Burgundi éticsiga helyett litván költészet és erdélyi hagyatékőrzés

Részletek

Írta: Lakner Dávid

Amikor 2020 tavaszán meghallottam, hogy a járvány megálljt parancsolhat a globalizációnak, izgatottan siettem a rákospalotai Sparba. Ezután a mindenféle egzotikumok, távoli csodák helyett a helyi értékek kerülhetnek előtérbe, azokkal kell megelégednünk – hallottam mindenhonnan.

Készen állok rá, gondoltam, és az újságos szekció felé vettem az irányt, hogy beszerezzem a legújabb Alföldet, Jelenkort, Bárkát és Magyar Naplót. Sajnos valamiért mégsem találtam egyiket sem, ám vigasztalódhattam az áruház újdonságaival: éticsiga burgundi módra és fésűkagyló héjában! Rögtön láttam is magam előtt a dühös tömeget, akik már hónapok óta követelik, hogy végre a kedvenc üzletükben vásárolhassanak hasonlókat. Így kellett történnie, elvégre mindig a kapitalizmus vastörvényével szokták magyarázni, miért juthatunk olyan kevés helyen irodalmi folyóiratokhoz.

A tavalyi első karanténidőszakban ez még a megszokottnál is jóval bonyolultabbá vált. Azzal ugyanis, hogy sok újságos bezárt, ahogy az Írók Boltja is, jószerivel csak az internetes rendelés maradt megoldásként. Esetleg elindulhattam felkutatni egy nyitva lévő Relay-t. Izgalmas lett volna, ha a kijárási korlátozás miatt megállít egy rendőr, a „hova-hova?” kérdésre pedig azt válaszolom, hogy útra keltem megnézni, kaphatok-e még személyesen bárhol irodalmi folyóiratokat.

A boltok újranyitásával sem oldódott meg minden gondom, a kolozsvári Korunkhoz ugyanis egy ideje nem jutok hozzá az újságárusok nagy részénél. (Konkrétan sehol, de nem zárom ki, hogy van, ahol mégis kapható.) Annál is szomorúbb ez, mert az egyik legnívósabb havilapról van szó. Összességében nem nagy kitérő, hogy az Írók Boltjába betérjek érte, viszont azok az impulzusvásárlók, akik az újságos polcáról leemelnék, esetleg csak most ismerkednének vele, sajnos így kiesnek.

Tematikus blokkokat a legtöbb folyóiratban találunk, olyan viszont a Korunk mellett nemigen van, ahol már januárban tudni lehet, miről fognak szólni az egyes számok. Így 2021 elején is megtervezhették az olvasók, melyik hónapok lesznek a legérdekesebbek számukra. Én például egyértelműen a júniust (Proust és a regény poétikái), illetve a szeptembert (Filozófus-költők) vártam, de a járvány miatt érdekesnek tűnt a februári Iskola a 21. század határán is. Végül az utóbbi szám volt az, amit átolvasva kicsit csalódtam, mert bár az egyes gyakorlati problémákat részletező tanulmányok érdekesek voltak, de kevéssé érintettek fontos elvi ellenvetéseket és olyan súlyos következményeket, amik egyértelműen bizonyították a jelenléti oktatás kiemelt fontosságát.
A novemberi Korunk-szám az irodalmi hagyatékok és archívumok köré épül, elsősorban pedig fontos erdélyi intézmények példáján keresztül mutatja be, milyen lehetőségei vannak ma a hagyatékgondozásnak. Nem nehéz kitalálni, hogy a kilencvenes évekkel érkező szabadság ellenére a helyzet ma sem könnyű. A Minerva Művelődési Egyesület elnöke, Tibori Szabó Zoltán írja, hogy „évszázaddal a Minerva-alapítás után, ha visszatekintünk a megtett útra, elmondhatjuk, hogy az 1992-es újraalapítástól 29 év telt el: eggyel több, mint az a 28 esztendő, amely 1920-as alapításától egészen 1948-as államosításáig a régi Minervának megadatott. Ha a régi Minerva megalapítása után három évvel, 1923-ban már belvárosi telket vásárolhatott, az újraalapítást követően a Minervának tizenhét évre volt szüksége ahhoz, hogy a Jókai utcában saját székházat szerezzen.” Dávid Gyula irodalomtörténész eközben az 1918 utáni hagyatékokat gondozó Szabédi Ház vesződségeiről számolt be. Úgy valóban nem könnyű, hogy miután a diktatúra bukásával végre nekiállhattak a szabad munkának, egyes szerzők magánkönyvtárának befogadása miatt rögtön megtámadták őket, hogy a „kommunista múltat mentenék át”. Persze, míg előtte hasonló kemény bírálatok után a Securitate érkezésétől félhettek (előfordult, hogy egy ismert író fia, tartva a retorziótól, a teljes hagyatékot benzinnel leöntötte és elégette), addig ezúttal legalább nyilvános vita során sikerült tisztázni a félreértéseket. Az egyes hagyatékok, magánarchívumok gondozása mindenesetre éppolyan vesződséges, mint általában minden kulturális befektetés. Amennyire küszködnek ezek a lapok a fennmaradásért (a Korunk végén mindig olvashatjuk a támogató és pártoló tagokat, olyan neves segítőkkel, mint Markó Béla, Ágh István vagy épp Barabási Albert-László), annyira problémás az anyagmennyiség fizikai elhelyezése is, nemhogy a feldolgozása, digitalizálása, megjelentetése. Pedig olyan fontos munkák jöttek ki itt is, mint Benedek Elek vagy épp Reményik Sándor levelezése.

A Korunkban a fő témához nem kapcsolódó anyagok szoktak kisebbségben lenni, ez most is hasonlóképp van. Az egyes lapszámok szerveződhetnek tudományos, történelmi vagy mondjuk művelődésszervezői topikok köré, így a szépirodalmi publikációk száma rendszerint csekély. De azért még a Bethlenekről és Telekiekről szóló számba is befért néhány Vörös István-vers, most pedig akadt Áfra János, Halmai Tamás és Fecske Csaba is. Az egyéb írások közül pedig kifejezetten érdekes Tárnok Attila esszéje az indiai diaszpóra angol nyelvű regényirodalmáról.

Áfra János-versekben ezúttal nem volt hiány, találtunk egyet a novemberi Tiszatájban is. A szegedi folyóiratot szerencsére több helyen lehet kapni, ami azért is fontos, mert az Alföld és a Jelenkor mellett szerintem ez az egyik legizgalmasabb irodalmi lap mostanában. Nemcsak azért, mert Tóth Ákos szerkesztőnek köszönhetően még ma sem ritka a frissen előkerült Tandori Dezső-szöveg. De általában is jó ízléssel, biztos kézzel válogatnak, legyen szó idősebb szerzőről vagy épp pályakezdőről. Utóbbiak közül ezúttal kiemelkednek Fehér Enikő versei, de mindenképp visszautalnék az áprilisi számban megjelent Borsi Bálint-költeményekre is, különösen erősek. A Jelenkorhoz hasonlóan a Tiszatáj is olyan számomra, hogy elég csak végigszaladni az aktuális szerzők listáján, a minőség máris garantáltnak tűnik. Térjünk vissza megint csak az áprilisira: ha egy lapszámban olvashatunk verseket Szálinger Balázstól, Kiss Annától, Fekete Vincétől és Markó Bélától, de még egy Hölderlin-levelet is, az miként sülhetne el rosszul? Markó-versek a novemberi Tiszatájban is felbukkannak, szerencsére. Az utóbbi évek legerősebb visszatérőjéről van szó, a legjobb élő költőink listáján mindenképp előkelő helyen kell szerepeljen. A novemberi lapszám Danyi Zoltán-regényrészlettel indul, A rózsákról egzisztencialista naturalizmusa pedig feltehetően határozott reakciókat fog kiváltani. Idegenkedni tőle éppoly könnyű, mint rajongani érte. Hogy kétségkívül erős szöveggel van dolgunk, az már az itteni részlet alapján is biztos.

A száz éve született és negyven éve elhunyt Pilinszky Jánosról többen megemlékeztek már, a Jelenkor például márciusban közölte kiadatlan leveleit. A Tiszatáj bevárta a novemberi születésnapot, hogy egy erős tematikus blokkal emlékezzen. A fentebbiek után nem meglepő, hogy akad itt Tandori-vers, illetve egy beszélgetés Áfra János és Marno János között az Egyenes labirintus című Pilinszky-költeményről. Izgalmas párbeszéd, ha helyenként kevésbé olvasmányos is, de mindenképp tanulságos. Maga a Pilinszky-blokk igazán erős lett, köszönhetően az eredeti témaválasztásoknak (kiemelném Déri Balázs írását, amiben a katalán Montserrat Roig novellájában felbukkanó Pilinszky-idézetről van szó), illetve az izgalmas új szempontoknak, amik mondjuk az Áfra-Marno beszélgetésben is megjelennek. Pilinszky esetében könnyű lenne a megszokott tiszteletkörökkel letudni az évfordulót, itt szerencsére nem ez történik.

Ha már páros kerek évfordulók, az idei egyszerre lehetett Pilinszky- és Mészöly Miklós-év. A Magasiskola írója szintén száz éve született, viszont több ideje volt, húsz évvel ezelőtt hunyt el. A novemberi Kalligram is megidézi őt, igaz, csak részben friss tartalommal. Újrakiadás előtt áll a Szigeti Lászlóval közös beszélgetőkönyv, azaz a Párbeszédkísérlet, viszont ezúttal harmincas szerzők (Gerőcs Péter, Láng Orsolya, Bencsik Orsolya, Sipos Balázs) jegyzetelik tele a kötetet. Az előszót pedig Németh Gábor írta, ezt is olvashatjuk a Kalligramban. „Mészöly centenáriuma amúgy messze a legjobbak között van, emlékezetem szerint. Mindenki tette a dolgát eminensen, folyóiratszámok, tisztelgések és elemzések megnyugtató minőségben – és legelsősorban Szolláth Dávid (…) monográfiája. (…) Mindenki tudja, ki volt Mészöly. A kortárs magyar prózának három forrása van. Ottlik, Mészöly és Szentkuthy, noha Szentkuthy, nomen est omen, éppen, mint egy szent kút, rejtőzik a rengeteg mélyén. Mindenki tud róluk, nagyjából, és nagyjából senki sem olvassa őket. Tisztelet a kivételnek, tegyük hozzá, megszokásból.” Sajátos dolog egy kötet előszavában, egyszerre nevezni az adott szerzőt az egyik legfontosabbnak és senki által nem olvasottnak, de hát ez a kettősség valóban meglehet Mészölyben. Nem meglepő, hogy az életművet újraolvasó Filippov Gábor is „a velünk nem élő Mészölyről” írt idén a Válasz Online-on. Mindenesetre az itt közölt Párbeszédkísérlet-részlet alapján érdekesek a fiatalabb alkotók jegyzetei, noha esetenként nem is magáról Mészölyről beszélnek, hanem saját életükre vagy épp a kortárs irodalmi életre reflektálnak.

Remek szerzői vannak a Kalligram kiadónak, így a folyóiratot is mindig érdemes olvasni egy-egy friss versért, regényrészletért. Októberben például kaptunk egy ízelítőt Péntek Orsolya Pécs-regényéből, ahogy Géczi János és Karikó Katalin beszélgetéséből is, míg mondjuk a július-augusztusi számban Wyslawa Szymborska és Allen Ginsberg volt érdekes.

A kevésbé ismert európai alkotókat szerencsére nem szokta mellőzni a lap, ezúttal is szerepel itt Ivo Rafailov bolgár, illetve Tautvyda Marcinkevičiūtė litván költő. (Nyilván csaltam, és utóbbi nevét nem fejből írtam, hanem kigugliztam és kopipészteltem.) A folyóirat szerencsére a legkevésbé sem csupán a kiadónál megjelent könyvekből másodközöl, akadnak itt mindig izgalmas esszék, kritikák is. Novemberben például Szilágyi Márton írt Krusovszky Dénesről, Csehy Zoltán Petrőczi Éváról és Farkas Zsolt Nemes Z. Márióról. A Kalligram emellett azért is dicséretet érdemel, mert kifejezetten részletes névjegyeket olvashatunk az egyes szerzőkről, ráadásul még kis fotók is szerepelnek róluk. A régi Szép versek-köteteken nevelkedett olvasók pedig természetesen ma is imádják az ilyesmi miatt kézbe venni a Kalligram mellett mondjuk a Kortárs vagy a Bárka folyóiratokat, elsőként is végiglapozva, melyik alkotó hogyan is néz ki. A részletesebb névjegyek viszont már egyértelműen a Kalligram sajátjai. Az mindenképp jó, ha legalább azt olvashatjuk egy folyóiratszám végén (vagy a lap alján), hogy a szerzők mikor és hol születtek, mivel foglalkoznak, de sajnos ezek sem mindenhol adottak. Legalábbis nem minden esetben: a szeptemberi Tiszatáj például válogatást közölt a kortárs olasz költészetből, és a nálunk kevésbé ismert szerzőket egyenként be is mutatták. De rövid névjegyeket kaptunk a 2021/1-es Prae-ben is a kortárs lengyel irodalomról szóló összeállításban, viszont a magyar szerzők esetében már nem. Pedig kifejezetten hasznos lenne bemutatni mondjuk az olyan fiatal alkotókat is, mint amilyen az ebben a számban szereplő Schillinger Gyöngyvér vagy Weeber Luca Borbála.

Merthogy, igen: a frissen bemutatkozó szerzőkkel való ismerkedésért is érdemes követni az irodalmi folyóiratokat. Főleg akkor, ha a kortárs irodalomról akarunk sommás ítéletet hirdetni, sokszor sajnos úgy, hogy tíz huszonéves – nagyon is ígéretes – alkotót sem tudnánk felsorolni.

Lakner Dávid (1990, Veszprém) a Magyar Hang kulturális újságírója, korábban a Mandiner (2012‒13), a VS.hu (2013‒15) és a Magyar Nemzet (2015‒18) munkatársa. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ELTE BTK) tanult magyar alap-, majd irodalomtudomány mesterszakon. Rákospalotán él.