Az írás kegyetlen bosszúja

Részletek

RS9 Színház: Börtönbújócska – Sade-fiction, 2018. január 4.

Nem árt, ha a néző komolyan veszi az Anyaszínház újabb produkciójának figyelmeztetését: 18 éven aluliaknak nem ajánlott. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az előadásra bárki is fel tudna készülni lelkileg, mert az utolsó jelenetek még a legedzettebb pszichothrillerekhez szokott nézőket is megviselhetik. Aki pedig nincs hozzászokva az efféle történetekhez, a Börtönbújócska, vagyis de Sade márki drámája bevezeti egy olyan dimenzióba, amelyből aztán a kivezető utat sem könnyű megtalálni.

A dráma főhőse Donatien Alphonse François De Sade márki, író, filozófus, politikus, azonban már az alcím (Sade-fiction) figyelmeztet, hogy a darab: fikció. De Sade börtönéveibe tekintünk bele, hiszen a márkit egymás után öt francia uralkodó is fogságban tartotta, mérgezésre és szodómiára hivatkozva, amelyeket ő egy pillanatig sem próbált tagadni, ahogyan felfogását sem az életről. Ennek a filozófiának a kifejtése természetesen nem hiányzik a darabból: megismerjük a márki megnyilatkozásaiból, illetve cselekedeteiből is. Az eltorzult vágyakról való őszinteséget ellensúlyozza a másik (és egyetlen további színen levő) szereplő, az ápolónő, aki látszólag egy egyszerű, kicsit butuska vallásos parasztlány, és imáival próbál hatni Istenre, illetve az előtte álló romlott lélekre, aki nyíltan vállalja véleményét arról, hogy sem Isten, sem a szerelem nem létezik, és a civilizált emberi viselkedés kísérlete merő hazugság. Az emberek ugyanis – mondja – csak akkor őszinték, amikor a vágyaikról vallanak, ahogyan maga is tette írásaiban. Eszméit meg is osztja a nyilvánossággal, az emberekkel, a nézőkkel – akik, saját véleménye szerint titokban mind arra vágynak, hogy hozzá hasonlóakká váljanak – és a lánnyal.

Ez, a névvel nem jelölt lány mintha hatalmat gyakorolna a bezárt márki felett, hiszen ő ki-bejárkálhat a márki cellájába, voltaképpen azonban – és ugyanakkor látszólag is – a hatalmi szerepek nagyon gyorsan felcserélődnek: a márki kihasználja tudását, műveltségét és alattvalójává teszi a parasztlányt, aki nem tartozik a felvilágosultak közé, olvasni is épphogy csak tud.

Nyugtalanító kérdés elé állítja a darab a nézőt: vajon az egész életünk modellezve van ezzel a szituációval? Egy sötét pincébe vagyunk bezárva, ahol a feljebbvalónk kénye kedve szerint játszadozhat velünk? És a játékot mindig az vezeti, akinél a több információ, az összetettebb összefüggések felismerése van? A nagy fordulat azonban csak később jön, amikor kiderül az előadás végére, hogy nem annál van az igazi hatalom, akinél addig gondoltuk, és nem is az az igazi hatalom, amit hittünk. Eleinte úgy tűnik, a márki mellett csupán egy „kiegészítő alak” az ápolónő, aki finoman szólva is csak azért van jelen, hogy neki címezve tudomást szerezhessünk a férfi gondolkodásáról, de a történet során ugyanolyan – ha nem nagyobb – cselekményt formáló szereplővé lép elő, mint de Sade. Árulkodó tettei (például a Kálnoky-vers szavalása vagy látható élvezkedése, amikor bezárja a tartályba a márkit) a végén nyernek értelmet, a szituációban való jelenlétének és hazugságainak komplexitását csak utólag, ezekre az addig észrevétlen cselekvésekre, gesztusokra visszagondolva fedezzük fel.

A darab időtartamában nem lehetünk biztosak: évek vagy csak hónapok, esetleg csupán néhány hét telt el? Annyi biztos mindössze, hogy a napok múlását az elsötétítés és a vele párhuzamos zene jelzi – képzelhetjük úgy is, hogy egy-egy sötétségben lejátszott jelenet több éjszakát is lefedhet – ennek ritmusa pedig változó. Hol hosszabb részleteket látunk a napokból, hol csak pillanatokat, így a narratív lendületet meg lehetne határozni, de a cselekmény időtartamát aligha. A kor azonban, amelyben a darab játszódik, egyértelmű – ugyanakkor a 18. századi, vagyis a számunkra távoli, történelmi idő egy pillanatig sem kelti azt a hatást, hogy ez ne játszódhatna akár a jelenben is. És ebben nem feltétlenül a nem autentikus jelmezek, vagy a humoros – egy ilyen hangulatú darabba épp ezért majdhogynem kötelező – 21. századi kiszólások (mint a „szépen metszett IKEÁ-s üveg” vagy a „posztmodern haiku”) segítenek leginkább, hanem a történet univerzalitása. Vagyis, hogy mind tudjuk, a márkihoz hasonló személyek minket is körülvesznek, csak manapság már fel tudjuk őket címkézni az ő nevéből alkotott szadista jelzővel. Legnagyobb hatását talán éppen ezzel a feszültséggel éri el: tisztában vagyunk azzal, hogy egy 18. században élt francia márkiról nézünk színdarabot, mégis olyan érzésünk van, hogy ez az egész nem véletlenül egy lecsupaszított helyszínen, szándékosan semmitmondó jelmezekkel jelenik meg előttünk.

Cziglényi Boglárka a szerző és Menszátor Héresz Attila ötlete alapján készült az előadás, aki – talán pont az ötletgazdaság miatt rendkívül hitelesen – a márkit alakítja, a fiatal ápolónőt pedig Dunai Júlia játssza, aki mind az ártatlan kislányt, mind a bosszúálló nőt remekül hozza. „Két ember egy kis szobában” – olvashatjuk a darab leírásában, és ez a koncepció egy idő után – talán a látványvilág miatt is – kezd nyomasztóvá, fullasztóvá válni. Az RS9 Színház előadótere ugyanis egy pince, ahol a díszletek alkalmazásának és mozgatásának lehetőségei nagy mértékben korlátozottak, és mintha éppen ezt a korlátozottságot használná az előadás. Mivel a cselekmény egy börtönben játszódik, annak is egyetlen szobájában – már ami a színen történik, és nem beszélnek róla –, amelyet pont olyan sivárnak és sötétnek képzelünk el, mint amit magunk előtt látunk. Csupán egy (mozgatható) ágy, két szék, egy asztal, egy szekrény és a háttérben egy tartály látható és persze a láncok. Az ágy központi szerepet tölt be, hiszen egy kisebb színpad jön létre a felületén: színpad a színpadon. A színház a színházban effektus azonban itt több is ennél. El kell időznie, fel kell ismernie és számba kell vennie a nézőnek, hányfajta játék jelenik meg csak az ágy-színpadon. Gyermeki játékok, kegyetlen játékok, szavalás, politikai beszéd, „próbafolyamatok”, majd a végső felismerése annak, hogy mindez – és minden – egy hatalmas, átverés-szerű színjáték része. A címben szereplő bújócska szó – mint gyerekjáték – is csak ennek a felismerése után nyer igazi értelmet, illetve amint rájövünk, hogy a márki akármennyire is be van zárva (bújócskázik), továbbra is hatással van az emberekre, írásain keresztül, észrevétlenül irányítja őket. De nem csak ő vált ki ilyen hatást, hanem a látszólag butuska lány is: ragaszkodásával, segíteni vágyásával, megkérdőjelezett szerelmével… Mert nem lehet eldönteni, a végén jelen van-e a szerelem, és ha igen, kinél – illetve, hogy Isten ott lesz-e majd a hitetlennek is, hogy megváltsa őt.

Az irodalom mint cselekedet, mint performansz jelenik meg a Börtönbújócskában. A dráma tehát nem marad meg a „műalkotás” szintjén, hanem eseménnyé válik – ahogy persze minden előadott dráma az, de itt hangsúlyosan is. Megelevenedik ugyanis a márki írása, és mindjárt két szinten: először is, mi nézők szemtanúi vagyunk egy létező filozófia és egy jellegzetes irodalmi alak megtestesülésének, másodszor pedig a színdarabon belüli lány éli bele magát a leírt eseményekbe, és aszerint alakítja életét, illetve teszi tönkre a márki életét. Amikor pedig a márki rájön, mit is ért el igazi hatalmával – nem azzal, amiről azt hitte, hogy rendelkezik vele, hanem a szerzői hatalmával, amely eredendően elindította a változást –, azt kívánja, bárcsak soha ne is írt volna le semmit. Mert eleinte jogosan tartja magát szörnyetegnek, de a cselekmény előrehaladtával szépen lassan eltűnt belőle minden ördögi. Közben azonban az egyik olvasóját igazi pszicho- és szociopatává változtatta, nagyobbá, mint amilyen ő maga volt. Ez az irodalom hatalma? A szerepek felcserélődtek, de ennek az előadás nem ábrázolja minden mozzanatát, nem minden a szemünk előtt történik, a legfontosabb események ugyanis titokban maradnak. Így lehet egy katarzis váratlan, sokkoló, felkavaró és visszataszító.

(fénykép forrása: RS9 Színház)