Hírlevél feliratkozás

Keresés

Steven J. Fowler versei

És ez ne lenne elég neked? / Végignézni, hogy lesz belőle termékeny föld, / a metabolizmus folyamatát, amivel az élő / organizmus elnapolja a pusztulást? // A görög változás vagy változtatás szóhoz / pusztán hasonulva, az organizmusok / elfogyasztják az ételt, és kiválasztják a hulladékot.

Bővebben ...

Slobodan Tišma regényrészlete

Korlátlan mennyiségben csokoládézhattam, reggelire, ebédre, vacsorára. Ez a sötét, absztrakt formájú készítmény, kockákra osztott, fekete, derékszögű tábla, melybe beleharaptam a nagy, fényes metszőfogaimmal. Mindig is az édes ízt preferáltam, igazából az édes-keserűt, a fanyar élvezet, mely a geometriai formák, a derékszögek, a négyzetek, a kockák ízleléséből fakadt.

Bővebben ...

Kamila Janiak versei

félek, ha zuhan a nap. a zuhanás nyomát / állítólag egy sugárhajtású gép hagyta, / felettem meg összezárul az ég, elsötétül az arcom. / az este és a föld dobozként csukódik össze. / félek, mert pont középen állok, egy gyurmába szúrt pálcikába / kapaszkodom.

Bővebben ...

Anna Kim regényrészlete

Újra meg újra, míg meg nem töröd a csendet, amely nem csend, és azt mondod, köszönöm, hogy itt vagy; természetes, mondom én, hogyan is mondhattam volna nemet, korán reggel jött a hívásod, a hangod, erőtlenül, közelről éri a fülemet, akárha mellettem állva suttognál, azt mondod; inkább gondolod, mint mondod, végre megtalálták – megtalálták Fahrie-t.

Bővebben ...

José Luís Peixoto versei

Gál Soma fordításában
Néha Budapestről eszembe jut a részletek / jelentősége: hajtűk, fintorok a tükörben. / Mikor Budapest és én kéz a kézben sétáltunk, / egyfajta igazság nőtt a fák koronáján. / Ekkoriban nem létezett emlékezet, csupán / lábnyomaink a hóban. Budapest nem nyújt megoldást. / Elmúlnak felette az évtizedek és sírba visszük a titkaink.

Bővebben ...

Norman Manea elbeszélése II.

Vallasek Júlia fordításában
De a hangok régóta elhaltak. Talán már csak saját lélegzetüket hallgatták... Aztán lassan megfordult a fotellel. Hallgatott, várt. Végül megnyomta a lámpa kapcsológombját. Mindketten kábán dörzsölték a szemüket. Annyi sötétség után, vakító fény. – Igen, későre jár. Már rájöttél, nem akartam semmit megtudni tőled. A nő megint az íróasztal fölötti órára pillantott. De a fénytől elvakulva semmit nem tudott kivenni. Minden egyformán fehérnek tűnt.

Bővebben ...