jó, hogy nem egyoldalú. A világ maga határmezsgye, ezért az egyoldalúság szükségképpen szegényíti a közlést. Emberi alapélményem, hogy romlandó anyagból vagyok, de a fejem belelóg az égbe. Folyton a saját végességemmel szembesülök, miközben belém van kódolva az öröklét reménye, ami nélkül elgondolni, megnevezni egymáshoz viszonyítani sem tudnám ezeket a fogalmakat sem, hogy “örök” vagy “mulandó”. Ezt a mégis/mégse állapotot tudatosítani szerintem létkérdés. Felismerni a határaimat, hogy dolgozhassam rajtuk. Nézzük meg az Evangéliumot: az örök és végtelen Mindenható az én korlátolt, romlandó emberi formámat ölti magára, hogy észrevegyem, hogy újra kapcsolatba lépjen velem. Van-e ennél jobb, és ennél erősebb ellentétekkel dolgozó történet?

FJ: A fogalmak tárgyiasulnak, a tulajdonságaik felcserélődnek. Összezavarodott a világ?

MI: Pilinszky írja naplójában: “Két dolog nem ismeri a hierarchiát: az agresszió és a szeretet. A művészet a hierarchiák lebontásának funkciója.” Hiszem, a költészet jól sikerült, kegyelmi pillanatokban hozzá tud segíteni, hogy legalább repedésnyi résen bepillanthassunk a felszín rendje mögé. És ezzel segít elviselni az életet. Ezt csak a művészet tudja, és mint ilyen, pótolhatatlan.