
A szöveg ereje
- Részletek
- Írta: Kántor Zsolt
A szöveg azt beszéli el olvasójának, hogy az miként olvassa őt. Az értelemadás tehát nem az egyetlen, végső referenciát tálalja fel, hanem a reflektáltság szabadon engedését, amelyben a megértéskontroll csak egy interpretációs komponens.
A figyelem kiterjed a verbális játék groteszk asszociációinak mintázatára is. Az összefüggések hálójából olykor kiesni készülő koherencia ebben az esetben megerősödve kerül ki a jelentésképzés drámájából. Így a nyitott parfümös üvegcséből nem illan el az utolsó illatcsepp, hanem emlékként vésődik be. Azáltal, hogy nem sokat töprengünk egy kód megfejtésén, hanem átengedjük a terepet az intuíciónak, a dolog megértést nyer.
A szellem az, ami/aki életre kelt, a test önmagában nem használ semmit. Azok a beszédek, amelyeket Isten fia elmondott: szellem és élet. (Jn 6, 63) Jézus azt a szellemet lehelte a tanítványokra, amelyet a Mennyei Atya belefújt az első ember orrába a teremtés reggelén.
A lehelet organikussá változtatta az idegeket, elevenné tette a húst, a nyirkot, a hormont, működőképessé a szívet, a veséket, a beleket és az ereket. Azt írja az Ige, hogy Isten számára minden él (Lk 20, 38), még a halottak is, mivel az Örökkévaló érintése, szava inspirált, ihletett. A végtelen abszolútum erejét hordozza magában a kéz, amely teremteni volt képes a hangot, a szelet és a testet. Ezen akkor sem csodálkoztam, amikor még materialista voltam. Ha van olyan intelligens személy az univerzum egyetlen történő pontján, Aki képes leheletébe burkolt szavával létbe szólítani élettelen „dolgokat”, annak semmi nem lesz lehetetlen.
Ha igazán igei módon fogjuk fel az élő irodalom célját, és arra a kérdésre is kitekintünk, hogy mit jelent olvasni, akkor azt kell megállapítanunk, hogy egy íródó szövegnek elsősorban életet kell adnia az olvasójának. (Puff neki.) Életre kell keltenie legalább a befogadó életkedvét, elvezetni az olvasót saját identitásához. Megmutatni a recepció által a célt, amit a személyiség elrejtve ugyan, de mindig is magában hordott, egészen addig, amíg a szóban forgó textust meg nem ismerte. (Szép is volna. A Tóra ószövetségi hívei elképzelhetetlennek tartották, hogy Istent emberhez lehessen hasonlítani, sőt, az Örökkévaló bármilyen hasonlítgatása eleve halálos bűnként jött számításba, mert a metafora mint eszköz, már azt engedte volna sejtetni, hogy a klasszifikálás egyfajta uralomvétel, fölülkerekedés jele. Hatalom és energia.)
Természetesen a Mindenható fölött nem uralkodhat senki, még egy megszemélyesítő gesztus erejéig sem. Mégis, a Biblia megmondja, hogy az Úr, Elohim/Adonáj a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Tehát a tiltás erre nézve, látszólag, kicsit ellentmond a praxisnak, legalábbis a farizeusok szerint. Az erre vonatkozó vélemények beszédesek. A láthatatlan Isten az Ige alapján megszülte a Messiást, kimondta, a beszédével hozta mozgásba a Vele egylényegű Fiút. És Írásként (Mémrá) aposztrofálja a személyt, Aki végül az Újszövetségben (a szerző hite szerint) megjelent testben és vérével szabadította meg a kereszten Isten képmását, az embert. Nemcsak a saját maga által elkövetett bűnöktől és annak következményeitől, a betegségektől, hanem az eredendő vétekből is, ami a kezdeti elszakadást Istentől szintén orvosolta. (Éva és Ádám evés által esett csapdába. És evés által kötünk szövetséget Istennel újfent az Úrvacsora által.)
Ahogy egy versemben fogalmaztam, van, amikor maga az emberi mű, a textus esik bűnbe. Mert a szerző „melléesik” a formának. (Ez görögül a paraptóma.) Olyankor tehát nem megfelelő a hozzáállás, az önmegértés. A szövegnek is van lelke, szellemisége. A szöveg vére: a jelentése.
Materialistaként azt kérdeztem, miért pont a vérontás az a cselekedet, ami megfellebbezhetetlen válasz a bűnre. Erre az Ige ad választ, ha felfedezzük. A testnek élete a vérben van. A vér a benne lévő élet által szerez engesztelést, bocsánatot. (Lev 17, 11) Csaknem minden vérrel tisztíttatik meg. (Zsid 9, 22) Az áldozathozatal hitele akkor lép érvénybe, amikor a bűnbocsánatot kérő az életével, a vérével igazolja megtérését, tehát mindenét odaadja Annak, aki képes eltörölni a szívéből a gonoszságot. S ilyen csak egyetlen személy van. Isten. Az Ige szerint így voltaképp az áldozatot bemutató személy szövetségre lép a bocsánatot adó személlyel. Az örökkévalóval. Vér által, plusz ígéret, szó által. Azt jelezvén a vér-rítussal, hogy többé nem az önmaga életét kívánja élni, hanem teljes szívből rátámaszkodik a bűnt eltörlő Úrra. Szerintem ez a gesztus van összességében benne a Messiás önfeláldozásában.
(A fenti szövegbe Kulcsár-Szabó Zoltán-, Bednanics Gábor-, Ruff Tibor- és Tatár György- citátumokat szőttem.)
Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben. Ügynök múltját 2005-ben tárta fel az ÉS + a Hetek hasábjain, Kukorelly Endre bátorítására, akit megfigyelt. Volt a Tevan Könyvkiadó igazgatója, Békéscsabán, a Bárka folyóirat alapító főszerkesztője. A Szent Pál Akadémián 2006-ban kapott teológusi diplomát. Legutóbbi kötete: Jézus Krisztus Szarvason (2019).