Két megtévesztő, de idei, és egy határozottan 2022-es tavaszi lapszámról

Részletek

Írta: Kiss A. Kriszta

Megvallom, elsőre kissé elrettentő volt a felkérés, hogy 2022. áprilisi-májusi lapszámairól írjak szemlét. Nem vagyok ugyanis kiegyensúlyozott folyóirat-fogyasztó (ha nem vesszük figyelembe a 19. századi periodikákat, amiket a kutatási területem miatt naponta kell elővennem), így sokáig gondolkodtam azon, mik lehetnének a választásaim.

Aztán felmerült bennem, hogy ha már valóban szubjektív szemlét várnak tőlem, itt az ideje kihasználni az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmet két általam izgatottan várt és örömmel fogadott lapszámra (amelyek nem is a 2022-es évszámot viselik, de a megjelenésük ideje lehetővé tette, hogy bevegyem őket a szemlébe), valamint, hogy válasszak melléjük egy harmadikat, amely lehetőleg valamilyen szempontból kapcsolatba hozható velük. Nem bántam meg, hogy az április-májusomat Írók Boltjába járással és folyóiratolvasással töltöttem, hogy a harmadik, egészen május végéig ki nem választott lapszámot megtaláljam: sok ismerőssel lehet ott találkozni, és már az eladó is tudja, hogy diákkedvezménnyel vásárolok – melyik másik budapesti könyvesboltban tölt el ilyen kellemes és személyes perceket az ember?

Az első lapszám, amelyben biztos voltam, az Észak folyóirat összevont 11–12. száma, hiszen sok-sok éve erősen kötődöm az északi kultúrához, irodalomhoz, valamint végiggörgetve a Folyó/irat/mentés rovatot, erről a lapról nem találtam szemlét, márpedig úgy vélem, igencsak megérdemli a figyelmet. Mint említettem, a 11–12. számon a 2021-es évszám szerepel, azonban csak idén májusban látott napvilágot, emiatt évkönyvként érdemes rá tekintenünk. Bár nem tudom, mennyire szükséges találgatni, úgy sejtem, a pandémia lehetett az oka a késői, illetve összevont megjelenésnek, azonban ez a külső hatás, valamint a mögötte sejtett szerkesztői akadályok nem mutatkoznak meg a lapszám összetettségén, tartalmán, minőségén. Mielőtt belekezdenék a szemlémbe, érdemesnek tartom tisztázni, hogy a szerkesztőség megfogalmazása alapján mit takar pontosan az észak kifejezés: „A Skandinávia szót a lehető legtágabb értelemben fogjuk fel, vagyis elsősorban nem földrajzi meghatározást, hanem bizonyos mértékű kulturális, nyelvi és történelmi összetartozást értünk alatta. A három kontinentális skandináv ország (Norvégia, Svédország, Dánia) mellett a skandinávok és kelták által benépesített Észak-atlanti-szigeteket (Orkney, Shetland, Feröer, Izland, Grönland…), de még a rövid életű észak-amerikai Vínland kolóniát és Finnországot, hovatovább Észtországot is ide értjük. Ezt a tág értelmezést egy szóval Északnak nevezzük.” A szerkesztőség pedig a következő, szerteágazó tehetséggel bíró tagokból áll: Timár Bogáta, Vajna Ádám, Veress Dávid, Veress Kata.

Bízom benne, hogy ez a nagyon rövid bemutatás indokolt volt, én magam ugyanis hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem minden ismerősöm érdekelt az északi irodalomban, és többször kezdek úgy neki mondatoknak egy adott izlandi regény informális körökben való bemutatásakor, hogy „teljesen tipikus izlandi elbeszélésként kezdődik, gazdálkodnak vagy halásznak, verseket olvasnak, időnként halálra fagynak vagy csak majdnem, miközben koporsókat cipelnek hóviharokban” – mire a barátaim emlékeztetnek, hogy életükben talán egy izlandi regényt olvastak. Nos, az Észak folyóiratot lapozgatva, még a magát skandináv irodalomban jártasnak gondoló, naiv olvasó is (mint például én) bőven találhat újdonságokat, izgalmasabbnál izgalmasabb szövegeket, tényeket és felfedezhet magának képzőművészeti alkotásokat, kortárs költőket, prózaírókat és tehetséges műfordítókat.

A lapszám tanulmányokkal és esszékkel indít, vegyesen magyar és északi szerzőktől: a svéd-magyar kapcsolatokról a két világháború között, a kortárs feröeri költészetről, a Lego Systemről (amely tematikához kapcsolódik a lapszám képi anyaga is), az etnofuturizmusról (amely számomra az egyik legérdekfeszítőbb írás volt), valamint Ingmar Bergman Munkanaplójáról. Majd két interjút olvashatunk a lapszám közepén: Ingrid Carlberggel, a Nobel-díjat kiosztó Svéd Akadémia tagjával, aki legutóbb Alfred Nobelről írt hiánypótló életrajzot, és egy igen különös szövegvilággal rendelkező magyar emigráns szerzővel, Csépke Csillával. Ez a két interjú elegánsan át is vezet a lapszám szépirodalmi részlegébe, amely Csépke Csilla szövegeivel kezdődik.

Az Észak egyik kiváló tulajdonsága, hogy nem csak a magyar fordítást olvashatjuk a versek esetében, a lapban az eredeti szöveg is megtalálható. Vitatható, hogy ez inkább kuriózumnak tekinthető, amolyan „bennfentes mutatványnak”, ábrázolva, hogy az északi irodalom magyar képviselőiként a szerkesztőség valóban meg akarja mutatni az északi irodalmat a maga eredeti valójában... vagy inkább arról van szó, hogy a megcélzott olvasóközönség többé-kevésbé ért a megjelenített nyelvek legalább egyikén, de akár több nyelven is, és a műfordítást akár meg is tudja ítélni az eredeti vers hozzáolvasásával. Én ez utóbbit tartom valószínűbbnek, ezáltal pedig rendkívül ötletesnek, izgalmasnak és a magyar folyóiratpalettát áttekintve egyedi gyakorlatnak tűnik ez a szerkesztői döntés. Sajnos a terjedelmi korlátok miatt az egyes szövegek elemzésére itt nincs alkalmam kitérni, így csupán kiemelnék néhány szépirodalmi alkotást: különös figyelmet érdemel a Veress Dávid fordításában olvasható részlet, amely Bergsveinn Birgisson Válasz Helga levelére című izlandi kisregényéből való. A kötet egyébként a nemrég megalakult Ø Kiadó első, intenzív olvasásélményt nyújtó kiadványa; Roskva Koritzinsky Inez című novellája (Vajna Ádám fordításában), valamint az Ø Kiadó második könyvéből, (az Egyed Veronika által fordított) A mindenség angyalaiból való részlet Einar Már Guðmundssontól. És bár a lapszám összeállításánál a politikai aktualitásokról még fogalmuk sem lehetett a szerkesztőknek, ijesztően áthallásos Sissal Kampmann [Irtózom a vértől...] című verse, amelyet Veress Kata ültetett át magyarra. Mindezeket áttekintve összességében az mondható el az Észak 11–12. lapszámáról, hogy nemcsak műfajilag és tartalmilag rendkívül gazdag és olvasmányos, de a benne szereplő szerzők mind-mind más északi nép képviselői, hangjai, emiatt egy-egy ilyen válogatás izgalmas körképet mutat meg a kortárs északi irodalomról – természetesen a tudományos jellegű írásokat sem figyelmen kívül hagyva, amelyekből pedig bőven van mit tanulnunk.

Szintén magától értetődő volt, hogy szemlézni fogom a Helikon 2021/4., Irányok a gyerekirodalom-kutatásban című lapszámát. Ennek a bemutatója is 2022-re csúszott, így másodszorra is megengedtem magamnak az anakronizmust. Hogy miért ezt választottam? Nos, a következő miatt: bár a gyerekirodalom-kutatás az utóbbi évtizedben erőteljesen fellendült Magyarországon, és már jó ideje elérte „felnőttkorát” (számos konferencia és tanulmánykötet valósult meg, sőt, gyerekirodalmi képzés is indult), hiánypótló lépésnek tartom azt, hogy külön Helikon-lapszámot szenteltek ennek a területnek, ezzel is illusztrálva a gyerekirodalom, valamint a gyerekirodalom-kutatás elismertségét, régóta várt komolyan vételét. A Hermann Zoltán és Kalavszky Zsófia által szerkesztett szám a gyerekirodalom angol-amerikai, francia, német és orosz kutatóműhelyeinek legújabb eredményeiből ad válogatást. Az előszóban Hermann Zoltán „meglepetésként” jelenti be ezt a témaválasztást, azonban számomra – ahogy már említettem ‒ már-már várt és határozottan szükséges lépésnek tűnik a fent említett, „nagykorúsítási” lépcsőfokok megmászása miatt. Emellett Hermann vázolja azt is, mi a célja a lapszámnak: mintákat adni a gyerekirodalom-kutatás tárgyának meghatározására, valamint felmutatni, hogy a nyelvi-, szociológiai-, pszichológiai- és esztétikai akkulturáció a gyerekirodalmon keresztül zajlik, emiatt a beavatódást segítő irodalmi korpuszt érdemes egységesként kezelni a sok helyen tévesen „felnőtt irodalomként” megnevezett szöveganyaggal.

Én elsőre nem is a Helikon témaválasztását tartottam meglepőnek, inkább azt, hogy az orosz (pontosabban szovjet) gyerekirodalom milyen nagy szerepet kapott a lapszámban. Nem számítottam rá, hogy magyar szempontból ez ilyen tanulságos terület lehet. Az egyik legizgalmasabb szöveg számomra Inna Szergijenko (Antyipova) „Rémes műfajok” a kortárs gyerekirodalomban című tanulmánya volt, amelyben a gyerekthrillert mint a gyerekeknek szóló lektűr egyik legstabilabb műfaját elemzi egy meghatározott irodalmi képlet, poétika alapján. Larisza Rudova Maszkulinitás a szovjet és posztszovjet gyerekirodalomban című tanulmányában tett megállapításai hasonlóan újdonságként hatottak – ugyanakkor még ennél is izgalmasabbnak találnám, ha egy-egy fordítói reflexió is szerepelne a lapszámban, tájékoztatva az olvasót arról, hogy az olvasott szöveg „magyar megfelelőjére” (értsd: egy hasonlóan nagy korpuszt lefedő, összefoglaló írásra) is igen nagy szükség volna. Éppen emiatt örömmel olvastam Katona Alexandra megállapítását, hogy kutatása a német gyermek- és ifjúsági média területén nem feltétlenül csak a konkrét témájára korlátozódik, de a jövőben érdemesnek gondolná azt kiterjeszteni a magyar gyerekirodalomra is, hogy felfedezze és felmutassa a közöttük lévő kapcsolódási pontokat. Talán ez az egyetlen általános célkitűzés, amit kissé hiányoltam az egyébként kitűnőbbnél kitűnőbb magyar szerzőktől származó tanulmányokból.

A külföldi gyerekirodalmi kötetek szemléivel szemben állított előzetes elvárásaim ugyanis a következők voltak: egy alapos körültekintés után a kutatók megállapítják, hogy a nemzetközi szférához képest mi volt és mi van jelen a mindenkori magyar gyerekirodalomban, mely külföldi minták hatottak a hazai trendekre, miket és hogyan kutattak már, illetve mik és miként kutathatók a jövőben. Kalavszky Zsófia írása (Illusztratívvá romlani: két szovjet verses mese Magyarországon [Marsak és Majakovszkij]) egyedüliként teljesítette be ezt az elvárásomat. Ugyanakkor a szubjektív előzetes kritériumaim természetesen egy szemernyit sem csökkentik a lapszám szövegeinek számos érdemét, amelyek mind körültekintő és alapos, tudományos szempontból nehezen kifogásolható írások.

A két, hezitálás nélkül kiválasztott folyóiratszám után úgy döntöttem, a szemlém valamiféleképpen való egységesítése érdekében célszerű volna egy harmadik tematikus lapszámot találni. Ennek volt a következménye, hogy az Írók Boltjába a korábbinál is sűrűbben jártam, végül azonban célt ért a hosszú kutatás. Az Eső című irodalmi lap idei első, tavaszi lapszámát ítéltem szemlézésre érdemesnek, mégpedig azért, mert egy Kritikák, kritikusok, szerzők című tematikus blokk kapott benne helyet. Hogy a cikk terjedelmi korlátait ne feszítsem túl, csak ezt a blokkot elemzem, annak ellenére, hogy több, igen figyelemreméltó szöveg olvasható a lapban ezen kívül is (külön kiemelném Szélesi Sándor El kell menni, vissza kell térni című novelláját). Számomra a legizgalmasabb a Lapis Józseffel készített interjú, az előtte szereplő (Beszédtöredékek a halálról), valamint az utána következő, blokkot megkezdő verse volt, amely az Igazi kritikus címet viseli. Mint a kortárs költészetet leginkább csak kötet-szinten követő olvasó, meglepetés volt számomra, hogy az egyébként igen elismert és kiváló kritikus a líra műfajában is alkot. Így hát ámulva olvastam először nyilatkozatait a versírásról, majd a versét magát, amelyben számos kritikusi attitűdöt, személyiséget sorakoztat fel, egy formailag és poétikailag is kiváló, intertextusokat sem mellőző szövegben. De nemcsak a finom megalkotottsága miatt volt üdítő ez, a kritikusi létet érzékenyen és több szempontból szemléltető vers, hanem mert – ahogyan az várható egy ilyen tematikus blokk esetén – ezután olvashatunk egy-egy olyan szöveget is, amely könnyen tűnhet sértettnek, nem a legelegánsabbnak. De ne szaladjunk előre!

Több írás is tematizálja, hogy egyre több a magyar alkotó, a kritikusok száma azonban nem egyenes arányban növekszik velük, közülük is sokan – a következőkben a lapszámban szereplő szerzők saját szavaival élek – „félművelt dilettánsok” (Vámos Miklós), írónak induló, kamaszkori verseiket fiókokban rejtegető (Demeter Zsuzsa), személyes érintettségtől befolyásolt (Boldog Zoltán), olvasásra különböző okokból nehezen időt találó (Harmath Artemisz) vagy halasztgató, majd az utolsó pillanatban szövegét elkészítő (Szarka Klára) kritikaíró. És mivel Milbacher Róbertnél pontosabban én nem fogalmazhatnék a kérdést illetően, az egyik igen fontos megállapítását idéznem: „soha nem volt még akkora szükség a szakmai értelemben vett nagy tekintélyű kritikusokra, mint most, amikor az irodalmi termelés kánaáni bősége nemcsak az olvasókat, de a szerzőket is zavarba hozza, hiszen a szerző maga sem képes meghatározni saját művének helyét, funkcióját, értékét a kor bábeli zűrzavarában.”

A kritikus mint megbízható értékmérő tehát egyrészt hiányként fogalmazódik meg ezeken a lapokon, másrészt, ahogyan a fenti bevezetőmben említettem, egy-egy szövegben jelen van a sértett szerző nézőpontja is (időnként harminc év távlatából), amely véleményem szerint akár ki is maradhatott volna a gyűjteményből... Mindenesetre nagyon tanulságos volt ezt a tematikus blokkot olvasni, és mindvégig azon gondolkodtam, a szerkesztők vajon minden szerzőnek speciális kérdést fogalmaztak-e meg a felkérésükben, vagy teljesen organikusan alakult ki egy ilyen sokszempontú, műfajukban, terjedelmükben és hangnemükben egyaránt változatos válogatás a kritika, kritikaírás, kritikusok témakörében.

A különböző esszék és metaszövegek engem is metagondolkodásra késztettek, amelynek végeredménye a következő: a legideálisabb az volna, ha a szerzők valóban igyekeznének elegánsan bánni a szövegeikről szóló negatív kritikákkal, és főleg nem a legifjabb kritikusoknak „visszaszólni”, akik időnként akaratlanul is magukra veszik a megmondó-szerepet, még (vagy talán leginkább) a legjobban elismert írók műveit elemezve is. Hiszen saját tapasztalatból tudom (emellett általános megfigyelésem is), hogy ezt könnyen ki lehet nőni, illetve ezek a fiatal kritikusok eleinte leginkább önmagukat próbálják pozicionálni (tehát éppen azt teszik, amitől Bánki Éva óva inti a kritikusokat), és csak később jutnak el odáig, hogy valóban az olvasóknak, valamint az irodalomtörténet javára írjanak.

Kiss A. Kriszta (1995), a Szegedi Tudományegyetem doktorandusza, kutatási témája Jókai Mór önreprezentációs eljárásai. A PesText Fesztivál egyik szervezőjeként az utóbbi években a kortárs világirodalom és főleg az északi irodalom elhivatott követője.