Simon Bettina a Litmusz Műhelyben

Részletek

Írta: Kerber Balázs ‒ Körtesi Márton

Vendégünk volt Simon Bettina író, költő, művészettörténész, aki szerint a „mi az irodalom?” kérdés maga az irodalom.

Vendégünk szerint tulajdonképpen minden írás egy erre a kérdésre adott válasz. A lényeg nem is annyira a konkrét definíció, hanem a „beszélgetés”; nem baj, ha az irodalom mindenkinek mást jelent; nem baj, ha valaki szerint nem az az irodalom, ami szerintünk. Az irodalom inkább egy kísérlet arra, hogy mi is részesei legyünk ennek a beszélgetésnek. De a kérdés, persze, önmagában zavarba ejtő, és mindenképpen gondolkodásra ad okot. Maguk a szövegek mintha újra meg újra felvetnék ezt a problémát, ekörül mozognak. Talán a művek úgy keletkeznek, hogy mindig születik egy új ötlet arról, miért írunk, illetve talán maga a kérdés indokolja az írást mint alkotói folyamatot. Hiszen különben mi szükség lenne új versekre, új regényekre? Akkor már nem hasznosabb egy használati utasítás? De mit olvasnak el többen? Bonyolult kiskönyveket a mosógépek működéséről vagy poszthumán versesköteteket? Ki nyerné meg ezt az abszurd bokszmeccset? Vagy mondhatjuk, hogy maga az irodalom is egyfajta használati utasítás? Mi a könnyebb; verseskötetet írni vagy vásárolni? Vendégünk említette Mécs Anna Egy novella költségvetése című tárcáját. Felmerült az a kérdés, hogy vajon az írás indokolhatja-e, miért olvasunk. Ha van egy témánk, fontos-e ismerni azokat a könyveket, melyek korábban már foglalkoztak vele, vagy ez gátolhat minket abban, hogy a saját intuíciónkat kövessük? Vendégünk magát – bizonyos szempontból – tudatos szerzőnek tartja, viszont a hagyományok ilyen típusú módszeres követése vagy figyelembevétele idegen tőle.

Irodalmi szocializációját nehezen tudná pontosan leírni, meghatározni; eleve nehéz kérdés, hogyan határozhatjuk meg egy költő létezését az irodalmi térben. Kezdetben a publikációk jelentették neki elsősorban ezt a fajta „jelenlétet”. Ma már talán ez a szempont nem érdekli annyira intenzíven, de azért a publikálást mindig is egyfajta hajtóerőnek, motivációnak érezte. Szerette például összerendezni, melyik folyóiratnak mely verseit küldi; mi kerüljön egymás mellé egy anyagban. A kötetszerkesztés azonban meglepő kanyarokat hozhat, mert a szövegek többször is pozíciót válthatnak, sorrendjük felcserélődhet a munka során. Az őszinte kétségek aztán mindig új megnyugvásokhoz vezetnek. A változások során például kiderülhet egyes, át-dolgozandónak vélt szövegekről, hogy mégis helyet kaphatnak. Ehhez képest vendégünk úgy látja, hogy a verseskötetekről szóló kritikákban viszonylag kevésszer méltatják a sorrendet, illetve kevésszer fordul elő, hogy egy hibát a sorrend problémájával magyaráznának. Simon Bettina kitért arra is, hogy irodalmi szocializációjának szintén fontos részét képezték az Izsó Zitával, Fenyvesi Orsolyával és Terék Annával tartott közös felolvasások, valamint a különböző lapszámbemutatók.

Szóba került vendégünk 2018-as Strand című kötete, melyben az első hallásra a nyaralást, a nyári könnyűséget eszünkbe juttató cím erősen átértelmeződik, és a szerző szerint valójában egyfajta elterelő funkcióval bír a borítóval együtt, ugyanakkor mégsem, hiszen a műanyag székek, tárgyak, bútorok gyakori motívumai a könyvnek. A kötetnek lényeges részei az anya-versek, viszont párhuzamosan több szál jelenik meg. Szerveződése kissé krimiszerű; nem mindig tudni, ki kihez beszél. A struktúra, az egyes témák kialakításában a szerkesztő, Lapis József is aktívan részt vett. A szerző a játékosságra törekedett, de megjegyezte, hogy valójában a „törekvés” nem jó szó; inkább a szórakozás, az öröm motiválta. Az utolsó vers, melyet külön ciklusként is értelmezhetünk, bizonyos értelemben paródiája lehet a kötetnek, de mégsem az; mégsem igazi paródia. A kötet nyomasztóbb oldalát a szerző próbálta ellensúlyozni, illetve az irodalom abban az értelemben mindig „játék”, hogy – visszatérve az adás elejének metaforájára – nem „mosógépet akarunk szerelni”. Ha valóban mondani akarunk valami valakinek, akkor felhívjuk telefonon. Az, hogy a szövegben mi történik, miért írjuk, sok esetben számunkra sem egészen világos. Ám a nehezen értelmezhető szituációk, amelyek a versekben megjelennek, mégis izgalmasak lehetnek. A címadásban szerepet játszott, hogy vendégünk magát a strandot költészetmetaforának tartja, és elgondolkodott a „strandirodalom” lehetséges fogalmán. A strandot itt elsősorban mint állapotot érthetjük, hiszen a strand olyan hely, ahol csinálunk is valamit, meg nem is, történik is valami, meg nem is. Mozgás; közeledés, távolodás. De olvasni is más a strandon, mint otthon. Szüntelenül érzékletek, ingerek érnek minket, minden gyorsul, miközben mégsem halad sehová. Vendégünk nem szereti a nyarat, a strandot viszont igen, mert látványként, térként is érdekes. Beszélgettünk az olvasás egyéni percepciójáról; egy könyvbe hogyan szivároghat bele az a környezet, amelyben először találkozunk a művel, és ez hogyan befolyásolhatja későbbi olvasatunkat. Benne maradnak saját élményeink is a könyvekben? Vendégünk felidézte Kukorelly Endre Strand című versét.

De mi következik a strandirodalom után? Simon Bettina nemrég adta le második kötetének kéziratát. Érdekesség, hogy rögtön a Strand megjelenése után írt egy verset, amely az új kötet nyitóverse lesz. Elmondta, hogy rendszeresen foglalkozik reggel, munka előtt a szövegekkel, azaz tudatosan szán rájuk időt. A kötet címadó versét (Rengeteg állat a vonatból) viszont egy vonatúton írta. Maga sem tervezte így előre, de a kötetben az állatos-vonatos motívumháló igen szoros és összefüggő lett. Elmesélte, hogy írás előtt nem szokott konkrét témákon gondolkodni; azok a folyamat során keletkeznek. Szóba került, hogy vajon egy szerzőnek mennyiben, illetve milyen esetben kell tudnia előre, mi lesz a vége a műnek. Kell-e egyáltalán?

Vendégünk a „mit érdemes olvasni?” kérdésre először határozottan azt felelte, hogy költőket, majd inkább úgy módosította, hogy ő szeret költőket olvasni. Ajánlotta Méhes Károly A fikusz téliesítésének napja című kötetét és Szerb János posztumusz megjelent Ha megszólalnék című verseskötetét, illetve a Klubrádió Belső közlés című műsorának Szerb Jánosról szóló részét (szerk.: Pályi Márk, műsorvezető: Vári György, vendégek: Györe Balázs, Tábor Ádám). Miklya Anna Eső című regényét is ajánlotta és Szlukovényi Katalin Álomkonyha című kötetét. Viszont nem áll közel hozzá Sylvia Plath Az üvegbúra című regénye. Árthat a kultusz a könyveknek?

Simon Bettina felolvasta A legkülönösebb levél című versét, majd a játék következett, melyben a kockákkal kidobott szavakból (malőr, sparhelt, kétlaki, beleszárad) megírtuk Az éjszaka fényszíve című szöveget. A műsort a szokásos Kassák-felolvasás zárta.  

A Litmusz Műhely egy podcast arról, hogy az irodalom ki-kicsodának a micsodája. Kerber Balázs és Körtesi Márton 2016 óta adásról adásra felteszik ugyanazokat a kérdéseket: hogy mi is az irodalom, mit érdemes olvasni, és mit nem, majd pedig felolvasásra, aztán egy ihletgenerátor segítségével közös versírásra invitálják a vendégüket.