Májusi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Zelei Dávid 1985-ben született Budapesten. Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. A Horizontok (a FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozata) szerkesztője.

E havi szemlémet rögtön egy örömteli helyreigazítással kell kezdenem. Múlt hónapban ugyanis „támogatóitól és sajnos, lassan olvasóitól is elhagyott” folyóiratnak minősítettem a patinás, 1956 óta folyamatosan megjelenő Nagyvilágot, miközben, mint Fázsy Anikó főszerkesztő tájékoztatott, ennél valótlanabbat nehezebben állíthattam volna: a világirodalmi lap ugyanis csak előfizetőből 927-tel rendelkezik (ami alighanem a legolvasottabb irodalmi folyóiratok közé pozícionálja), akik ráadásul akkor sem hagyták magára a lapot, amikor az a pályázati támogatások hiánya miatt végveszélybe került; nagy, hűséges és áldozatkész közösségről van tehát szó, melytől ezúton is, őszinte örömmel kérek elnézést. (Hasonló olvasói észrevételeket, korrekciókat, orrakoppintásokat egyébként bárkitől szívesen fogadok a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen.)

Hogy a boldogító hírek számát növeljem: nagyon úgy tűnik, hogy a Folyóméter blog lelassulása, majd tulajdonképpeni megszűnése nem hozta el a folyóiratszemle-apokalipszist, a KULTeren ugyanis lassan tendenciává formálódik, hogy Bihary Gábor nagyjából havi rendszerességgel hosszabban elemez egy-egy aktuális folyóirat-számot; ezúttal például a Csehy Zoltán, Randall Jarrell és a fordítás köré szerveződő májusi Tiszatájt. Bihary kvázi-rovatát követésre, legutóbbi elemzése tárgyát pedig megvételre ajánlom – hosszabb vesézés helyett mindössze néhány kiegészítő cikket ajánlva a kettő fogyasztásához: Csehy Zoltán Satyricon-fordításához Németh Zoltán 5+1 pontját, Márton László Goethe-fordításának hátteréhez meg az Irodalmi Jelen tudósítását Fried István és a fordító beszélgetéséről.

Hogy szokásaimtól eltérően rövid kiegészítésem ezúttal valóban nem haladta meg a három sort, annak viszont egy harmadik jó hír az oka: a hízlalással telt április után ugyanis májusban kirepedt a kisgömböc, és mázsányi minőségi folyóiratoldal ömlött ki beleiből. Hogy valahogy limitáljam a témák és a rájuk épülő asszociációk sokaságát, teljes folyóiratszámok helyett először rovatokat, műfajokat vagy cikkeket hasítok ki ajánlásra, hogy aztán maradjon egy kis hely összeolvasásra is.

Kezdetnek mindjárt itt van a Jelenkor kritikarovata, mely üdvös módon a Holmi elhunyta után is él a Műút, az ÉS, vagy ritkábban a Kalligram által művelt gyakorlattal, melyet a „többen egy könyvről” formulában foglalhatnánk össze (ennek radikális formája a Műút 44-ik száma, mely négy ismertetést közöl Kun Árpád Boldog Északjáról). Az ezúttal választott szerencsés – nem egészen meglepő módon – Péterfy Gergely Kitömött barbárja, mely, ha hihetünk a Szabó Ervin Könyvtár általában jól használható adatbázisának, 21, print médiumban megjelent recenziónál jár – ha ehhez hozzáadnánk az internetes megjelenéseket és melléválogatnánk néhány jobban sikerült interjút, már kész is lenne egy közepesen vastag Péterfy-olvasókönyv. Mindez akaratlanul is felteteti a kérdést, vajon milyen stratégiával, közelítéssel nyerhető még ki bármi új a könyvből – a „belsős” olvasatok (Kazinczy-kutatók, a korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek kritikái) mellett ugyanis a testről és traumáról, másságról és többdimenziós kirekesztettségről, történelem és fikció viszonyáról is nagyon sok minden, többször is elmondatott már. Ilyen körülmények között jó stratégia lehet egy – első ránézésre – „külsős” szem, például egy germanista, Györffy Miklós látásmódja, aki a másik oldalról, Bécs (illetve a német (nyelvű) kultúra) felől közelítve, másként világít a másságra és a másikra. A másik stratégia, jelen esetben Tóth Orsolyáé, inkább kiindulópontként tekint a kötetre, hogy Kazinczyt az újabb kutatásokra támaszkodva a fikciós regény keretein túl is az érdeklődés homlokterébe vonja. Való igaz, Péterfy regényénél jobb kedvcsináló aligha van a Kazinczy-szakirodalomhoz: magam aligha ismerem meg valaha is közelebbről Szilágyi Márton kutatásait Péterfy nélkül, pedig a Történelmi Szemle 2015-ös első számában közölt tanulmánya lenyűgöző képet ad arról, milyen elképesztően leleményes praktikákkal lehetett elkerülni a depressziót és a teljes észvesztést egy Kazinczyhoz hasonló értelmiségi rabnak egy minden külső ingertől megfosztott börtönvilágban.

Visszatérve a Jelenkorhoz: nagyon nehéz kritikai feladatot teljesít Kisantal Tamás az Anne Frank által írt történetek (figyelem: nem a napló!) elemzésével, mert egy olyan, brutálisan megcsonkított életmű néhány darabját kell elemeznie, ahol minden írás olyan „ifjúkori zsenge”, mely kontextus nélkül nemigen értelmezhető, és egy boldogabb világban (ahol Anne megéri a felnőttkort) aligha került volna valaha is kiadásra – maga a kontextus azonban, amit Kisantal szokásához hű alapossággal, érdekesen és adatgazdagon tálal, a művet is elemzésre méltóvá, érdekessé (és eladhatóvá) teszi. S még mindig a rovaton belül maradva: utóbbi hónapjaim felfedezettje a kritikus Fehér Renátó, aki ezúttal fentebb örömömre kánonhatárokon túlra tekint – egészen a szomszédba, Szlovákiába átruccanva, hogy Pavel Vilikovsky Egy igazi ember története című regényét próbálja kádári és kelet-európai látószögekből értelmezni. Bár az iménti mondat feltehetőleg furán kezdődik, nincs benne ellentmondás: mint egy nemrég megjelent, általam szerkesztett kötet válogatásának hosszas és sokszor kudarcos hónapjai mutatják, irodalomkritikáink számarányait tekintve nagyjából hasonló arányban foglalkozik szomszédaink irodalmával, mint az angolai vagy kínai irodalommal, így minden Fehéréhez hasonló tett fontos és értékelendő.

Mint minden műfajt, az interjúkészítést is lehet 1) rosszul, 2) biztonsági játékosként és 3) elképesztő lelkiismeretességgel, okosan csinálni – utóbbira iskolapélda a Szombat májusi számának két, viszonylag rövid beszélgetése. Az elsőben Várnai Pál kérdezi Kövér György történészt, a másodikban Gadó János Vanessa Lapa rendezőt és Tomer Eliav hangzástervezőt. Hogy hol válik el egymástól az abszolvált kötelező és az igazán jó egymástól, az már az első beszédben kiderül. Aligha rótta volna föl ugyanis bárki is Várnainak, ha megelégszik Kövér asztalroskasztó magnum opusának, A tiszaeszlári drámának (Osiris, 2011) az elolvasásával (mert önmagában az is 752 oldal), a kérdések során azonban a vérvádper számos fontos művészeti és szakirodalmi reprezentációja is előkerül Erdély Miklós és Elek Judit filmjétől Erdélyi József versén át Bary József emlékirataiig és Sándor Iván a perről szóló kötetéig, aligha lenne tehát alaposabban körüljárni a téma történetének 133 évét két oldalban. A másik esetben Gadó János rövid kérdésekkel hív elő érdekesebbnél érdekesebb történeteket a hosszas lappangás után nemrég előkerült Himmler-iratokról a belőlük készített dokumentumfilm kapcsán az iratok (talán) kontinenseket átszelő útjairól (az amerikai katonáktól a bolhapiacon át egy tel-avivi ágy biztonságot nyújtó rejtekéig), vagy a Himmler-család ma is élő tagjairól (a családkutató, múlttal szembenéző és szembesítő történésztől a nácikat támogató szervezet aktivistájáig).

A tavalyi emlékév (1914 századik évfordulója) publikációáradata után idénre is maradt még patron az I. világháborúról: a májusi Vigilia a Nagy Háború és a kereszténység kapcsolatát vizsgálja. Gárdonyi Máté például a Szentszék és a világháború összefüggéseit vizsgálva elemzi emberiesség és nacionalizmus összecsapását, ahol a közvetítés és béke akaratát rendre felülírják a területi igények (például XV. Benedek 1917-es béketervének lesöprésekor), az aktív szerepre vágyó pápának így szükségszerűen kudarcot kell vallania. (Számomra a legmeglepőbb információ annak felmerülése volt, hogy a béketárgyalásokon való részvétel érdekében még az is felmerült, hogy az Apostoli Szentszék Liechtensteinbe vagy Mallorcára teszi át a székhelyét…) Ugyane számban egy másik világháborúról, pontosabban a németországi szőnyegbombázások emlékezetének hiányát megfejteni kívánó vékonyka Sebald-kötetről Győrffy Ákos ír nagyon személyes, nagyon jó esszét. A két háború egyidejű jelenléte ugyanakkor átvezet ahhoz a többszörös összeolvasáshoz, melynek apropóját a Korunk 2015/5-ös száma adja.

(Összeolvasó) A Korunk immár évtizedek óta minden hónapban egy-egy épp aktuális téma köré szervezi adott havi megjelenését. Ha elképzeltük, milyen lehet nem egy (már az is rettentő kemény munka!), de évi  tizenkét tematikus számot összeszervezni, dobjuk meg mindezt azzal, hogy ez nem három-négy, egymással halványan összefüggő tanulmány bravúros összeenyvezését jelenti, hanem nyolc-tíz, a témát szervezetten körbejáró írás egy számba tömörítését, ráadásul a szerzőgárda rendre egy, a „határ” és a „centrum” fogalmán átlépő szakmai elitet mozgat (ezúttal például tíz várost képviselnek a szerzők Dunaszerdahelytől Csíkszeredán át Komáromig és Jeruzsálemig), ráadásul a több mint százoldalnyi minőségi szövegért egy gyros áránál is kevesebbet (500 HUF) kell fizetnünk. Így talán érthető, mért gondolom azt, hogy a kolozsvári folyóirat a legjobb ár-érték arányú lap a piacon; tavaly az ő krimiszámuk vitte nálam a pálmát.

A májusi szám apropója az (európai) Győzelem napjának (május 8.) hetvenedik évfordulója, célszerűnek látszik tehát összevetni azt a hatvanadikkal – annál is inkább, mert tíz éve a Napvilág Kiadó vaskos kötetben emlékezett meg róla (1945 a világtörténelemben – Milyen jövőt képzelt magának a világ? Szerk. Feitl István – Földes György), így az összehasonlításból talán láthatóvá válik, mennyire stabilak a háborúról gyártott narratívák a honi történettudományban, és mennyire szilárd a háború emlékezete. Nos, ha a szerzőgárdákra tekintünk, egyedül Romsics Ignác és Németh István képviseli a kontinuitást (de most természetesen mindketten más témát választottak, mint tíz éve), ha viszont a tematikára, valamivel több az egyezés. A nemzeti alapú megközelítések mindkét gyűjteményben jelentős részt tesznek ki; a hidegháború bipoláris világának két vezérhajója, az Egyesült Államok és a Szovjetunió természetesen mindkettőben szerepet kap, mellettük pedig mindenhol Európa van túlsúlyban (öt, illetve hat írás erejéig). De míg a 2005-ös kötetben Nyugat-Európa mellett a gyarmati világ (Balogh András), és a Közel-Kelet (Lugosi Győző) nézőpontjai kerülnek előtérbe, a Korunk a körülöttünk újjászerveződő világra összpontosít: Jugoszláviára, Csehszlovákiára és természetesen Erdélyre.

Szerencsére nem a nemzeti nézőpont az egyedüli: 2005-ben Egry Gábor, idén L. Balogh Béni közelített a kisebbségek felől, Szita Szabolcs illetve Frojimovics Kinga pedig a világháború zsidó túlélőinek lehetséges sorsait (némi leegyszerűsítéssel: a visszatérés, illetve a kivándorlás lehetőségeit és következményeit) elemezte. A jóval vaskosabb 2005-ös kötet a társtudományok területére is kitekint: Valki László a nemzetközi jog, Andor László a közgazdászok szemszögéből vizsgálja a második világháború következményeit. Értékes és érdekes válogatás tehát mindkettő, tele jó áttekintő írásokkal (a friss számból talán Gyarmati György szórakoztatási potenciálja, illetve Simon Attila és L. Balogh Béni mentalitástörténeti problémafelvetései emelkednek ki) mégis, ha egy másik, már említett jubileum kapcsán előrántjuk a szintén friss Múltunkat (2015/1), akaratlanul is aktuálisnak tűnnek Pók Attila sorai az I. világháború-értelmezési tendenciáiról. „A témakör kutatásában (…) három nagy korszakot különböztetünk meg: (…) az első generáció tagjai (…) az eseményeket elemző, a háborút aktívan megélt főtisztek, diplomaták és történészek voltak, akik felülnézetből, az eseményeket döntéseikkel formáló politikusok és katonák perspektívájából foglalkoztak a háborúval (…)”

Bár, mint a folyóirat ugyane számában Pollmann Ferenc okkal panaszkodik, a hadtörténet mára teljesen kiszorult a szintetizáló történészi beszédből, a felülnézet és a politikai-diplomáciai nézőpont uralkodó maradt; ha bedobnánk a tanulmányok szövegét egy címkefelhő-generátorba, alighanem még mindig Churchill, Sztálin, Moszkva, Teherán, Jalta vagy Berlin szerepelnének a legnagyobb betűvel. A főszereplők is viszonylag stabilak: a világpolitika nagykutyái, illetve az áldozatok (legyenek bár kombájnok vagy emberek, legtöbbször névtelenül dobozolódnak a „veszteségek” számszerű felsorolásába), miközben ott egy viszonylag vastag réteg, akik egyik csoportba se sorolhatóak be (nemigen kerülnek nagyító alá nők, és egyáltalán, életben maradt nem-politikusok sem a szövegekben, akik olyannyira élnek Pynchon Súlyszivárványának Londonjában), igaz, a háborút jócskán túlélő jegyrendszer és a folyamatos élelmiszerhiány miatt közülük sokaknak talán kevésbé volt érzékelhető a különbség háború és nem-háború közt (ugyanakkor ez igaz a táborjárást a háború vége után is folytató holokauszt-túlélőkre is). Mindeközben a már nem is olyan új megközelítések (pl. ’45 emlékezetének változásai az elmúlt évtizedekben), amik reflektálttá tehetnék az emlékezés újbóli miértjét, mintha háttérben maradnának – csak remélni lehet, hogy tíz év múlva az eddigi kiváló összefoglalások mellé kicsit több, békaperspektívából készült kép és új vizsgálati látószög jut.

(Zárszó helyett) Mivel ezúttal szerencsére elég sok folyóiratot érinthettem, csak egy fájdalmas hiányt említenék: május elején a Helikon is lezárta 2014-et, mégpedig egy, a komparatisztika és a világirodalom-értelmezés újabb tendenciáit nagyító alá vevő számmal; alapvető összefoglaló írás a témában Z. Varga Zoltán bevezetője, s az egész szám jól hozzáolvasható az Alföld márciusi számához. Ami a hogyan továbbot illeti, még sok a kérdőjel, de Radnóti Sándor életútinterjúját máris nagy szeretettel ajánlom a legfrissebb Műútból.