Azon töprengek, ki volt itt előbb, mi / Vagy ők, vagy mindenkor csak ugyanígy lehetett – / Tribolita-ősrákok csúsznak utódaikkal a vízbe, // Míg két brontoszaurusz dürrög láthatatlanul a nád közt. / Vajon kinek a kényére feszül meg e kisebbrendű csoda, / E vihar utáni, már-már szigetszerű állapot, // Bemetszés a földön, mely bárkit elrejt, aki kívánja.

És ez ne lenne elég neked? / Végignézni, hogy lesz belőle termékeny föld, / a metabolizmus folyamatát, amivel az élő / organizmus elnapolja a pusztulást? // A görög változás vagy változtatás szóhoz / pusztán hasonulva, az organizmusok / elfogyasztják az ételt, és kiválasztják a hulladékot.

Korlátlan mennyiségben csokoládézhattam, reggelire, ebédre, vacsorára. Ez a sötét, absztrakt formájú készítmény, kockákra osztott, fekete, derékszögű tábla, melybe beleharaptam a nagy, fényes metszőfogaimmal. Mindig is az édes ízt preferáltam, igazából az édes-keserűt, a fanyar élvezet, mely a geometriai formák, a derékszögek, a négyzetek, a kockák ízleléséből fakadt.

félek, ha zuhan a nap. a zuhanás nyomát / állítólag egy sugárhajtású gép hagyta, / felettem meg összezárul az ég, elsötétül az arcom. / az este és a föld dobozként csukódik össze. / félek, mert pont középen állok, egy gyurmába szúrt pálcikába / kapaszkodom.

Újra meg újra, míg meg nem töröd a csendet, amely nem csend, és azt mondod, köszönöm, hogy itt vagy; természetes, mondom én, hogyan is mondhattam volna nemet, korán reggel jött a hívásod, a hangod, erőtlenül, közelről éri a fülemet, akárha mellettem állva suttognál, azt mondod; inkább gondolod, mint mondod, végre megtalálták – megtalálták Fahrie-t.

Gál Soma fordításában

Néha Budapestről eszembe jut a részletek / jelentősége: hajtűk, fintorok a tükörben. / Mikor Budapest és én kéz a kézben sétáltunk, / egyfajta igazság nőtt a fák koronáján. / Ekkoriban nem létezett emlékezet, csupán / lábnyomaink a hóban. Budapest nem nyújt megoldást. / Elmúlnak felette az évtizedek és sírba visszük a titkaink.